–

Nyolc hosszú év alatt már megszoktam, hogy nem vagy itt, nem hívhatlak fel mindennap minden hülyeséggel (ki mit mondott a munkahelyemen, és azt gondolta-e szerinted is, mit vegyek fel, mit vegyek meg, hogyan kell a ribizlis sütit csinálni). 

Nyolc év alatt annyit változott az életem, hogy már nem is tudom elképzelni, milyen lenne, ha itt lennél még. Nem akartál néni lenni. Attól tartok, nagymama sem, pedig nagyon mérges voltál, amikor a mi nagymamánk nem akart nagymama lenni olyan fiatalon. Te nem is lettél volna olyan fiatal. 

Az utolsó szép emlékem rólad, hogy mutatom a frissen szerzett babaruhákat, csacsogunk az első időszakról, elmeséled azokat a sztorikat, amiket máskor is elmeséltél már az én babakoromból, de más hangsúlyokkal hallom őket. 

Utána már csak az van meg, hogy az intenzív osztályon hadakozom mindenkivel, mert szerintük egy terhes nőnek nincs ott helye. És nem értik, hogy akkor 28 éve voltál az anyukám, és tudtam, hogy bármit megtennék a gyerekemért, de az orvosom azt mondta, ha történik valami, legfeljebb megszületik, és már igazából kész van. Én meg arra gondoltam, hogy akkor legalább találkoztok, ti ketten, összeér a mi női körünk.

Hát nem ért össze.

A te orvosod meg azt mondta, hogy sosem várják meg az új életet a haldoklók, mert akkor nem tudnának meghalni. Ezért is akartam, hogy ne tudj meghalni.

Sosem tudjuk meg, milyen nagymama lettél volna. Nyilván csodás, nem ez a kérdés, nyugi. De még mindig írok neked, jegyzeteket a telefonomba, kósza Word dokumentumokat a gépemre. Eleinte mindennap írtam, a kisbabás időszak és a friss gyász magányával a hormonális hullámvasúton. Nem mindig voltak kedves üzenetek, ma már örülök, hogy nem kaptad meg őket. Néhányat ki is töröltem. Mintha nem lenne mindegy. Aztán abbahagytam, hátha egyszer könyvet írok belőle. Öregkorodban könyvet akartál írni. Nem hagy nyugodni, hogy ezt már nekem kell megírnom.

Nyolc hosszú év telt el, most újra egyetemre járok, mert megígértem, hogy lesz diplomám. Tudtam, hogy neked ez fontos.

Szorongó első generációs értelmiségiként annyi műveltséget adtál, hogy nekem sosem volt létkérdés, hogy papírom is legyen róla. Mindig elmondtad, hogy milyen okos vagyok. Tudom. 

Meg azt is, hogy azt kívánod, nekem is legyen egy ilyen lányom, aki ennyire fel tudja cseszni az agyamat. Lett is. Egy hónappal maradtál le róla. Tényleg fel tudja cseszni, pedig még nyolcéves sincs. Vajon a tiédet is ugyanúgy fel tudná? Nem hiszem. De azért összeért a női kör, csak éppen bennem. Sőt, ki is bővült, egy újabb taggal, akit még félig-meddig sem ismerhettél már. Ez még rosszabb. Jobb lenne, ha tudnám, hogy látod őket. Hogy milyen jó fejek, miben kire hasonlítanak. Egyszerre csodásan és fájón sok mindent látok bennük belőled. 

Hiába a nyolc év, még vannak pillanatok, amikor zsigerből tárcsáználak.

Pedig biztos kiadták már másnak a számod. A telefonoddal a lányaim játszanak. Ha lehetne fotót küldeni oda, ahol vagy, elküldeném. De nem lehet. És igazából csak hinni lehet benne, hogy látod őket. Hogy látsz bennünket. És hiszem is, de sokszor még így sem könnyebb. Mert amikor azért hívnálak fel, hogy megkérdezzek valamit, akkor ez sem segít. 

Mautner Zsófi kitett nemrég egy ribizlissüti-receptet. Kinézetre olyan, mint amilyet te szoktál csinálni. A habos. Egyike az 1 311 979 182 634 dolognak, amit nem kérdeztem meg, hogy hova írtad fel a kibaszott ribizlis süti receptjét. Úgyhogy most itt bőgök a ribizli fölött.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/LucidSurf