„Annyira gagyi, hogy levisz alfába” – Miért imádjuk a rettenetes sorozatokat?

–

Mielőtt belevágunk, hadd írjam le: ennek a vizsgálódásnak nem az a célja, hogy megfejtsem, mi számít gagyinak, illetve, hogy a gagyiskálán mi hol helyezkedik el – erről természetesen a végtelenségig lehetne vitatkozni. Engem most az érdekel, miért van szükségünk néha nyilvánvalóan agyzsibbasztó kulturális műsorokra.

Egyik olvasóm épp az Emily Párizsban kapcsán gondolkodott ezen a kérdésen:

„Én be mertem vallani a barátaimnak, hogy szintén végignéztem az Emily Párizsban-sorozatot. Sőt vártam az új évadot, és egy hétvégén néztem végig újra az egészet, már az új évaddal együtt. Próbáltam megfejteni, mi az, amiért a tévé előtt tart (én is beteg voltam, amikor először kezdtem nézni). Szerintem igenis van, amikor nem vágyunk hatalmas érzelmi mélységekre. Közben pedig ebben a könnyű sorozatban is vannak mélységek. Megmutatja a kulturális különbségeket, a szerelem félreérthetőségét. Milyen szinten befolyásolnak mások érzelmei bennünket is, mindezt egy könnyed, inkább vicces torzítással. Szerintem ezek a könnyed, vicces hangvételű filmek segítenek nekünk is könnyebb, humorosabb problémamegoldások felé terelődni. Talán arra mutat utat, hogy nem kell túlagyalni dolgokat. Ugyanakkor emellett nem engedi, hogy gondolkozzunk a sorozat nézése közben, hogy mi mit tennénk a helyükben. Mert visz a cselekmény, és szerintem én ezért szeretem nézni ezeket. Nem nekem kell gondolkoznom. Ez igenis felszabadító tud lenni.”

via GIPHY

„Távolabb nem is lehettek volna az én valóságomtól” – Gazdagok és szépek

Arra gondoltam, ha átfogó választ akarok kapni, először nekem kell színt vallanom. Elgondolkodtam hát, miért pont a Szulejmánra voltam képes rákattanni, és arra jutottam, amire sokan mások is a kommentmezőben:

• szép emberek;
• szép ruhák;
• ismeretlen szokások megismerése.

Ha jobban belegondolunk, ez a három kitétel ugyanúgy igaz A palota ékköve című dél-koreai szappanoperára, mint a Dallasra. Az egyik egy távol-keleti kultúra történelmét mutatja meg, a másik a tőlünk mindenféle tekintetben ugyanilyen távoli texasi olajmágnások életét. 

„Die Schwarzwaldklinik, gyerekként imádtam. Udo kabrió egyes Golfját, a csajait, meg hogy mindig volt benne mentőautó. […] az meg csak később esett le, hogy Brinkmann prof a fia volt nőjét vette feleségül, szóval na.”

„Kamaszkoromban megvolt az összes Claire Kenneth, Danielle Steel meg Denise, de a legkomolyabb kattanás mégis az Édesvölgyi suli szerelmes ikrei voltak, annyira szőkék, annyira kaliforniaiak, annyira napbarnítottak, és annyira aranyláncocska lógott a nyakukban ugyanolyan medállal, hogy távolabb nem is lehettek volna az én valóságomtól, ezért is voltak remek menekülési útvonal.”

A Szulejmánban például különösen fontos szerepük van az ékszereknek (a szultán maga is kiváló ötvös volt – hopp, ezt is a sorozatból tudtam meg, nem az Egri csillagokból), de a palota vagy a hadsereg hierarchiája is iszonyú érdekes még akkor is, ha tudjuk, hogy történelmileg nem feltétlenül pontos minden. Vélhetően a texasi olajmágnások sem mind úgy élnek, mint Ewingék, de hát attól még jólesik bepillantanunk oda, ahová egyébként nem leshetnénk be a való életben.

Szinkronhangja: nincs – Felirattal, eredeti nyelven

A másik fontos indok – számomra a Szulejmán esetében is az – a nyelvtanulás. Rengetegen írták, hogy emiatt kattantak rá valami lehetetlen sorozatra. Volt, aki szintén a törököt preferálta, és még olyan rettenetes szappanoperákat is képes nézni emiatt, mint az Álmodozó. Más annak idején a Szerelmek St. Tropez-ban meg az Hélène és a fiúk segítségével gyakorolta a francia nyelvet – és a dél-koreai sorozatoknak is elég szép rajongói közösségük van idehaza.

Mindez persze azóta releváns, amióta nem csak szinkronizálva, a tévében férhetünk hozzá a filmekhez – sok közülük már Facebook-videók formájában is elérhető, a Netflix és hasonló szolgáltatók felületein pedig még azt is kiválaszthatjuk, milyen nyelvű legyen az a felirat.

Mielőtt bárkit kigúnyolnánk a gagyi miatt, fontosnak tartom leírni, hogy a sorozatokkal való nyelvtanulás nagyon is működő módszer: nemrég készítettem fel OTDK-győztes egyetemistákat, és az egyikük rendkívül meggyőző statisztikákat mutatott arról, hogy azok, akik sorozatokat néznek eredeti nyelven, mennyivel könnyebben tanulnak, mint azok, akik nem.

via GIPHY

„Ó, a Szulejmán! Amikor először ment a tévében, elkezdtem nézni, de annyira lassan adták, hogy török nyelven, feliratozva néztem tovább. (Ezerszer jobb eredeti nyelven!) Már az utolsó részeknél tartottam, amikor a kertünkben lévő hatalmas fenyőfánkat sajnos ki kellett vágatni, és hát két török emberke volt a vállalkozó. (Itt, Hollandiában ez megszokott.)

Mondanom sem kell, a palota kertjében éreztem magam, mert igen sokat beszélgettek is. Van róla videó, a láncfűrész hangján kívül nyomokban az agák hangja hallható.”

„A klón. Az eredeti, brazil, 2000-ből, nem a tíz évvel későbbi nézhetetlen Telemundo. Fenomenális színészek, váratlan fordulatokkal teli történet, több mint 250 részen át. Végül olyan brazil hírességek is felbukkannak benne, mint Pelé. A sorozat kedvéért és segítségével elfogadható szinten megtanultam portugálul (a Zone Romantika 2 csatornán az eredeti nyelven hallgathattam).”

„Egyszerűen rettenet. Egyszerűen imádom” – Amikor az élethelyzet úgy hozza

A harmadik fő indok igen sokszínű, de tulajdonképpen egy nagy kategória mégis: amikor olyan állapotban, illetve helyzetben vagy, hogy pont erre van szükséged.

Valamire, amin nem kell sokat gondolkodnod, ami állandóságot és ezáltal biztonságot ad, ami lelkesít, ami eltereli a figyelmed a saját problémáidról.

Ezek a helyzetek sokfélék lehetnek:

„Emlékszem, egyszer itthon feküdtem egy csúnya gyomorrontással, akkor én is végignéztem az összes romkomot, amit adtak. Szerintem ennek ilyenkor »az agy rágógumija« funkciója jön jól, hogy pörög annyira, hogy oda kelljen figyelni, és ne a saját bajodon járjon az eszed, de nem igényel akkora szellemi erőfeszítést, ami betegen sok lenne. Amúgy krimisorozatokat szoktam nézni esténként, lehetőleg csak olyanokat, amikben tudom, ki kicsoda, stb. Annak inkább az a funkciója, mint a satírozós játékoknak a telefonon, meg a hasonlóknak, az ember igazából nem akar semmit csinálni, csak bambulni/gondolkodni, de ha szó szerint nem csinál semmit, az elkezdi stresszelni, hogy jaj, azért valamit mégis kéne, így meg van alibi.”

„Sok eddig említett bejött nekem is (Kisvárosi gyilkosságok, Született feleségek, régen a Dallas), de az igazi trash a Barátok közt volt. Amikor szoptattam, minden este néztem: első rész egyik cici, második rész másik cici. Szegény gyerekeim ezt szívták magukba az anyatejjel.”

„Egyetemen, vizsgaidőszakban, A homok titkait nyomtam.”

„Covid alatt nagyon durván rácsúsztam a Love is Blindra, még sírtam is rajta, úgy elérzékenyültem egy-egy ponton. :DDD Látszik, hogy érzelmileg megviselt a karantén. Mondjuk, most nem vagyok izolálva, de február 11-én jön a következő évad, és alig várom!”

via GIPHY

„Amikor nagyon mélyen vagyok a depressziótól, Hallmark-filmeket nézek orrvérzésig.”

„Szerintem mindenki életében vannak meghatározó sorozatok. Nekem ilyen volt a Szex és New York.

Amikor elváltam, és az exem minden második hétvégén elvitte a gyerekeket, nálam rituálé lett, hogy kitakarítom a lakást, majd végignézek iszonyú mennyiségű Szex és New Yorkot, hogy érezzem, szingliként is van élet, elüssem az időmet, és ne gondoljak rá, hogy milyen szomorú, hogy senki nem ugraszt fel félpercenként, hogy éhes vagyok, hogy segíteni kell…”

„Naaaa, a Vad angyal zseniális volt, végigkísérte a terhességemet, a gyerek simán bealudt utána, amikor meghallotta, hogy Cambio dolor por libertad.”

„Beleragadtam, mint légy a papírba” – A nosztalgiafaktor

Van egy elméletem: nagymamám (és sok, korban hozzá hasonló más nagymama is, ezt kérdezősködés útján hallottam) azóta csapja le néha köszönés nélkül a telefont (nem mérgében, hanem egy átlagos társalgás végén), mert a kilencvenes évek szappanoperáiban sosem köszönnek el egymástól a felek (hiszen az drága műsoridőt venne el, és csökkentené a feszültséget is). Nem tudom, valaha tudom-e majd bizonyítani a feltevésem, az viszont bizonyos, hogy több generáció számára a telenovellák, szappanoperák elidegeníthetetlen részei a televíziónézésnek.

Épp ezért manapság, amikor szó szerint bármihez hozzáférhetünk, tulajdonképpen megnyugtató visszatérni valamihez, ami ismerős, ami felidézi a gyerekkorunkat, esetleg azt az embert, akivel annak idején, amikor még nem nagyon volt más a tévében, ezeket a sorozatokat néztük.

Én a mai napig tudom, melyik szerettem melyik sorozatot várta a legjobban, ha meghallom a főcímdalokat, bevillannak a képek gyerekkoromból, amint ülünk a nagyszüleim kanapéján, és izgulunk a Megveszem ezt a nőt vagy A homok titkai következő történésén. Hogy mennyire belénk ivódott ez a kulturális merénylet a jóízlés ellen, arra van egy egészen szélsőséges(en vicces) sztorim. Néhány éve lefényképeztem Winstont, az angol buldogomat, aki valami furcsa okból kifolyólag aznap úgy duzzogott, hogy beállt a függöny mögé, szemben velem. 

Kiraktam a képet Facebookra, mindössze annyi kommenttel, hogy „Fátylas Ana duzzog”. Annyi ordítva röhögős kommentet és üzenetet kaptam, mint azóta nagyjából soha. Szóval állítom: a gagyi sorozatok (tetszik vagy sem) a közös kulturális identitásunk részei.

Olvasóim közül sokan a nosztalgiafaktor miatt kattannak rá újra és újra valamire.

„A Dallas összes részét végignéztem. A családdal karöltve. Izgatottan vártuk, hogy ki, mikor és hogyan fogja majd megbosszulni Jockey gonosztetteit. Ma sincs annyira magával ragadó, ennyire hosszú és mégis mindig valami újat mutató sorozat!”

„MacGyver, Magnum, A homok titkai, A pampák királya, Esmeralda, Marimar, Paula és Paulina, A hegyi doktor... Nem röhög! Engem ezek megnyugtatnak, mindig elkap egy nosztalgikus érzés, gyermekkorom meghatározó sorozatai voltak.”

via GIPHY

„Én a nagymamámmal néztem gagyi sorozatokat kisgyerekként, Külügyi ügyek, A homok titkai, a család többi részével meg ment a Kisváros, a Szomszédok és a Dallas.”

„Grace klinika – ahogy múlik az idő (18. évad, ó, irgalom atyja, ne hagyj el!), egyre ótvarabb, de most már nincs mit tenni, beleragadtam, mint légy a papírba. Szerintem a 18 évvel ezelőtti önmagamat szeretem benne, aki elhitte, hogy ez jó.”

„Ha visszagondolok, az első kattanás valahol a Disney-délutánhoz köthető… Kacsamesék, Ausztrál expressz. Felnőttként a Jóbarátok volt sok-sok évig a vigaszom, rágógumim, bármilyen élethelyzetre tudtam és tudok idézni belőle, később a Szívek szállodája, a Szex és New York és végül a Heartland (mindig is imádtam a lovakat). A »miért?« már érdekesebb. Valahogy a biztonságot, komfortot, nosztalgiát hozzák el nekem. Egy égi énemhez tudok általuk kapcsolódni, például három gyerekkel, férjjel szép az élet, de jó visszagondolni arra az időre, mikor az volt a legfontosabb, hogy hova megyünk bulizni. Ma már látom ezeknek a sorozatoknak a gyengeségeit, de mégis visszahoznak hangulatokat, érzéseket, emlékeket.”

„Mint valami rossz Donald rágó”

A beszélgetésbe több író ismerősöm is bekapcsolódott, az ő meglátásaik azt bizonyítják, hogy még az sem menekülhet a gagyi kattanásoktól, aki hivatásából adódóan átlát a szitán a történet tekintetében. Karafiáth Orsolya például azt írta, ő a mai napig imádja a Dallast. Sándor Erzsi szerint a két Szex és New York-mozifilmre nincs mentség, a sorozatot viszont imádta.

Szlavicsek Juditot más nyűgözi le: „Mostanában ott-ott ragadok a Hegyi doktor újra rendel előtt. Istenem, azok a tehenek, na meg a csavaros történet, váratlan fordulatok!

Azt hiszem, a sorozat titka a monotónia. Minden epizód ugyanaz a dramaturgiai ív, és ez csodálattal tölt el.”

Fekete Judit pedig így vallott:

„Emily Párizsban. Annyira cikinek tartottam, hogy ezt nézem, hogy csak laptopon mertem. Ha a család valamelyik tagja átment a szobán, elegánsan elfordultam a fotelemmel, mintha csak megigazítanám az ülő pozitúrám. De nem bírtam abbahagyni. Mint valami rossz Donald rágó. Igazából te vagy az első, akinek bevallom.”

No, de most ti jöttök: mi a ti gagyi kattanásotok, és miért pont az? 

Csepelyi Adrienn