„A szívemből szedem a szavakat” – Farkas Franciska lélekemelő interaktív előadása a METÁban

 –

Emlékszel még, mi volt a legkedvesebb játékod gyerekkorodban?

Először a játék fogalmát próbálja meg definiálni Franciska hófehér ruhában a koromfekete, üres és intim térben. Aztán valamikor lehet, hogy majd azt is megkérdezi a nézőktől: „Emlékszel még, mi volt a legkedvesebb játékod gyerekkorodban?” Mi pedig izgatottan várjuk a többiek válaszait, és azon gondolkodnunk, mit mondanánk, ha nekünk is feltenné a kérdést.

Franciska néha a szó szoros értelmében is megérinti a nézőket, közel jön hozzánk, együtt játszunk. Ő írta a darab szövegét, ő a főszereplő, mégis együtt adjuk elő, ezért minden előadás egyszeri és megismételhetetlen.

Nagy kérdés, hogy tudunk-e még játszani?

Még nagyobb kérdés, hogy nem felejtettük-e el ebben az élet nevű viharban, hogy a játék éltetett bennünket gyerekként, és a játékon keresztül tanultuk az életet…

Bár engem pont nem kérdezett meg, de nektek azért elárulom, mi volt az egyik legeslegkedvesebb játékom gyerekként.

Egy hatalmas sóderhalom állt az udvarunkon: napokat, hónapokat, éveket töltöttem el azzal, hogy üldögéltem a halom mellett, és válogattam a szürkének tűnő kupacból a gyönyörű színes kavicsokat, a tökéletesen kerek és lapos köveket. Csodálatos darabokat találtam benne. Pár év alatt egy egész doboznyi kincs gyűlt össze, talán még ma is megvan valahol a szülői házban… 

Kanavász

Kifejezetten szép szó, ritkán hallom, és nagyon szeretem, pontos jelentése: „Erősen sodrott, durva, színes fonálból szőtt len- vagy pamutszövet.”

Igen találó szó ez Farkas Franciska Glória című darabjának alcímében. A kanavász ritkásan szövött, mégis erős anyag. Ruhák béleléséhez használták többnyire, és olyan használati tárgyakhoz, amelyeknél fontos volt a tartósság, például a paplanhuzathoz.

Franciska kanavásza is erős anyag. És nagyon kell nekünk ahhoz, hogy „kibéleljük” magunkat vele. Elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a bennünk élő gyereket, és ne veszítsük el a játékkedvünket meg az életkedvünket. Franciska előadása sokat segít ebben.

Etűdök nem éppen gépzongorára

A lazán összefüggő, illetve néha teljesen széttartó jelenetek között nem érdemes logikai láncolatot keresni, de a kanavász nagyon erős, összetart. Franciska jelenléte tartja össze. Minden mindennel összefügg. És minden érzés érvényes.

Franciska leginkább a játékról beszél, arról, hogy mit is jelent játszani egy színésznek. Hogyan viszi magát egyre beljebb abba az állapotba, amitől elhisszük neki, hogy nem ő játszik, hanem azt a valakit látjuk, akit megidéz. De ha azt mutatja, hogy ő tényleg az, akit játszik, akkor kicsoda is az, akit valójában látunk?

Nagyon nehéz kérdések ezek, de a lényegre kérdeznek rá, a létezésre, a mibenlétünkre.

Ő maga is a kint és a bent állapotát, illetve azt a határvonalat keresi – és mutatja meg nekünk, amit a legnehezebb látni.

A hiteles színpadi létezéshez muszáj „kifordítania magát”, hogy feltárhassa, mi van legbelül.

Önboncolás, önfeltárás, énkeresés a közösség erejével

Van az előadásban egy fantasztikus, zenei effektekkel megtámogatott jelenet, amikor Franciska folyamatosan kérdezi magát, és válaszol is: […] „Ezt ki mondta? Én? De az ki? Az agyam mondja, hogy én? […] Az agyam hangolja össze mozgást, és a szívemből szedem a szavakat.”

Filozófia, játék, szellem, zene, jelenlét, közösség, mindez együtt Farkas Franciska Glóriája és glóriája. Néha tényleg angyalszerűnek tűnik, ahogy ott lebeg a koromfekete, egyszerű térben törékenyen, mégis elementáris erőt árasztva. 

Színészi eszköztára – ha lehet ilyet mondani egyáltalán – lenyűgözően gazdag, színészi technikája végtelenül kicsiszolt, és egyszerűségében is lefegyverző.

Gyönyörűen és tisztán beszél, de nem csupán beszél, hanem gondolatokat közvetít, minden mozdulata tudatos, mégis ösztönös. Mondhatnánk azt, hogy öntudatos, de azt hiszem, erre nincs igazán jó szó, hiába próbálom keresni a szívemben a megfelelő kifejezést.

Soós Attila rendező segített Franciskának abban, hogy színpadra kerülhessen ez az előadás. Többnyire ő ül a színpad mellett, hogy a kellő pillanatban megszólalhassanak a zenék, amelyek az előadás szerves részét képezik. Azon az estén, amikor én jártam ott, a rendező épp beteg volt, ezért valaki beugrott helyette, így ez a része nem ment olyan flottul, ahogy szokott, de Franciskát nem lehetett zavarba hozni. A legtermészetesebben reagált mindenre. Erre is.

Ritkán találkozunk a színházban egyszerre klasszikus és kortárs vendégszövegekkel, bátor eszmékkel, tabumentes gondolkodással és ennyi személyességgel.

A Glória szabadságminta és útkeresés, nem akarja megmondani a tutit, kérdez és beszél, mesél és énekel, táncol és él, él, nagyon él – az ittben és a mostban van jelen. 

Farkas Franciska gondolatai a darabról, a darab születésének körülményeiről:

(részlet)

„Az egész egy slam szöveggel kezdődött. »Most játszani fogok«.

Megírtam egy éjszaka alatt, és megmutattam Soós Attila rendezőnek.
Ő erre azt mondta, csináljunk ebből egy előadást.

Próbálni összesen volt 10 napunk,
de az egész annyira evidensen kezdődött:
néhány nap alatt szinte magától megszületett a szövegkönyv
az ötleteink alapján.
Látszólag komplikált volt az elindulása, de kiadta magát.

Mert ki kellett adja magát.

A Glória magától született meg.

A Glória a mai embernek szól, a mai emberről, rólunk, rólad, rólam.

Arról, hogyan mutatjuk meg magunkat, mennyire vagyunk őszinték.

Milyen titkokat rejt egy színész agya?

Milyen lehet belenézni?

Mit találunk ott? Mit találunk, ha a magunkéba nézünk?

[…] Reflektálok magamra, a jelen időre, a játékra, a játékidőre, a közönségre,
arra, ami MOST körülvesz minket, mindannyiunkat.

Szerettem volna adni valamit ebből a »most«-ból közönségnek,
valamit, amit valóban hazavihet magával.

Egy melengető, feszítően felemelő érzést. 

Úgy érzem, sikerült. És úgy hiszem, hogy van még folytatása.”

Levezetés

Direkt nem akartam túl sokat elárulni az előadásról, de ködösíteni sem szeretnék.

Egyáltalán nem biztos, hogy azon az előadáson, amit majd ti láttok, ugyanaz megtörténik ugyanakkor, csak azt mondhatom el, amit én éltem át.

Érdemes nyitottan érkezni, és az fogja szeretni a legjobban a Glóriát, aki hajlandó másképp gondolkodni a színház mibenlétéről, és képes másokhoz is kapcsolódni. Annyit azért elmondok, hogy mi a végén – egy körben állva – mindannyian megfogtuk a mellettünk álló kezét. Kapcsolódtunk egymáshoz. Idegenként mentünk be a kicsi térbe, és közösségként távoztunk.

Franciska az előadás végén jelezte, hogy pár percnyi szünet után szívesen beszélgetne bárkivel, aki kíváncsi rá. Kivétel nélkül MINDENKI visszajött.

Maradjunk hát kíváncsiak, legyünk nyitottak egymásra. Nekem leginkább erről szólt ez a kivételes este.

„Kell, hogy legyen folytatása” ennek a színpadtalan színpadiasságnak, ennek az angyali és ördögi varázslatnak – ezzel a közösen megfogalmazott vággyal fejeztük be a beszélgetést. 

Farkas Franciskának ezer arca van, és még ezer, és még tízezer.

Nézzétek meg, hogy ezen a három februári estén melyiket mutatja meg nektek. Hálásak lesztek, hogy átélhetitek vele ezt a szűk egy órát, az biztos!

Február 11-én, 18-án és 25-én este hétkor szeretettel vár benneteket is Franciska a META közösség főhadiszállásán, az Újlipótváros peremén. (META – Mesterek és Tanítványok Művészeti Iskola, Budapest, XIII., Hegedűs Gyula utca 97./c)

Nagyon örülök, hogy engem is odafújt a szél!

 Both Gabi

Franciskát D. Tóth Kriszta is elvitte magával, érdemes megnézni EZT az adást, ha még nem láttátok. 

Képek: Bokor Krisztián