Pár évet jósoltak neki, most sportol, zenél és színházi karrierről álmodik a kerekesszékes fiú

–

Gulyás András ötéves volt, amikor egy rejtélyes, háromnapos szüntelen lázzal járó vírusos megbetegedés után néhány hónap alatt fokozatosan legyengült. Közben egyszer, szintén a gyengeség következtében úgy esett el, hogy zúzódások lettek a lábán, ami tovább rontott az izomállapotán, végül kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok nem tudták, mi lehetett ez a rejtélyes betegség, gerincvelő- és izomsorvadást feltételeztek. Egyöntetűen állították, hogy az állapota visszafordíthatatlan. Lesújtó jövőképet vázoltak: a kisfiú fokozatosan elveszti majd az izomerejét, a tüdeje és a szíve is le fog állni, vagyis készüljenek fel arra, hogy pár éven belül elkerülhetetlenül bekövetkezik a legrosszabb. 

Ez a legkegyetlenebb mondat, amit egy szülő hallhat.

Andris édesapja, Zoltán és édesanyja, Mária az első sokk után elhatározták, hogy a fiuk jövőjét illetően egy másik forgatókönyvnek kell megvalósulnia. Nem süllyedtek bele az elkeseredés és az önsajnálat mocsarába, hanem tántoríthatatlan hittel, optimistán, mi több, vidáman álltak a rájuk váró megpróbáltatások elé. Úgy gondolták, hogy végig mosolyogva, sokat tréfálkozva könnyebb lesz elviselni azokat a terheket, amiket az élet kirótt rájuk. „Átcímkézték” a helyzetet, mondják. A „készüljünk fel, hogy el fogjuk veszíteni a gyermekünket” helyett a „sok megoldandó feladat lesz, ami Andris állapotjavulását fogja elősegíteni” jelmondat vezérelte őket nap mint nap.

Az akkor hatéves kisfiúnak is ennek szellemében magyarázták el, mi vár rá a következő években: „fejlesztő foglalkozásokra, gyógytornára és gyógyúszásra fogsz járni. Meglátod, nagyon fog tetszeni, és egyre erősebb leszel” – így motiválták a mindennapos küzdelmekre. 

Fontosnak gondolták, hogy mindig legyenek kisebb-nagyobb elérendő célok, amiknek egyrészt ösztönző hatásuk van, másrészt, ha teljesülnek, sikerélményt adnak Andrisnak. Az első feladat az volt, hogy képes legyen használni az aktív kerekesszéket, tudja hajtani a saját karjával. A Heim Pál Gyermekkórházban olyan fejlesztő foglalkozásokon vett részt, amelyek specifikusan erre a célra készítették fel, változatos gyakorlatok sokaságával. A sok munka meghozta a gyümölcsét: egy idő után a korábban a folyamatos állapotromlás jóslatát kapó fiú már képes volt saját erejéből közlekedni az otthonában, és kisebb tárgyakat egyik helyről a másikra vinni. Az orvosok, látva a folyamatos erősödést, ekkor már úgy vélték, az is elképzelhető, hogy Andris az influenza egy nagyon ritka szövődménye miatt került korábban annyira ijesztő állapotba. Az első célt tehát sikeresen teljesítette a fiú, jöhettek a következő lépcsőfokok. 

Az iskolába kerülve megjelent életében az úszás,

amihez lehetőséget a Mozgásjavító Általános Iskola biztosított. A konkrét mozgásfejlesztés is elkezdődött a XIX. kerületi Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény segítségével. Mindez heti több óra testmozgást jelentett már neki. A mozgásjavítóban megszerette a sportot, az úszás kiegészült bocciával (golyókkal végzett sporttevékenységek), és később kajakkal is. Nemcsak a testét, hanem a szellemét is edzette: óvodáskora óta rendszeresen sakkozik.

Hét és fél éves volt, amikor édesapja először elvitte a mozgás örömét fogyatékossággal élőkkel megismertető Suhanj! Alapítvány egyik edzésére. Egyből megfogta az ott uralkodó vidám hangulat, a tömegsportélmény. Nagyon sokat jelentett neki az is, hogy olyan közösség tagja lett, amelyben a sorstársaival és az önkéntesekkel (köztük az édesapjával is) folyamatosan ösztönzik egymást a minél jobb sportteljesítményre. 

Az addig is sikerorientált és a végletekig eltökélt Andrisnak valósággal szárnyakat adott ez a csapat.

Edzések és versenyek sokaságán vett részt,

amelyeken eleinte kizárólag külső segítséggel, majd később önállóan, már saját erejét is egyre jobban használva, aktív kerekesszékében teljesített egyre hosszabb futamokat. Betegsége után hat évvel már a klasszikus maratoni táv (42,2 km) leküzdése sem jelentett számára akadályt egy jól összeszokott segítő csapat támogatásával. Andris azonban nem elégedett meg ennyivel, tovább akart fejlődni a sportban. Három éve elhatározta, hogy a mozgássérültek számára kifejlesztett, kézzel hajtható, háromkerekű járművel, handbike-kal is versenyezni fog. Ennek használata teljesen más erőkifejtést igényel, mint az aktív kerekesszéké. A kezdeti nehézségek (első alkalommal még csak pár métert sikerült haladnia) sem törték meg: rendszeres edzéseket végzett, így egyre hosszabb távokat tudott megtenni az eszközzel. Édesapja nagy segítségére volt ebben. Gulyás Zoltán gyerekkorától kezdve rendszeresen sportolt (atletizált és tekézett), a fiával való közös sportolás azonban új dimenzióba emelte az edzéseket: kialakult a kettejük semmihez sem hasonlítható, külön világa.

A kispesti utcákban, lakóhelyük környékén gyakran lehet találkozni velük és kisebb csapatukkal.

Korábban futókocsival, ma már aktív kerekesszékkel, vagy handbike-kal gyűjtik a kilométereket, Zoltán bizonyos szakaszokon tolja a fiát, amikor látja, hogy fogytán az ereje. Kölcsönösen motiválják egymást:

„Az, hogy apával sportolok, egyszerre adja számomra a biztonságot és a jó társaságot. Folyamatosan húzzuk egymást előre. Együtt fejlődünk, a határ a csillagos ég” – mesélt Andris hangjában nagy meghatottsággal az apa-fia tandemről.

A „határ a csillagos ég” számára nem egy üres frázis. A maratont egy idő után kevesellte, az idén már 130 kilométert tekert handbike-jával a Tisza-tó körül a csapata segítségével, és gondolatai már a 222 kilométer hosszú Ultrabalaton teljesítése körül forognak. Küzdőszellemét és céltudatosságát az édesapjától örökölte: „Ha felmerül valamilyen probléma, ha valakinek segítségre van szüksége, apa mindig megoldja a helyzetet. Nem számít, mennyire fáradt vagy elgyötört. Addig nem nyugszik, amíg maradéktalanul rendbe nem jönnek a dolgok” – ismertette Andris a szülői példát.

Az édesapa, Zoltán nem csak a kitartást illetően jár elöl jó példával.

Gulyásék számára bizonyos versenyeken nem a részvétel, hanem a futótársak segítése a cél. Szeretnék meghálálni mindazt, amit tőlük kapnak.

„Fiam, sokat köszönhetünk a sportnak. Élményeket, barátságokat, értékes célokat. Úgy szép, ha vissza is adunk valamit mindezekből” – magyarázta Zoltán még korábban Andrisnak.

A fiú osztja édesapja véleményét, ezért időnként a versenypályák mellett a frissítésben, vagy éppen az időmérésben segítve is találkozhatnak velük a futók. A rájuk jellemző vidámság és derű gyakran átlendíti a mentális vagy a fizikai holtpontokon a verseny előrehaladtával egyre jobban fáradókat. 

Az édesanya, Mária is velük tart minden alkalommal, biztosítva a nélkülözhetetlen hátországot: ha versenyeznek, kerékpárral kíséri őket, ahol lehetséges, továbbá ellátja Andrist étellel-itallal, segít az öltöztetésében, és szüntelenül biztatja. Ha pedig a többi futó támogatása a cél, ő is beáll az önkéntesek közé.

A végtelen energiákkal, határtalan ambíciókkal megáldott Andrist nem csak a sport érdekli.

Rendszeresen indul szavalóversenyeken, és ér el azokon előkelő eredményeket. Egyik kedvenc verse Radnóti Miklóstól a Sem emlék, sem varázslat. Édesanyja a szereplésekre való felkészülésben is segítségére van, segít neki megtanulni a műveket. Zeneiskolába is jár, méghozzá ütő tanszakra, az ott tanultakat alkalmanként az iskolai kamarazenekarban kamatoztatja, ahol csörgődobon, cintányéron és csengettyűkön játszik. Kedvenc zenedarabja Mendelssohn Nászindulója.

Nemcsak a zene, hanem más művészeti ágak is vonzzák a családot. Rendszeres színházlátogatók, aminek egyik oka az, hogy Andrist nagyon megfogta a kulisszák világa, a tíz évvel későbbi önmagát színészként vagy rendezőként képzeli el. Különösen a musicaleket kedveli, ezért a zeneiskolában magánéneket is szeretne majd tanulni.

Álmai megvalósításához hozzásegítheti a már többéves színpadi rutinja.

A zenekari koncertek és a szavalóversenyek mellett korábban néptáncolt is. Ráadásul úgy, hogy a koreográfiákban kerekesszékesként is megtalálták a méltó helyét, mert, ahogy a szülei fogalmaztak: ,,Szerencsére csupa olyan szemléletű pedagógus foglalkozik a fiunkkal, akik odaadással és kreativitással lehetővé teszik számára, hogy gyakorlatilag bármilyen tevékenység, foglalkozás aktív résztvevője legyen. Nem az érdekli őket, mit nem tud megcsinálni, hanem azt hangsúlyozzák ki látványosan, amire képes.” Ez az attitűd gyümölcsöző lett a néptánc esetében is. Mária és Zoltán büszkén nézhették, ahogy fiuk kerekesszékben ropja a botos táncot, vagy éppen hármas forgásban vesz részt. 

Andris integrált körülmények között végezte és végzi a tanulmányait, ahogy korábban az általános iskolában, úgy most a középiskolában is. Egy budapesti technikum tizedik osztályát kezdi meg, ahol logisztikai technikusnak tanul. Tanulmányi eredményei kiemelkedők, az általános iskolában is rendszeres résztvevője volt a különböző tanulmányi versenyeknek. Kedvenc tantárgya a történelem és a matematika. Örömet szerez számára, ha tudását és képességeit jó célokra használhatja, ezért osztálytársainak rendszeresen segít a tanulásban, felkészülésben.

Sokakat lenyűgöz Andris lénye: a sokoldalúsága, a hatalmas becsvágya és a belőle áradó szüntelen jókedv. Utóbbi gyakran csodálkozást kelt az iskolatársaiban. Nem egyszer kérdezték már tőle: „Andris, te sosem vagy szomorú?” Válaszában a kategorikus „nem” mellett mindig elmondja, hogy ennek oka végtelenül egyszerű:

„Felesleges időpocsékolásnak tartom, hogy szomorkodjam. Mindig van valami feladat, amit meg kell oldani. Minden helyzetben felfedezem a jót.” 

Ami engem illet, szeretném őt tíz év múlva egy színház kötelékében látni, és sok átszurkolt óra után az Ultrabalaton célkapujában gratulálva átölelni mint többszörös teljesítőt. Azt is szeretném, ha példája sokakhoz eljutna, és mosolyogva üzenné a világnak, hogy optimistán, rendíthetetlen hittel és céltudatossággal akár a legmerészebb álmok is megvalósíthatók.

Nádudvari Péter

A képek Gulyás András és családja tulajdonában vannak