„A legnagyobb rémületben és magányosabban, mint valaha, megtapasztaltam a függetlenség nyújtotta biztonságot” – Liv Ullmann 83 éves

–

A nyolcvanas évek közepén, egy vidéki magyar kisvárosban, egy éppen serdülő, akkoriban színészetről álmodozó lány egy norvég színésznő könyvét, a Változásokat kapja a tizenharmadik születésnapjára. Ez az olvasmányos kötet nem is regény, nem is egy klasszikus önéletrajz, nem is igazán „magas” irodalom: töredékesen, az időben ide-oda ugrálva mesél a művésznő gyerekkoráról, életéről, hivatásáról. Valami miatt mégis meghatározó élménnyé, sokszor olvasandó és olvasott alapművé válik az érzékeny korban lévő lány számára. Olyan világba pillanthat be, amellyel rokonságot érez. Nem pusztán a színház és a forgatások hangulata az, ami megfogja, hanem a pőrén vállalt őszinteség és a gyakran vállalt bizonytalanság, kétkedés, ahogyan a szerző vall az emberi kapcsolatairól, a szerelmeiről, az anyaságáról és az ezekből adódó örömeiről és küzdelmeiről. A kiskamasz – bónuszként – még azt is ennek a könyvnek köszönheti, hogy megismeri a XX. század egyik legnagyobb hatású rendezőjét, Ingmar Bergmant, akitől hamarabb olvasott könyvet, mint hogy filmet látott volna tőle. 

A lány én voltam valaha, a színésznő pedig Liv Ullmann, aki ma, december 16-án ünnepli a 83. születésnapját.

Világutazó és norvég

Valószínűleg ritka az olyan norvég világhíresség, aki ennyire világpolgár és norvég egyszerre, mint Liv Ullmann. Tokióban született, majd az apja munkája miatt a család Amerikában élt néhány évet. Hatéves volt, amikor apja agydaganatban, apai nagyapja pedig a dachaui koncentrációs táborban elhunyt. Édesanyja ekkor két lányával visszatért szülővárosába, a norvég Trondheimbe, ahol Liv Ullmann felnevelkedett.

Az iskolát unalmasnak és nyomasztónak találta (saját bevallása szerint kicsit mindig kívülállónak érezte magát), annál nagyobb hatást tett rá viszont a helyi könyvesbolt, ahol anyja is dolgozott, és a lenyűgöző, fenséges és tiszteletet parancsoló északi táj, amely egyszerre tanítja meg az embernek, hogy ő is a – nagybetűs – természet része, de nem az ura. 

Egy angliai év után visszatért Norvégiába, ahol előbb – egy sikertelen színművészeti főiskolai felvételi ellenére – színházban, majd filmszínésznőként is egyre szebb sikereket aratott (többek között Anne Frank, valamint Ibsen Nórájának [Babaház] szerepében). Bibi Andersson barátságának – és a két nő közötti hasonlóságnak – köszönhetően kérte fel 1965-ben Bergman Liv Ullmannt az egyik női főszerepre a Persona című filmjében, amelyet a svéd Fårö szigetén forgattak. Ami itt és ezután történt, az ma már a filmtörténet szerves része. A svéd rendező és a jóval fiatalabb norvég színésznő menthetetlenül egymásba szerettek. Liv Ullmann elvált a férjétől, és összeköltözött Bergmannal, akivel onnantól részben a szigetükön éltek. 1966-ban megszületett lányuk, Linn Ullmann, aki ma nemzetközi szinten is az egyik legismertebb norvég írónő. Noha a magánéletben öt év együttélés után szétváltak útjaik, Bergman haláláig szoros barátság fűzte őket egymáshoz. Szakmai együttműködésük legalább ilyen fontos lett mindkettejük életében: Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból stb., tíz közös film és forgatókönyvek őrzik ennek lenyomatát. A szigetlét után Liv Ullmann számos európai országban is forgatott, és hosszasan élt az Egyesült Államokban.

Filmes szakemberként, valamint jótékonysági útjain az egész Földet bejárta, sem a luxushotelok fényűzése, sem a menekülttáborok nyomora nem ismeretlen számára. Norvégiai házába azonban rendszeresen visszatér. 

Az antisztár sztár

Nagyszerűbbnél nagyszerűbb alakításokkal írta be nevét a mozi történetébe. Mégis előfordult, hogy nemet mondott – még Bergmannak is. A rendező a Fanny és Alexander című filmjében Emelie Ekhdal figuráját kifejezetten neki írta, Ullmann azonban visszautasította, mert túl szomorúnak találta, és másik filmen is dolgozott. Bergman megsértődött, írt neki néhány levelet, amelyben „Kedves Liv Ullmann!”-ként szólította meg (öt év együttélés, húszéves barátság és szakmai együttműködés, továbbá egy közös gyerek után). Majd – ahogyan mindig is – újra szent lett a béke. A film elkészültekor Bergman külön a színésznőnek levetítette a végeredményt, és valószínűleg némi kaján elégtétellel figyelte, amint Ullmann végigsírta a vetítést, annyira bánta, hogy visszautasította ezt a lehetőséget.

Más ajánlatokra is gond nélkül mondott nemet. 1980-ban Brian De Palmának a Carrie című filmre, mert túl erőszakosnak tartotta. 2003-ban az akkor talán legnépszerűbb sorozatba, a Szex és New Yorkba hívták egy többepizódos szerepre, amit szintén nem fogadott el, noha ő maga is követte a sorozatot, és szórakoztatónak találta a felkérést.

Az Ocean’s 12-ben Steven Soderbergh kifejezetten a norvég színésznőnek írt egy szerepet, amit szintén visszautasított.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy Liv Ullmann sztárallűrökkel teli díva, és szereti kéretni magát, le kell szögezni, hogy ennek az ellenkezője igaz. Örült és élvezte is a kényeztetést, rajongást, szeretetet, amely nemzetközi sztárként elsősorban Amerikában körülvette, de elég volt visszatérnie a kislányához, hogy azonnal visszalépjen a gyermekét egyedül nevelő, dolgozó anya mindennapi problémáihoz. Ő is ugyanolyan ember, nő, mint bármelyikünk: megoldandó logisztikai nehézségekkel, anyai lelkiismeret-furdalással, szerelmekkel és csalódásokkal.

A nemzetközi karrierhez természetesen az is szükségeltetett, hogy Liv Ullmann színpadképesen beszéljen a norvégon kívül svédül, angolul és „még néhány más európai nyelven is”, idézik rendszeresen életrajzai. Hogy mely nyelvek lehettek ezek, arra nem találtam adatot, de az tény, hogy egyik szerelme egy jugoszláviai újságíró, Dragan Babić volt.

A nyolcvanas évektől – ahogyan másik könyvében, a Választásokban is említi – Liv Ullmann érdeklődését a színészeten kívül más is lekötötte. Önállósodásának, érettségének egyik jeleként ő maga is a kamera túlsó oldalára állt:

hét filmet rendezett, kettőt Ingmar Bergman forgatókönyvéből, másokat a sajátjából.

Sokáig dédelgetett terve, a Nóra/Babaház megfilmesítése sajnos kútba esett, pedig Cate Blanchett és Kate Winslet játszotta volna a főbb szerepeket. Legutóbbi filmjében, a Strindberg drámájából készült Júlia kisasszonyban (2014) Jessica Chastaint és Colin Farrellt láthatjuk a filmvásznon. 

Emellett figyelme a közélet és a jótékonysági ügyek felé fordult. 

Jóság és jótékonyság, még jóval Angelina Jolie előtt

Második könyvében, a Választásokban Liv Ullmann legalább annyit foglalkozik a humanitárius tevékenysége alatt szerzett, egyszerre megrendítő, elszomorító és szép tapasztalataival, mint a hivatásával. Sokszor az volt az érzésem, hogy a könyvet is mintha főként azért írta volna, hogy – szintén töredékszerűen – beszámolhasson ezekről. Ez nem feltétlenül tett jót a könyv irodalmi és olvasói élvezeti értékének, viszont valóban számos – többek között környezetvédelmi – problémára hívta fel a figyelmet, ami a nyolcvanas évek közepén még igen messze állt a mainstream médiában és általában a közbeszédben gyakori témáktól. Az UNICEF jótékonysági nagyköveteként és a Women’s Refugee Comission (női menekültügyi bizottság) társalapítójaként

beutazta a világot, hogy jelenlétével azokat állítsa rivaldafénybe, akikről a döntéshozók a leginkább elfeledkeznek: a legelesettebbeket, a háborús zónák, természeti és humanitárius katasztrófák legnagyobb áldozatait, a gyerekeket és a nőket. 

Egy kis részrehajlás: a magyar vonatkozás 

Tényleg nem direkt figyelem, talán korábbi munkahelyeim ártalma, de mindenkinél rábukkanok magyar vonatkozásokra, még egy norvég színésznő-rendezőnél is. Csak felsorolásszerűen említeném őket. 1972-ben többek között Max von Sydow társaságában játszott a magyar származású amerikai rendező, Benedek László utolsó filmjében, az Éjszakai látogatókban. 1987-ben a szintén magyar gyökerekkel bíró, mexikói születésű rendező, Luis Mandoki Gaby – egy csodálatos élet című mozijában Koltai Lajos kamerája előtt Liv Ullmann alakította Sárit. Ezután talán már nem is meglepetés, hogy 1992-ben Zsigmond Vilmos Tékozló apa című, magyar–amerikai–izraeli koprodukciós filmjében is szerepelt. 

Szakmai életén kívül Liv Ullmann tiszteletbeli tagja még a Budapest klubnak, amelyet 1993-ban alapított társaival a Római klub mintájára Ervin László, hogy a művészetek, az irodalom és a spiritualitás területéről is összefogja azokat, akik az emberiség egy fenntarthatóbb fejlődésének katalizátorai lehetnek.

Könyvek

A ma közel negyvenéves Változások-példányom nagyon sokáig hűségesen elkísért, megjárt kollégiumot, számtalan albérletet, többszörös költözést külföldre, majd vissza, de aztán csak a kedvenc könyvek sorsára jutott: valakinek kölcsönadtam egy jó évtizede, és azóta sem láttam. (Öreg hiba, tudom, azóta is próbálok rájönni, kinél, hol lehet.) A cikk írása előtt mindenképpen szerettem volna újraolvasni, kíváncsi voltam, vajon érettebben is megfognak-e annyira bizonyos sorok. A Választások magyar kiadását legkedvesebb, berlini barátnőm szerezte be kalandos módon egy ismerősétől, és juttatta el hozzám Franciaországba, a Változásokat franciául olvastam ezúttal.

Ugyanis Liv Ullmann két, számos nyelvre lefordított könyvet is kiadott, tulajdonképpen véletlenül. Ahogyan a Változásokban elmeséli, egyszer, amikor éppen nem volt munkája, egy újságíró megkérdezte tőle, hogy éppen min dolgozik, és csak hogy mondjon valamit, azt válaszolta, hogy egy könyvön. Ekkor elárasztották a könyvkiadók ajánlataikkal, és kénytelen volt elfogadni egyet – nem tehetett mást, írt egyet. És milyen jól tette! 

Humorral, öniróniával, olykor szomorkásan vall az életéről, kishitűségéről, a konzervatív neveltetéséből származó béklyók alóli szabadulásáról, gyöngéd szeretetéről a lánya iránt, élete szerelméről, nőként megélt jellemfejlődéséről, önbizalmának fájdalmas és gyakran magányos alakításáról: 

„Temérdek időt töltöttem azzal, hogy azt tegyem, amiről azt hittem, hogy a többiek elvárják tőlem. Féltem fájdalmat okozni, rettegtem a tekintélytől, és sóvárogtam a szeretetet; ez elég volt, hogy a legreménytelenebb helyzetekbe kerüljek.

Elnyomtam saját kívánságaimat és vágyaimat, csak arra áhítoztam, hogy másoknak tessem, megtettem mindazt, amit elképzelésem szerint elvártak tőlem.”

Vagy: „Mindig másokat követtem, mert nem volt elég önbizalmam. Hozzászoktam, hogy mások felé nyújtsam a kezem és beléjük kapaszkodjak, hogy a segítségüket és a megértésüket kérjem. És mégis, a legnagyobb rémületben és magányosabban, mint valaha, megtapasztaltam a saját magam, a függetlenségem nyújtotta biztonságot.”

Nyolcvanhárom éves korára Liv Ullmann minden bizonnyal már nem küszködik ugyanezzel a kishitűséggel. Bár kíváncsi lennék rá, kevéssé valószínű, hogy egy újabb könyvet olvashatunk tőle. Én remélem, a saját életét éli, és tudja élvezni a mindennapjait. Kívánjunk neki boldogságot.

Kis Zsuzsa

Kiemelt kép: Getty Images/Adolph/ullstein bild