Filákovity Radojka: Az én fájdalmam semmi az övéhez képest – WMN-naplók
Rendre elcsodálkozom rajta, sokan mennyire befelé élnek – a szó nem kifejezetten jó értelmében. Ez a folyamatos önmagukra fókuszálás ugyanis nem arra szolgál, hogy minél jobban megismerjék a belső működésüket, sokkal inkább valamiféle beszűkültség. Ők azok, akik meghallgatják ugyan, mit mond a másik, de érdemi reakció helyett rögtön magukra terelik a szót. A „bezzeg én” emberek, akik tagadnak, bagatellizálnak, ha másról van szó, akinek nemcsak az életük színesebb, izgalmasabb, de még a problémáik is sokkal súlyosabbak mindenki máséinál. Filákovity Radojka írása.
–
Látom, hogy nem figyel igazán. Épp az elmúlt időszakról mesélek, ami cseppet sem volt könnyű, ő pedig türelmetlenül „ühüm”-özik. Megtisztelem a bizalmammal, amire ennyi csupán a válasz. Aztán, amikor – „végre valahára” – a mondat végére érek, hirtelen felélénkül és mindenféle reakciót mellőzve belekezd a saját mondandójába, aminek nagyjából annyi a lényege: nem érti, min vagyok annyira fennakadva, hiszen őt már sokkal súlyosabb krízis is érte az életében – vagy éppen most éri.
Az én fájdalmam semmi az övéhez képest. Két kezem is kevés annak összeszámolására, hányszor próbálták ilyen módon lesöpörni azt, amit éppen érzek, és amit megosztottam valakivel. És hogy az effajta reakciók után hányszor próbáltam meggyőzni magam, hogy az én szorongásaim, küzdelmeim is érvényesek.
Hogy egyáltalán: jogom van azt érezni, amit, mert bárhogy próbálja is más bagatellizálni, attól még számomra fontos, amivel küszködöm.
Magamban „bezzeg én” embereknek hívom ezt a típust. Akik bagatellizálják, esetleg semmibe veszik a másik félelmeit, problémáit, szorongásait. És legyen szó bármilyen nehézségről, az semmi ahhoz képest, amin nekik kell vagy kellett keresztülmenniük. Persze tudom, hogy mindenkinek a saját maga problémája a legnagyobb, a saját élete mindenhez a referenciapont, de attól még miért kell süketnek lenni a másik fájdalmára? Miért kell még abból is versenyt csinálnunk, kinek az élete nehezebb? Miért nem lehet elismerni, hogy mindannyiunknak megvannak a magunk küzdelmei, amik a saját életünkben a legfontosabbak, legsúlyosabbak? Hová lett az empátia sokakból? És miért érzik feljogosítva magukat jó néhányan arra, hogy megtegyék ezt ismeretlen emberekkel is, akiknek az életéről, személyiségéről, motivációiról szó szerint semmit sem tudnak?
Nemrégiben interjút készítettem egy nemzetközileg elismert magyar kutatónővel, aki őszintén beszélt arról, milyen hátrányos megkülönböztetéssel kellett és kell napi szinten megküzdenie az akadémiai közegben amiatt, mert nő. A saját élményeiről, megéléseiről mesélt elsősorban, amelyek viszont egy rendszerszintű problémára is rámutatnak. Hihetetlen bátorság kell hozzá, hogy egy ember kiálljon ezzel a nyilvánosság elé, hogy félretegye azt, neki ebből milyen problémái adódhatnak a jövőben szakmailag – és hogy ehelyett arra fókuszáljon, hogyan tud rámutatni rossz működési mechanizmusokra. Olyan mélyen személyes történeteket osztott meg ezzel kapcsolatban, amilyeneket kevesen mernének.
Az első olvasói kommentek egyike pedig rögtön ennek a kétségbevonásáról szólt: ez nem igaz, ő ilyet sosem tapasztalt, hogy az interjúban szereplő gondolatok káros általánosításnak számítanak. Általában nem vagyok már dühös ezek miatt az esetek miatt, olykor mégis mérhetetlenül elkeseredem.
Az egyéni küzdelmeket, a fájdalmat, a szenvedést nem lehet relativizálni. Nem kilóra mérik.
És nem azért osztjuk meg mással, mert az illetőtől várnánk feltétlenül a megoldást, hanem olykor csupán egy kis együttérzést. Pár mondatot, amibe beburkolózhatunk: „Megértem, hogy nehéz időszakon mész keresztül, és nagyon sajnálom, hogy ezzel kell megküzdened.”
Miért olyan nehéz ez?
Filákovity Radojka
