Futni jó. Futni fáj – Pásztory Dóri élménybeszámolója az Ultra című filmről

– 

Szóval akár csinálhatnék nekik reklámot csak úgy, jófejségből, de erről most szó sincs. Bevallanám, ha így lenne, de tényleg. Mert ez a film bemászik a bőröm alá, és ott van minden egyes futólépésben. Egyszerűen jó. Szerintem annak is látnia kell, aki még életében nem tett meg egyetlen futólépést sem, mert sokkal, de sokkal többről szól, mint arról, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük a gyorsabb haladás érdekében.

Az Ultra című film a világ egyik legdurvább futóversenyéről szól, ahol a résztvevők 246 kilométert teljesítenek, hogy elérjenek Athénból Spártába. Éjjel-nappal, nyüzsgő nagyvárosokon, eldugott falvakon, több sávos autópálya mellett, és bűzlő szeméttelepen át vezet út. Már pusztán a 246 kilométernyi futás ténye is hátborzongató, de ha az ember egyszer a részleteket is megismeri, hogy milyen időjárási viszontagságok közt, milyen szintkülönbségeket kell megtenniük a versenyzőknek, akkor tényleg nem érti, hogy képes erre az emberi test, miért vág bele valaki, és ha egyszer lefutotta, akkor miért megy vissza újra és újra.

Simonyi Balázs rendező nemcsak a saját Spartathlonját örökítette meg, hanem a mezőnyből kiragadott egy-egy élettörténetet is, akiknek útját szintén végigkísérhetjük, és ezáltal láthatjuk, mennyiféle motiváció állhat egy-egy nevezés mögött.

Én sosem fogok Spartathlont futni, talán félmaratonnál többet sem, de amióta láttam ezt a filmet, minden futásom alkalmával bevillannak az arcok, az érzelmek, a történetek a filmből, és én is azon gondolkodom, hogy miért futok. A film szereplői is próbáltak erre a roppant egyszerűnek tűnő kérdésre választ adni, de elárulom, nem mindenkinek sikerült. Ez a kérdés köt össze minket. Őket, akik 246 kilométert futnak, meg minket, földi halandókat, akik a szigetkört is milliméterben számolják. Miért futunk?

Ma hat kilométert bírtam. Nagyon fájt. Nehéz vagyok, úgyhogy futni is nehéz. A hideg bemászott a bőröm alá, és szorongat, nem enged el. Nem csodálom, alig kúszott eddig 15 fok fölé a hőmérséklet, úgy érzi a kis zsírpárnám, hogy kell még a védelmező ölelése.

Az elején azért futok, hogy elinduljak végre, hogy érezzem a lustaság súlyos árát, hogy hol a rajt, honnan indul az átalakulás. Aztán futok egy kicsit zenére, mert az mindig segít. Lüktet a fülemben a ritmus, segít összerendezni a mozgást. Eszembe jut, hogy én még csak másfél kilométernél járok, vajon milyen lehet egy 246 kilométeres versenyben az első egy-kétezer után, amikor „már csak” 244 vagy hátra. Vagy 20 kilométer után, ami nekem nagyjából életem eddigi legjobb futóteljesítménye, nekik meg 226 kilométerre van a céltól. Mondom, hogy bemászik az ember bőre alá, ha egyszer valaki megnézi ezt a filmet.

A harmadik ezer méter körül kezdek bemelegedni. Nem élvezem, de azért kicsit könnyebb. Ilyenkor képzelem el magam valamelyik verseny céljában, ekkor gondolom végig, hogy milyen érmet kapok majd azon a versenyen, amire éppen beneveztem. Ilyenkor mindig egy kicsit gyorsabban futok, amitől a következő kilométer rosszabb lesz. Ilyenkor mindenkit szeretek.

Amikor rossz, akkor kapom elő az aduászt. Futok másokért. Tódulnak a suhanjos élmények. A Temze-parton kapkodom a lábaimat, de közben lélekben Budapest utcáin vagyok, ahol épp Julikát kísérjük a Vivicittán. Eszembe jut a csengő-bongó hangja, meg Nagy Viktor vízilabdázó sapkája, amiben Julika teljesítette a távot. Olyan erőket mozgósít ez, ami páratlan. Jó, hogy ott voltam, pedig nem is akartam indulni. Idén nem nagyon porosodott még be a futócipőm, mégis úgy telt el a tíz kilométer, hogy észre sem vettem. Nem emlékszem az izommunkára, amit végeztem, csak a jókedvre, a felelősségre és koncentrációra, amit egy kerekesszékes versenyző kísérése jelent. Aztán eszembe jut a civilekkel szembeni törvény, úgyhogy kifutom a dühömet is.

Ránézek az órámra, ma is későn indultam el, úgyhogy szaporázom a lépteimet, nehogy elkéssek a bölcsiből. Mindjárt dél, mennem kell Barniért, de még előttem van az utolsó kilométer. Ilyenkor már csak azért futok, hogy odaérjek. És utána jó, nagyon, de nagyon jó. Állni a zuhany alatt, érezni, ahogy végigcsurog a számom a sós izzadsággal kevert tiszta víz. Ahogy lemosom magamról a szenvedést, és marad utána a büszkeség és az elégedettség.

Ma is elmentem futni. Pedig utálom, kellemetlen, nehezen veszem rá magam. De muszáj rájönnöm minden alkalommal, hogy miért is futok. Mert mindig van miért, mi elől- és mi után futni.

Keressétek az Ultrát a mozikban, a SUHANJ!-t a futóversenyeken, engem meg a zuhany alatt Temze-parton.

Pásztory Dóri

A kiemelt képen Nagy Kata, a Spartathlon első női győztese 2016-ban.

Kiemelt kép: Mozinet

A további képek a szerző tulajdonában vannak