–

Tavaly nyáron egy világvégi, eldugott kis görög faluban nyaraltam, ahol nemhogy madár, de turista sem jár (hacsak nem Steiner Kristófékhoz jön látogatóba), amikor kiderült, hogy alig másfél órányi hajóútra található az a sziget, ahová Leonard Cohen szeretett elvonulni. És bár sosem tartottam magam akkora rajongónak, hogy elzarándokoljak bármilyen kegyhelyre – hiszen mégis mi történhetne ott velem? – úgy éreztem, ez kihagyhatatlan lehetőség. Úgyhogy minden büszkeségemet félredobva, a 43 fokos hőséggel dacolva megmásztam ezt a piciny, de zsúfolt városkát, aminek persze a legtetején, a legkihaltabb sikátorában bújt meg Cohen egykori háza (amit nemhogy tábla nem jelzett, de a GPS is alig találta), hogy aztán elmesélhessem ezt a történetet.

Chris (Vicky Krieps) és Tony (Tim Roth) ennél sokkal komolyabban gondolják, amikor megcélozzák maguknak a svédországi Fårö-szigetét: ők Ingmar Bergman tehetségével, ízlésével és gondolkodásával akarnak feltöltekezni, és közben dolgozni a saját filmtervükön. Bergman 1960-ban fedezte fel magának ezt a helyet a Balti-tengertől övezve, ahol – mint mondta – megtalálta azt a tájat, ami benne már korábban megszületett. Nemcsak pihenni és írni járt ide, hanem a filmjei egy részét is itt forgatta, időskorában meg már az orrát sem szívesen dugta ki innen. Tényleg idilli környezet: dimbes-dombos, emberléptékű, vadregényes, de hívogató, szeles, de simogató, kiváltképp a tavasz áll jól neki. Nem nehéz azonnal ellazulni tőle és beledőlni – még mozivásznon keresztül is.

Tony és Chris is azonnal megérzik a benne rejlő „csít”, és bárhonnan is jönnek, bármilyen élethelyzetből vagy kapcsolati stádiumból léptek is ki, csupa jót ígér az első találkozásuk Fårö-vel. 

Tony egyébként már beérkezett, középkorú művész, akit általános ájulat övez, Chris meg fiatal, pályakezdő filmrendezőnő, akit még kételyek gyötörnek. (Nem nehéz felfedezni bennük a film rendezőjét, Mia Hansen-Love-ot, és egykori élettársát, Olivier Assayast.) Van egy lányuk is, akit a nagyszülőknél hagytak, hogy kicsit csak egymásra és a munkára figyeljenek.

Igazából nem is kell sok ahhoz, hogy ezt a filmet jó legyen nézni: elég ez a két vonzó, pózoktól mentes, hétköznapiságában is különleges ember, a svéd minimalista terek, a pompás természet, és az ember már úgy érzi, örökre elringatózna ennyi szépség és jóízlés között. 

De – ahogy az életben lenni szokott – a felszín alatt ott bugyborékol némi lefojtott feszültség, ami szép lassan elkezd felfelé szivárogni a repedéseken. Például mindjárt azzal, ahogy Bergman életmódjára, emberi oldalára fény derül: kilenc gyereke született hat nőtől, de az utódainak nem sok figyelmet szentelt (amíg fel nem nőttek), mert a munka mindennél fontosabb volt számára. 42 éves korára 25 filmet készített, színházat igazgatott, írt és színdarabokat rendezett, úgyhogy emellett hogy is fért volna bele neki a családi élet? 

Csakhogy ha mindezt egy fiatal filmrendezőnő hallgatja, magától értetődően merül fel benne: megtörténhetne-e ugyanez egy nővel?

Mit szólna a világ ahhoz, ha hat férfitól kilenc gyereket szülne (vagy akár csak a felét, de hasonló felállásban)? Mit engedünk meg egy férfi művésznek csak azért, mert zseninek tartjuk, és lehetne-e egy nő akkora zseni, hogy ugyanezt elfogadjuk tőle?

Ne féljetek, mindebből egyetlen kérdés sem hangzik el a filmben – távol álljon tőle a didaktikusság. Legfeljebb mi, nézők töprengünk el rajta egy pillanatig, aztán megyünk is tovább a szereplőkkel.     

Ez itt Dumbledore sakkjátszmája – Mindjárt a mozikban a Legendás állatok és megfigyelésük harmadik része

Kult – 2022. április 13. – BA

 

És bár Chris és Tony látszólag jól megvannak egymással (ha különböző életszakaszokban is tartanak), egy-egy árulkodó jelből azért kiderül, hogy más gondolatok, érzések motoszkálnak bennük. Tony szado-mazo jelenetekről ábrándozik, Chrisnek meg a szerelem kezdeti izgalma hiányzik. De mielőtt kirobbanhatna köztük egy konfliktus (aminek – mondom – még csak a csírái érződnek), a film átvált egy másik filmre: arra, amit Chris forgat a fejében. Elvégre mindketten azért jöttek, hogy a saját forgatókönyvüket fejlesszék. És bár Chris arra panaszkodik, hogy nehezen megy neki az írás, egyszeriben egy kész történetet tár fel előttünk, ami – teljesen nyilvánvaló – az ő belső vágyait tükrözi.

A film a filmben egy másik filmrendezőnő, Amy (Mia Wasikowska) látogatását meséli el Fårö szigetére, csak ő egyedül érkezik – egy esküvőre, vendégként. Itt azonban belebotlik régi szerelmébe, Josephbe (Anders Danielsen Lie), és bár mindketten házasok, de fellángol köztük a régi szenvedély. Bergman szelleme annyiban áthatja ezt a történetet is, hogy a valódi beteljesülés szinte lehetetlen: az emberek többnyire rosszkor találkoznak, nem jól figyelnek egymásra, vagy külső akadályok miatt képtelenek átadni magukat az érzelmeiknek. De mondja valaki, hogy ez nem életszerű! Hogy ilyen nem történik meg szinte mindenkivel!

A Bergman szigete látszólag egy (vagy inkább kettő) végtelenül egyszerű történet, teljesen átlagos nyugati értelmiségiekkel, akikkel még csak nem is életük legfontosabb pillanataiban találkozunk. Vagy ki tudja?

Ki mondja meg, hogy mikor változik meg az ember élete – vagy mikor kezdődik a változás? Hol van az a pont, ahonnan a dolgok olyan irányba tartanak tovább, ahonnan már nincs visszaút, csak még nem vesszük észre? 

Mia Hansen-Love ezeket a dilemmákat olyan finoman és eszköztelenül tárja elénk, hogy szinte hangtalanul kúsznak a bőrünk alá. És ezzel tulajdonképpen Bergman nyomdokain jár – miközben nagyon is megőrzi a saját stílusát. 

Nem kertelek: én imádtam ezt a filmet, és azonnal újra tudnám kezdeni. Már csak azért is, hogy ennek a négy szép embernek az aurájában fürdőzzek, és úgy érezzem, mintha az én hajamat is fújná a fårö-i szél. Talán mégsem értelmetlen a saját idoljaink nyomába eredni. Talán akkor is magunkba szívunk valamit belőlük, ha látszólag csak a hűlt helyüket leljük.

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film

A cannes-i filmfesztivál után, a Kreatív Európa Media alprogram támogatásával április 14-től a Cirko Film itthon is bemutatja a filmet.