Intrikák, könnyek, szerelmek és A kétnevű pasi – Szappanopera-nosztalgia Annával
Rengeteg fontos téma van, amit feltétlenül meg kell tárgyalnunk, fel kell dolgoznunk, meg kell írnunk, szét kell kommentelnünk. Van agyalni- és szoronganivaló bőven. Teljesen természetes, hogy a mentális egészségünk védelmében olykor szeretnénk egy biztonságos zónát találni magunknak, ahol nem kell félni, aggódni, ahol nem kell mindent olyan véresen komolyan venni, ahol még létezik egy leheletnyi kiszámíthatóság. Jelentem, én megtaláltam ezt a zónát, már tudom, mire van szükségünk! Felülni a nosztalgiavonatra, egyenesen a telenovellák világába! Szabó Anna Eszter szappanopera-kalauza.
–
A sorozatfüggés nálunk a családban elég hamar elkezdődött. A pénteki Dallas alap volt, mindig olvadt, sós, vajas pirítós és parizer (amit itt a nagy karanténozósdiban most visszaolvasva pfizernek láttam… na mindegy) kombóval a tányéromon néztem. És a keddi Vészhelyzet is hasonlóan hagyománnyá nőtte ki magát.
De ezeket mindig a szüleimmel néztem, amit persze imádtam, fel nem merült, hogy ne velük tévézzem. Egészen addig, míg nem találkoztam a telenovellák világával… na, akkor elérkezett az én saját időm.
Minden a Topmodellel kezdődött
A Rabszolgasorsról lemaradtam sajnos (tudom, tudom…), de a Wikipédia szerint itthon 1996-ban vetített (1989-ben készült) Topmodell című brazil sorozat valamiért rám talált, és ez volt az a pont, amikor valami olyasmit láttam, amiről lerítt, hogy a szüleim a büdös életben nem néznék velem együtt… és ennek kivételesen még örülök is.
Hiszen ki akarna a szüleivel ilyen nagyon szerelmes… valamit nézni kisgyerekként?! Ráadásul nálunk azért volt némi szűrés, mit nézhetünk, mit nem, mi számít nívósnak, mi nem.
Úgyhogy addigra már magamtól is rájöttem, hogy a Topmodell kihagyott részeit bizony nem fogom tudni felvenni a családi videómagnóval, hiszen sanszosan hülyén nézne ki a Markó Iván-féle Tűzmadár, a Bergman-féle Varázsfuvola és a Hair mellett.
Szerencsémre olyan időpontban adták, amikor nem volt otthon nagy mozgás, a szüleim még dolgoztak, vagy hozták-vitték az öcsémet, úgyhogy suttyomban néztem az aktuális epizódokat. Sőt, odáig merészkedtem, hogy a zsebpénzemből megvettem a Topmodell könyvváltozatának (!) első kötetét. Igen, jól olvastátok – ha valaki nem emlékezne –, a régi telenovelláknak még voltak könyvverziói, komplett sorozatok.
Nyilván lebuktam a család előtt, hogy mit olvasok, és a tesóm persze csúfolt miatta, még a mikróba is betette a zsákmányom, amit azóta is sérelmezek. Lövésem nincs, pontosan miről szólt a Topmodell, nem ugranak be a szereplők nevei, csak arra emlékszem, hogy gyönyörűnek láttam a sűrű szemöldökű főszereplő csajt, és nagyon izginek találtam a szövevényes szerelmi szálakat. Nem tudom, mi lett ezzel a sorozattal, lehet, véget ért, és lemaradtam róla, fogalmam nincs, de mindegy is, mert…
…jött A homok titkai!
Te jó ég, na az volt az igazi áttörés!
Az ikerlányok története, akik természetesen abszolút ellentétei egymásnak, Ruth a jó, Raquel a rossz, persze a Pasiból (jelen esetben Marcos, mert ekkor még csak egy nevük volt a Pasiknak) csak egy van, és mindkét csaj őt akarja.
A férfi, mint a telenovellákban mindig, pokoli könnyen manipulálható, és élete szerelmében egy másodperc alatt meginog a bizalma, vagy épp fel se tűnik neki, ha a csaj teljesen kivetkőzik magából, mintha egy másik ember lenne, pedig szó szerint egy másik ember.
Nyilván nem merül fel a fejében, hogy ő csak egy telenovella-főszereplő pasija, szóval ha nagyon megváltozik a párod egyik napról a másikra, akkor elképzelhető, hogy a gonosz vagy a jó ikertestvér lehet a jelenség mögött.
Szóval, vannak az ikrek, van a töketlen pasi és hát, akinek a nevét az is ismerte, aki nem nézte a sorozatot: a szépséges homokszobrokat építő Holdkóros Tonho. Cselszövés, intrika, féltékenység, dráma, rikácsolós hétköznapi párbeszédek, heves gesztikulálás, minden volt benne, ami kell.
Akkoriban az utcánk még nem volt lebetonozva, földút és sok fa, nagy tuják, bokrok színesítették, tökéletes játszótér volt az ott élő gyerekeknek. Az aktuális epizód után kivonultunk az utcára és „A homok titkai-sat” játszottunk. Beöltöztünk, szétfésültük a hajunkat, hogy úgy csillogjon, mint az ikreknek, és a kevés fiú mind Tonho volt, így nem volt zavaró, hogy elhülyéskedték az egészet, illett a karakterhez. A homok titkaiból addigra már a teljes könyvsorozatot megvettem a zsebpénzemből. Nagyon büszke voltam rá, imádtam a könyvek illatát, gyönyörűnek láttam a borítókat is, és emlékszem, a világ császárának éreztem magam, amikor a debreceni strand ikonikus „kétméteres” medencéje mellett, ahol a debreceni Y generáció megtanult úszni, a gyönyörű ősfák alatt olvastam a köteteket, szimatoltam a lapokat, amiken a nap felszárította a medence vízcseppjeit.
Aztán egyszer csak jött Esmeralda
A homok titkait követően új felfedezést tettünk és ezt már az imádott nagymamámmal. Suli után Ibunál szerettem lenni a legjobban, mindig volt nála valami retró csoki a kredencben: Bohóc szelet, Szamba, Eperjó, tudjátok, a legjobb csokik a világon.
Megebédeltünk, megcsináltuk együtt a leckét, tanultunk, és aztán jött a jól megérdemelt tévézés és az Esmeralda. Egyszerűen tökéletes volt. Esmeralda, a vak lány és José Armando szerelmének történetét úgy faltam, hogy legszívesebben sose mozdultam volna ki a bűvkörükből.
A tévéújságban mindig elolvastam a következő részek leírását. Ibunál volt a legjobb, mert nála kéthetes újság volt, de a Teletexten (emlékeztek?) böngészve is lehetett tartalmat olvasgatni.
Engem már akkor sem zavartak a spoilerek, sőt ha tudtam, hogy valami izgi dolog lesz jövő kedden, akkor biztosra kellett mennem, hogy lássam, vagy Ibut megbíznom, hogy vegye fel. Ő volt a tökéletes szövetségesem.
Ehhez az érzéshez is jó visszanyúlni.
Szóval, vissza Esmeraldához. Az ártatlan főszereplő, aki szép, a lelke tiszta, tökéletesen lehet azonosulni vele és ott a gazdag Kétnevű Pasi, José Armando, akinek mostani fejjel amúgy alaposan bemosnék. Hogy miért? Hát, mégis miféle here az ilyen, aki faképnél hagyja a szerencsétlen lányt, mert az – miután kiszabadult a megszállott Dr. Malaver fogságából – terhes?! Magyarul, benne volt a pakliban, hogy az a szemét Dr. Malaver megerőszakolta, és hát, a Kétnevű Pasi ezt nem kultiválta, mert az milyen már, ha nem ő a gyerek apja, úgyhogy a korábban titokban összeházasodott párocska elválik. Igazi jellemóriás a mi Kétnevűnk.
Aztán jönnek a drámák, intrikák, a guadalupei szűz emlegetése minimum ötpercenként, és a kedvenc telenovellás kameraállásom:
amikor két ember beszélget, egyikük háttal a másiknak, előre nézve beszél, forgatja a szemét, csóválja a fejét és a megfelelő, de tényleg tökéletes dramaturgiai pillanatban megfordul, és a másik szemébe nézve folytatja. Jelenet végén kimerevített nézés, természetesen.
Ezeket a kliséket az Esmeralda égette bele a retinánkba véglegesen.
Esmeralda persze a végére kikupálódik, határozott, LÁTÓ nő lesz, és kiderül, előfordulhat, hogy testvérek a Kétnevű Pasival (ajjaj), aztán persze nem (huh), végül annyi, hogy aki szegény volt, az igaziból gazdag, és fordítva. És a gyerek a Kétnevű Pasié persze, mert Dr. Malaver igaziból nem is erőszakolta meg Esmeraldát, és ha jól emlékszem, még az is kiderült, hogy ő a Kétnevű Pasi apja. Tiszta sor. Gátlástalan történetszövés, imádom.
Nem csoda, hogy amikor véget ért az Esmeralda, azt hittük, az utána maradó űr betölthetetlen. Akkor még nem tudtuk, mi következik.
Helló, Paula és Paulina!
A sztori már ismerős, hiszen van egy jó iker, Paulina, és a rossz, Paula, a Kétnevű Pasi – ez esetben Carlos Daniel –, akit az Esmeraldában már jól bevált Fernando Colunga alakított.
Ugyanaz a színész, ugyanaz a karakter, de ez senkit sem zavar. Ugyanaz a műsor, a csajok mindent szétmanipulálnak, a pasik mindent elhisznek – aki vörös rúzst hord, az feslett és gonosz, aki pasztellben jár, az maga az angyal.
Nagyon izgi a sztori, ahogy helyet cserélnek az ikrek, és ahogy az ártatlan szegény lány botladozik a mindenki által megvetett (és minden pasi által meg…) tesója szerepében.
Ekkorra az unokahúgom is kezdett csatlakozni hozzánk, együtt izgultunk, együtt tapsoltunk, ha végre jött a csók, amire mindenki várt, és együtt nevettünk a Kétnevű Pasi mindhárom arckifejezésén (szerelmes, gyanakvó és mérges). Paula és Paulina végül persze „egymásra találnak”, a rossz a halálos ágyán megbánja bűneit, és a jó így legnagyobb természetességgel veszi át halott testvére helyét úgy, hogy ennek mindenki látványosan örül, még a gyerekek is (főleg Carlitos, minden idők egyik legirritálóbb gyerekszereplője).
Egy telenovellában ez maga a hepiend, nem kell moralizálgatással elrontani mindenki örömét. Meghalt a gonosz, a jó mindent eláraszt pasztellsznű mosolyával, és ha ennek a százéves Piedad nagymama is örül, akkor örülünk mi is, pont.
Titkok, szerelmek és Othello
Paula és Paulina távozott, de szerencsére már jött is a Titkok és szerelmek!
Ezt már elejétől kezdve hárman néztük, és abszolút haladó fokozat: van benne múltbéli szál, egy felszentelés előtt álló szerelmes pap, és elhagyott kisbaba is. Évekkel később a szálak összeérnek – Cristina lesz az elhagyott kisbabából, a Kétnevű, gazdag pasi meg ezúttal Victor Manuel, akinek a nevelőanyja Cristina igazi édesanyja, de persze senki nem tud semmiről.
Minden sorozatban vannak irigy, manipulatív gonosz csajok, akik a Kétnevűre pályáznak.
Kamuterhességek, pénzéhség, gyilkossági kísérlet, felfoghatatlan hazugságok, ezeket mind tudják virítani ezek a nőszemélyek. Hát ebben a szappanoperában elég messzire ment ez a perszóna, aki Tamara néven futott. Az utolsó epizódban Tamara elméje teljesen megbomlik, elrabol egy kisbabát, leborotválja a haját és a vége az, hogy besurran a színházba, ahol a szeretője épp Othellót játszik. Desdemonaként bebújik az ágyba, leszúrja a pasit, aki utolsó erejével megfojtja, így mindketten meghalnak. Micsoda dráma! A két borzalmasan negatív szereplő igazán hatásosan távozott a sorozatból.
A Titkok és szerelmek is hozta a jól bevált recepteket: amikor két szerelmes azt hiszi, hogy testvérek, de kiderül, hogy igaziból nem, de azért a szülők között van némi átfedés. Mindegy, a lényeg, hogy a szerelem mindent legyőz.
A többi kit érdekel?
Egy korszak vége: Terra Nostra
Futottak még kategória volt a Julieta, amiben az Esmeraldát alakító Leticia Calderon játszott, az egyik főszereplő csávót pedig a Titkok és szerelmek papja, de nyilván nem lehetett akkora a siker, mert a Pasi itt mindössze egy nevet kapott.
De aztán! Jött a tökéletes folytatás, az, amire nem tudtuk, hogy vártunk, de mégis megérkezett: a Terra Nostra. Ismét a braziloké a terep a sok mexikói szappanopera után, ráadásul a történet olasz bevándorlókról szólt a XIX. század végén. Imádtam az elejétől a végéig!
Itt nem voltak már a kedvenc telenovellás plánok és kétnevű szereplők sem, mégis, minden egyes epizódot precízen végignéztünk.
Ibu még akkor is felvette kazettára, ha ott ültünk a tévé előtt, mert hát ki tudja, nem szakítanak-e minket félbe valamivel, és akkor lemaradnánk valami fontosról. Matteo és Juliana az Olaszországból Amerikába tartó hajón ismerkednek meg, ahol a lány szüleit elragadja a pestis, és a fiú is megbetegszik, de persze túléli, majd megfogadják, hogy soha nem válnak szét, de amint a hajó kiköt az Újvilágban, elveszítik egymást, és megannyi akadályt kell legyőzniük, mire újra egymáséi lehetnek.
Épp egy olyan epizódot néztünk, amiben végre együtt vannak, és egy dézsában fürdenek ketten, igazi idill, Ibuval elégedetten figyeltük a fejleményeket, amikor jött a felirat: repülő csapódott a World Trade Center egyik tornyába.
A többi már szó szerint történelem. Én akkor még nem fogtam fel, mi a jelentőségük az eseményeknek, és emlékszem, mennyire kiborultam, amikor már az epizódot is félbeszakították – ez mélységesen felháborított. Végre boldogok a fiatalok, erre holmi baleset miatt megszakítják az adást? Nem volt elég a Kacsamesék, most ez is?!
Aztán persze túléltem ezt a traumát, és egyszer a Terra Nostra is véget ért, ahogy szappanopera-néző karrierem is. Ibu már nélkülem nézte a Pampák királyát, és emlékszem, milyen mérges volt, amikor véletlenül nem raktam vissza a mindenkori „üres” kazettát a lejátszóba, és emiatt az időzített felvétel nem indulhatott el, és Ibu nem volt otthon, ezért lemaradt egy epizódról. Abszolút jogos volt a haragja, nagyon megértem, és őszintén röstelltem a dolgot, csak hát, akkor már az igazi szerelmeket éltem meg, nem a dél-amerikaiakat.
Takarózz Piedad nagymamával!
Csak hogy ne ássatok el véglegesen, álljon itt a jegyzőkönyv kedvéért: a telenovellák mellett a szabadidőmben imádtam Jókait, Babitsot, Dosztojevszkijt és Tolsztojt is. Igen, én ilyen fura voltam, hogy megfért egymást mellett Tolsztoj és a szappanoperák, ahogy Ibuval is József Attila-, Ady- és Szabó Lőrinc-verseket olvastunk fel egymásnak két epizód között.
Számomra ezek a sorozatok jelentették az abszolút kiszakadást a valóságból, és egy képtelen világba repítettek, ahol az emberek természetellenesen viselkednek, valahogy mégis érdekel a sorsuk. Tudtunk úgy izgulni, hogy egy pillanatig nem vettük komolyan őket.
(Na jó, a Terra Nostrát komolyan vettük.)
Néha elmélázom, milyen lenne visszamenni az időben Ibu mellé a kanapéra. Nézni a sorozatunkat, énekelni a főcímdalokat, Jaffa szörpöt inni, nassolni, kommentálni az eseményeket. Számomra ezek voltak a békeidők. Igazi ártatlan szórakozás, amit a nagymamámmal közös hagyományaink tettek fontossá. A nagy értelmiségi nyomásban mi voltunk a renitensek: Ibu, az unokahúgom és én.
Vajon mások is többet nosztalgiáznak mostanában? Más is többször nyúl vissza azokhoz a pillanatokhoz, amiket felhőtlennek élt meg? Én a járvány óta rengetegszer keresek komfortot ezekben az emlékekben, és mint egy puha takarót, magam köré húzom. Piedad nagymamával, a mindenkori Kétnevű Pasival és élete szerelmével, aki majdnem hozzámegy egy másik fickóhoz, mert az nem hisz el minden random hülyeséget, de aztán az oltár előtt elhagyják, hogy a főhősnő végül a töketlen Kétnevűt válassza.
Paplanként tekerem őket magam köré Ibu kezének tapintásával, a kredencben az unokákra váró csokikkal és a szép gerezdekre vágott, hámozott almával együtt.
Azt hittem, ez a cikk egy vicces kis nosztalgiagyűjtemény lesz, mert az eredeti terv ez volt. Arra nem számítottam, hogy a végére úgy elmerülök az emlékek sűrűjében, hogy bőgőszünetet kell tartanom.
De hát végül is, nincsenek szappanoperák könnyek nélkül…
Szabó Anna Eszter
