–

Hogy is kell ezt?

Novemberben, miután a szüleim válásáról írtam, elhatároztam, hogy az idén itt az ideje a külön karácsonyozásnak. Elvégre felnőtt vagyok, vagy mi a szösz. A felnőttek pedig külön töltik a szentestét: csak egy-két napra látogatnak haza a szülői fészekbe, hogy kínos ajándékozásba és vontatott beszélgetésbe elegyedjenek családtagjaikkal – már ha hiszünk a filmeknek és a huszonkét év alatt szerzett tapasztalataimnak.

Maga az elhatározás nem ment könnyen. Hullámokban tört rám a gondolat: milyen jó volna otthon lenni már december 14-én, amikor végzek a vizsgákkal! Nagyokat sétálni anyával és a kutyikkal, giccses karácsonyi filmeket nézni, forralt bort szürcsölni a húgommal, ajándékot csomagolni apával. Napokig vitatkoztam magammal, hogy „Naaa, hidd el, Anna, itt az ideje szülőktől távol, kettecskén, meghitten ünnepelni. Itthon.” Aztán jött a válasz: „Dehogy, ne higgy neki, Anna. Sokkal jobb lesz otthon!”

Gondolom, el tudjátok képzelni, ahogy egy ördög és egy angyal üldögél a vállamon, és buzgón duruzsolnak a fülembe. Én azonban pártatlan maradtam, és kiötlöttem egy köztes tervet.

Felnőtt, gyerek, gyerek, felnőtt, felrek, gyernőtt

Mielőtt elárulnám a végtelenül egyszerű megoldásomat az ördög–angyal helyzetre, tudnotok kell, hogy valójában mennyire nehéz nem tudni: felnőtt vagy gyerek vagyok-e. Tízévesen, amikor mindenki alig várja, hogy felnőtt legyen, bölcsen mondtam a tanító néninek, hogy én bizony nagyon szeretnék örökké gyerek maradni. Azóta ez volt a hitvallásom – egészen a közelmúltig.

Nem akkor jött el a nagy megkérdőjelezés pillanata, amikor először fizettem be a villanyszámlát vagy elkezdtem az egyetemet. Hiába vezettem már tavaly is a saját háztartásomat, egészen addig nem gondolkodtam a felnőtté válásról, amíg a szüleim el nem váltak. Akkor aztán meginogtam, jött a hideg zuhany: lehet, hogy én már nem vagyok gyerek?

Azóta is ezen gondolkodom. Talán valahol a kettő között ragadtam, félúton. Most azon dolgozom, hogy olyan biztonságot teremtsek magamnak, amiért csakis én vagyok felelős. Nem a szüleim, nem az otthon melege, hanem én, egyedül, tárgyaktól és személyektől függetlenül.

(Ha kíváncsiak vagytok, ITT elolvashatjátok, hogy a WMN-es szerzők hogyan gondolnak a felnőtté válásukra – a szerk.)

Kicsit itthon, kicsit otthon

Az imént említett biztonság megteremtésében segít a karácsonyi rituálék magamra formálása is. Szóval úgy döntöttem, hogy fittyet hányok a naptárra, és a szentestét december 22-én tartom a párommal, kettesben. (Csak azért írom le a dilemmám tulajdonképpen egyszerű megoldását, mert tudom, hogy sokan vannak, akik hasonló cipőben járnak. És vannak, akiknek jókora kompromisszumok árán sikerül csak megszervezniük, hogy ki, mikor, merre megy az ünnepek alatt.) Végül is, kit érdekelnek a számok, nem? Itthon fogok karácsonyozni, a kis lakásomban, a kis családommal. 

Kávérajongók Kánaánja – Ezekkel nyűgözhetsz le egy kávéfüggőt karácsonykor

WMN Ünnp – 2021. december 13. – DCS

 

Mivel még csak dolgozom a saját felnőttbiztonságom kialakításán, nem tudok teljesen búcsút inteni a gyerekkori énemnek. Így 24-én hazamegyek, de nem karácsonyozni, csak látogatóba: megnézem, hogy minden rendben van-e a régi szobámmal, amit ezzel a cikkel ünnepélyesen átadok édesanyámnak: használja belátása szerint. Meglátogatom apukámat – beszerzett egy szobabicikli-szerűséget, ami valójában sokkal menőbb, mint egy szobabicikli, és én nagyon szeretném végre megnézni. Segítek neki becsomagolni az ajándékokat, ha kéri. A húgommal pedig tojáslikőrt fogunk főzni, Hétköznapi sütit eszünk majd, és megnézzük a Kőkemény családot – megint. Ha tehetjük, szánkózunk is. Imádni fogom.

Persze bizonyos szempontból több lesz ez, mint egy egyszerű hazalátogatás: nehéz év van mögöttünk. Rengeteg munka, szomorúság, szorongás, fizikailag és mentálisan is megterhelő időszakok.

Úgyhogy mi most a szó szoros értelmében ki fogjuk használni a karácsonyt mint a szeretet ünnepét, és az együtt töltött minőségi időre fogunk koncentrálni. Muszáj. Erre van szükségünk.

ABBA és keksztekercs

Most azonban még itthon vagyok, és bizony ez az első év, hogy felkészületlenül ért a december: nem volt adventi koszorúm, kopogtatóm, semmilyen téli díszem. Tudom, nem mondok újdonságot, de ti tisztában voltatok vele, hogy a karácsony ilyen baromi drága mulatság?! (Ez itt nem a kiakadás helye. Na jó, egy picit.)

A múlt héten elmentem karácsonyfadíszeket venni, aztán az üzletben álldogálva inkább felhívtam a nagymamámat, hogy horgoljon nekem csengettyű meg angyalka formájú díszeket. A fényfüzérekről inkább ne is beszéljünk: az embernek egy vagyont kell a boltban hagynia, ha karácsonyi hangulatba akarja varázsolni a kis (tényleg kicsi) lakását. És persze „imádom” a stresszes időszakokat is, úgyhogy mindenkinek a legtökéletesebb ajándékot kell kitalálnom és beszereznem. (Ti is halljátok, ahogy a Money, Money, Money-t dúdolom?)

Mindezt félretéve, a hétvégén kiválasztottuk a fánkat a párommal: már fel is díszítettük, hogy minél tovább boldogítson minket. Megsütöttük az első adag közös mézeskalácsot. Elégettük. Holnap diós kiflivel próbálkozunk, és ha az sem sikerül, akkor keksztekercs lesz az ünnepi desszert. A tény, hogy azt még sosem rontottam el – merthogy nem kell sütni –, eszméletlen biztonságérzettel tölt el. Végül is: a cél a biztonság volt, mindegy, milyen út vezet addig, nemde?

Homlok Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Sofie Delauw