A házasság nem ott ér véget, amikor valaki elhagyja a másikat – Jelenetek egy házasságból: megnéztük a modernizált Bergman-klasszikust

–

Megnéztem az eredetit is (igaz, nem a hatórás tévésorozatot, csak az abból vágott háromórás filmet), ledaráltam a teljes sorozatot az HBO-n, és ha nagyon röviden kellene összefoglalnom a tapasztalataimat, akkor annyit mondanék: míg az előbbi kifejezetten irritált, idegesített, és a csodálatos színészi játék ellenére is csak időnként fedeztem fel benne párhuzamot az általam ismert valósággal, addig az új sorozat annyira földhöz vágott és felkavart, mint semmi más ebben a témában (pedig elég sok, válással foglalkozó mű akadt az utamba az elmúlt években).

Egyáltalán miért kellett?

A nagy kérdés persze: miért van így? Miért kellett újraforgatni ezt a klasszikust (amit ma is rendre elővesznek színházakban), és hogyan lehet megőrizni a szellemiségét úgy, hogy közben a mai korra adaptáljuk? Röviden: csaknem ötven év (egész pontosan 48) alatt hatalmasat változott a világ, nem csoda, ha ma már nehezebben tudunk kapcsolódni hozzá. Hagai Levi, az új sorozat megálmodója egyenesen azt mondta,

ez pontosan olyan, mint Shakespeare-t játszani: maga a mű tele van örök érvényű igazságokkal, de a környezetét (vagy akár a nyelvét is) újra kell szabni a mai igényekhez.

De hogy ez pontosan hogyan történjen, azon maga is hat évet gondolkodott. Hat évet!

A projekt még akkor merült fel először, amikor Levi a Terápia című sorozattal járta a világot (amit csaknem húsz országban adaptáltak), és azt mondta egy interjúban, hogy már annak megírásában is nagy hatással volt rá a Jelenetek egy házasságból, amit először 18 évesen látott. Ezt olvasva kereste meg őt Ingmar Bergman fia, Daniel (aki az Ingmar Bergman Alapítvány kuratóriumi tagjaként a jogokért felelt), hogy nincs-e kedve adaptálni a művet. Ő pedig pont azért várt vele annyit (miközben A viszony és A mi fiaink című sorozatot készítette), mert rá kellett jönnie, hogy miért tenné ezt – mi az, amit ma másképp lehetne (vagy kellene) elmesélni benne.

És akkor egyszer csak beugrott neki a megoldás: meg kell cserélni a nemi szerepeket.

Mert Bergman sorozatából egy sor gondolat érvényes ma is, például az, amit maga a mester vallott: hogy a középosztálybeli értelmiség remekül elboldogul már az életben, de a saját érzelmeit illetően szinte analfabéta – ő elsősorban ezt akarta megmutatni Marianne és Johan kapcsolatán keresztül.

És dacára annak, hogy ma jóval többet elemezzük magunkat, mint a ’70-es években, és a pszichológiai alapfogalmakkal, jelenségekkel kapcsolatban sokkal tájékozottabbak vagyunk (dobálózunk is velük gyakran), valójában továbbra sem vagyunk tisztában azzal, mit miért teszünk a párkapcsolatunkban, és csak akkor kezdjük el kapiskálni, amikor már beállt a krízis – mert az rákényszerít az önvizsgálatra. Csakhogy a kapcsolat szempontjából akkor már sokszor késő… 

Férfiak és nők – férfias nők, nőies férfiak

Bergman még szinte onnan folytatta, ahol Henrik Ibsen abbahagyta száz évvel korábban a Nóra (vagy Babaház) című darabjában: adott egy jómódú, önmaga fontosságával eltelt, magabiztos férfi, Johan (Erland Josephson), és a nála jóval fiatalabb, gyerekstátuszban tartott felesége, Marianne (Liv Ullmann), aki ugyan már dolgozik – mert ennyit fejlődött a világ azóta –, de sok szempontból még nem nevezhetjük emancipáltnak, és mindjárt az elején feltűnik a kiegyensúlyozatlanság a kapcsolatukban. A sorozat úgy kezdődik, hogy egy interjúban vallanak a házasságukról, és már itt látszik, hogy míg Johan rendkívül elégedett az életével, Marianne sokkal tétovább és bizonytalanabb, a múltjáról is alig beszélhet (az Johant sérti), és a saját szerepét sem értékeli sokra a férje mellett.

Ezután látunk egy baráti vacsorát, ahol a másik pár életébe velük együtt pillanthatunk be, és – ahogy sok házasságban lenni szokott – ez azt a hamis megerősítést nyújtja nekik, hogy a velük minden rendben van, hiszen a barátaik sokkal súlyosabb problémákkal küzdenek, immár kontroll nélkül. Csakhogy az egyensúlytalanság előbb-utóbb borulást eredményez, és ez Bergmannál – és Levinél is – már a második epizódra bekövetkezik.

A „Jelenetek egy házasságból” így lesz inkább egy válás krónikája (hiszen hatrészes), illetve így meséli el, hogy egy házasság hogyan él tovább még a válás után is.

Levi innovációja ehhez képest szenzációs: bár az új sorozat is egy interjúval indul (melyet itt egy monogámiát vizsgáló kutatáshoz készítenek), és a szerepleosztás is hasonló (a férfi érzi magát komfortosan a helyzetben, és próbál egy ideális képet sugározni), hamarosan kiderül a lényeg: náluk már a nő, vagyis Mira (Jessica Chastain) a családfenntartó, ő dolgozik olyan közegben, ahol pénzt lehet keresni (a tech-szférában), míg a férje, Jonathan (Oscar Isaac) az egyetemi karrierje mellett könnyebben tudja vállalni a gyereknevelést, ezért ő van otthon a lányukkal. Ettől Jonathan rendkívül felvilágosultnak érzi magát, szinte kérkedik vele, milyen modernül gondolkodik a nemi szerepekről.

Aztán a barátaikkal elköltött vacsorán is változik a felállás: nem simán egy zátonyra futott házasságba pillanthatunk be az ő szemükön keresztül, hanem a nyitott házasság intézményébe, amivel sokan próbálkoznak, amikor a hagyományos keretek már nem látszanak működni. És bár Mirán már itt érezni (Marianne-nal ellentétben), hogy a lelke mélyén benne is nagy kérdések kavarognak, változások érlelődnek, de ekkor még saját maga előtt sem tudja felvállalni őket.

Az eredeti kottát követve a második epizódra bekövetkezik a nagy robbanás, ezzel is azt üzenve, hogy az egyensúlytalanság minden verzióban fenntarthatatlan, csak itt Mira lesz az, aki mindent borít, feltartóztathatatlan és visszafordíthatatlan érzelmi viharában.

Hagai Levi azt mondja, számára Bergman verziójában nehéz volt a férfi főhőssel azonosulni, annyira érzéketlennek és hímsovinisztának tűnt (ott Johan hagyja el a feleségét egy fiatal kolléganőért), ezért érdekelte, mi van, ha a szimpatikus, érzékeny, vívódó szereplő lép ki a házasságból – vajon ugyanúgy elítéljük, és a másik féllel azonosulunk? Ahogy már A viszony című sorozatban is az érdekelte, mi történik, amikor két erkölcsös, jóérzésű ember kerül abba a helyzetbe, hogy házasságtörést követ el.

A Jelenetek egy házasságból mai verziójából azonban (számomra) az derül ki, hogy ha a helyzet rendkívül összetett is, a megcsaló fél akkor is „bűnösként”, a megcsalt pedig „áldozatként” jön ki belőle – pusztán azért, mert az előbbi kívülről keresett megoldást, az utóbbi meg belülről tenné. Ezt a narratívát erősítik meg a további fejlemények mindkét változatban:

aki egy harmadik szereplőért dobbantott, az csak még nagyobb bajba sodorja magát, és egyre mélyebbre kerül a saját érzelmei dzsungelében, míg az elhagyott társ a kezdeti sokk után építkezésbe kezd: rá van kényszerülve, hogy szembesüljön a kudarccal, ahonnan előbb-utóbb megnyílik a fejlődéshez vezető út.

A két változás közti disszonancia pedig azt eredményezi, hogy ha a házastársak kénytelenek is kapcsolatban maradni egymással a gyerek/ek miatt, sokáig annyira más folyamatban, és más stációban vannak, hogy az ellentét köztük egyre csak éleződik.   

Papa, mama, gyerekek

Bergman ugyan két szülőt választott főhősül a történetéhez, de nála a gyerekek csak említés szintjén jelennek meg, aminek praktikus oka is lehetett (valószínűleg sokkal bonyolultabb lett volna velük forgatni, meg maga a cselekmény is), Levinek azonban igaza volt abban, hogy ez ma nagyon furán veszi ki magát. A gyerekek ma sokkal központibb helyet foglalnak el egy család (és egy házaspár) életében, mint hogy ignorálni lehessen őket, úgyhogy az új verzióban már rövid pillanatokra legalább megismerjük Mira és Jonathan lányát, Avát, és sokkal jobban belelátunk a hozzá fűződő viszonyukba.

Johan 1973-ban még úgy lépett ki a családból, hogy azzal a gyerekeit is elhagyta, alig maradt kapcsolata velük, és ez sem a feleségében nem okozott törést (ezt ma nagyon különös látni), sem pedig benne bűntudatot. Ezt az új változatban nemcsak azért nem lehetett megcsinálni, mert egy anya részéről ez végképp elfogadhatatlan lenne, hanem mert ez ma erkölcsi ítéletet mond bármelyik szülőről – na, ez például sokkal nagyobb bűn, mint beleszeretni valakibe. A gyereket nem hagyjuk el – a filmben ábrázolt értelmiségi közegben ez tabu.

Viszont az is érdekes, ahogy Hagai Levi tovább árnyalta a két főhős szülőségét azzal, hogy majdnem lett egy második gyerekük – és abban a helyzetben élesebben megmutatkozott a kapcsolatuk minősége –, és hogy a válás után is ott marad bennük a kérdés: akarnak-e még gyereket, ami negyven körül abszolút jelenlévő dilemma, sőt „az utolsó pillanat” szorításában akár vízválasztó is lehet. 

Végül az új változat a testiség kérdésében is sokat hozzátett az eredetihez. Nyilván a ’70-es években még nem volt szokás explicit szexualitást mutatni a képernyőn (ne felejtsük el, hogy eredetileg nem moziba szánták), ma viszont kihagyhatatlan, hiszen hogyan is ábrázolhatnánk egy kapcsolatot a benne megjelenő vonzások és taszítások nélkül?!

Meg kell magyarázni azt is, hogy a szexuálisan ellaposodott, kiürült kapcsolatból hogyan támad szenvedély épp a távolság által, vagy hogyan használja a testiséget az egyik fél a manipuláció és a hatalomgyakorlás eszközeként – méghozzá nemcsak szőrmentén, hanem rendesen.

Mert hogy milyen egy aktus, hogyan érnek egymáshoz, és miként viselkednek szex után, az önmagában történetmesélés.

A színészet magasiskolája

Rendezői döntéseket, írói teljesítményt könnyű összevetni két önálló mű között, de a színészi játék nem tartozik ebbe a kategóriába. Főleg nem akkor, ha két olyan legenda játszik az eredetiben, mint Liv Ulmann és Erland Josephson, akiknek a varázsa, szuggesztivitása akkor is átjön, ha a film maga sok szempontból elavultnak hat, és a ritmusa mára zavaró. (És meglepő módon nem azért, mert túl lassú, hanem ellenkezőleg: az egész olyan zaklatott tempóban, felfokozott állapotban zajlik, olyan mennyiségű szöveggel, hogy szinte képtelenség elmélyülni benne.) Ullmann és Josephson tehetsége minden akadályon átragyog, ők egyszerűen fantasztikusak, csakhogy… van egy dolog, ami miatt megint csak az új változat javára billen a mérleg: a két színész közti kémia. Jessica Chastain és Oscar Isaac is a színészet magasiskoláját nyújtják a filmben, ráadásul egyforma színvonalon, de ami végképp nyerő párossá teszi őket, az a hihetetlen összhang, ami az eredeti párosból hiányzott. Chastain és Isaac tényleg egy párnak tűnik (még színésztanoncként ismerték meg egymást a Julliardon) – lehetetlen elképzelni, hogy a női szerepet eredetileg Michelle Williams játszotta volna –, míg Ullmann és Josephson csak partnerek voltak. Kiváló partnerek, de egy percig sem bánjuk, hogy a sorozatban szétmennek, mert nem érezni, hogy valaha is valódi közük lett volna egymáshoz. 

Az új verzióban azonban végig az motoszkál bennünk, hogy ez a két ember nem talál a másiknál jobb társat magának. Nem találhat, mert ők együtt tökéletesek, és vétek, hogy hagyták tönkre menni a házasságukat.

Elképesztő magasságokat és mélységeket járnak be együtt, és olyan tájakra visznek bennünket a lelkükben, amiket a legtöbb ember igyekszik még önmaga elől is elzárni. Viszont ez az, amit egy házassági krízis nem enged meg, ezért tökéletes tárgya egy drámának. 

Szembesítés önmagunkkal

A válás során az ember egész identitása megkérdőjeleződik (ahogy a sorozat is bemutatja), és – ismét egy jó pont az új változat alkotóinak – ennek révén a gyerekkori mintákat, a szüleinkhez fűződő kapcsolatunkat, és a gyökereinket is felül kell vizsgálni. Hagai Levi ezt csak úgy tudta hitelesen megvalósítani, hogy önmagát is beleírta a férfi karakterbe (ahogy bizonyára Bergman is egykor): Jonathan ortodox zsidó családból származik, és bár időközben elszakított minden köteléket ezzel a világgal, a válás során valamit visszakíván belőle. És ahogy visszatalál a kultúrájához (még ha csak nyomaiban is), úgy nyeri el azt a magabiztosságot és férfiasságot is, amit a házasságában elveszített.

Őszintén szólva nem láttam még olyan válást, ami az életben hasonlóképpen végződött volna, mint ebben a történetben, de talán elég, ha a szimbolikáját nézzük: miután annyi mindenen átmentek együtt, annyi fájdalmat okoztak egymásnak, annyi hibát követtek el, és annyi mindent kellett megbocsájtaniuk maguknak és egymásnak, kialakulhat egy olyan cinkosság, ami jóval erősebb és igazabb, mint amit a papír nyújtott. Egymás életének örökre részei lesznek, és tisztes távolságból, felelősség és napi feladatok nélkül talán jobban sikerül figyelni és összehangolódni, mint amíg mindent egymástól akarunk megkapni. De éppen azért, mert olyan intim és meghitt a kapcsolatuk a végén, az emberre rátör a mérhetetlen szomorúság, hogy ez akkor csak így lehetséges? Teljes elköteleződés nélkül? És mindig kell egy kiskapu?

És ahhoz, hogy az ember tisztába jöjjön magával, és azzal, hogy végül is mit akar az élettől, feltétlenül át kell menni ennyi szaron? Igen, nem simán megpróbáltatáson, mert be is kell mocskolódni hozzá, ki kell jönnie sok méltatlan, igazságtalan, szégyenteljes érzésnek is, mint amikor két kultúrember összeverekszik a földön.

Amióta csak láttam, azon töprengek, hogy kiknek ajánlanám ezt a sorozatot. Jó-e, ha valaki megnézi a házastársával? Nem túl megrázó-e szembesülni azzal, amit szerintem mindenki igyekszik a szekrény aljába rejteni, és lehetőleg nem bolygatni a családi béke érdekében? Vagy az ember úgysem szembesül azzal, amivel még nem bírna el? Bergman sorozata után állítólag szignifikánsan megnőtt a válások száma Svédországban (egy év alatt 16 ezerről majdnem 27 ezerre). Ma persze már nem lehet ilyen direkt hatása egy művészeti alkotásnak, annyi tartalom elérhető egyszerre – és ez finoman szólva nem tartozik a szórakoztató kategóriába, kifejezetten nehéz nézni. 

Hiába kezdődik minden epizód egy keretjátékkal, amint a színészek beállnak a jelenetbe, és hiába végződik a sorozat azzal a képsorral, ahogy a két főszereplő kilép a díszletből, felveszi a fürdőköpenyét, elslattyog az öltözőig, és ott búcsút int egymásnak – vagyis hiába jelezték egyértelműen, hogy mindez csak színjáték, kevés fikció hat olyan valóságosnak, mint a Jelenetek egy házasságból. És persze, éppen ebben rejlik az ereje, ezért kell látni. Hogy aztán mindenki játssza tovább otthon, a saját fejében – vagy kapcsolatában.

Gyárfás Dorka

Források: ITT, ITT és ITT

Képek: HBO