„Ha mindenki jól van, akkor miért csinálunk színházat?” – Interjú Ötvös Andrással

–

Gyárfás Dorka/WMN: Úgy látszik, vagy semmi munkád nincs – mint a Covid alatt –, vagy annyi van, hogy egy interjú is alig fér bele az életedbe.

Ötvös András: Ez pontosan így van.

Gy. D./WMN: Melyiket viseled rosszabbul?

Ö. A.: Egyiket sem. Nagyon jól elvagyok akkor is, amikor nincs színház, amikor pedig van, akkor sem maradok bent tovább, mint ameddig a munkám tart. Szeretem, ha van munka, de azt is szerettem, amikor nem dolgoztunk.

Gy. D./WMN: Nem is aggódtál a megélhetésedért?

Ö. A.: Csak azért nem, mert két hullám között elkezdődött a Nagykarácsony című film forgatása, mintegy másfél év előkészítés után. Ha nem indul el, akkor nagy bajba kerülök anyagilag. De amúgy ez szerelemmunka amiatt, hogy tűzoltót játszhattam benne, és mert Tiszeker Dani rendezte. Az csak plusz szerencse, hogy ezáltal el tudtam tartani a családomat is.

Gy. D./WMN: És milyen volt végre tűzoltónak lenni – ha csak játékból is –, ami mindig akartál lenni? Olyan, amilyennek elképzelted?

Ö. A.: Még olyanabb! Megmagyarázhatatlan jó érzés fogott el attól, hogy közöttük lehettem.

Gy. D./WMN: Miért, voltál náluk kiképzésen?

Ö. A.: Nem, de voltak tűzoltók a forgatáson, akik szerepelnek a filmben, és sokat forgattunk a XI. kerületi tűzoltóságon, a budafoki tüzérségen, illetve Százhalombattán az olajfinomító kiképző pályáján is, ahol sok tűzoltóval találkoztam. Köztük lenni nekem nagy élmény volt – olyan igazi emberek.

Gy. D./WMN: A művészvilágban nem „igazi” emberek vesznek körül?

Ö. A.: Ezt nem mondom, mert nagyon szeretem a kollégáimat, csak tetszik ez a másik világ is, közel érzem magamhoz.

Gy. D./WMN: Színészként – gondolom – mindig kérdés, honnan gyűjtesz muníciót a szerepeidhez, ha nem találkozol a való élettel, mert folyton színházban vagy forgatáson vagy…

Ö. A.: Azért az ember közben olvas is, és most úgy érzem, éppen jóízűen feltöltekeztem ilyen szempontból. Egyszer megkérdeztem Kovalik Balázs rendezőt, aki tanított minket az SZFE-n, hogy mindenkinek ugyanazt tanítja-e, mire azt válaszolta, hogy természetesen nem, ez attól függ, ki mennyit akar elvenni magának. Így vagyok ezzel most én is: az elmúlt fél évből sikerült sokat elvenni, kitart jó darabig, ha most sokat is kell dolgozni.

Gy. D./WMN: És amikor azt mondod, legjobbkor jött ez a film, mert már épp felkopott volna az állad, abban benne van, hogy a sors (vagy a jóisten) gondoskodott rólad? Úgy tudni, hívő vagy, valamikor pap is akartál lenni.

Ö. A.: Inkább keresőnek mondanám magam. Pilinszky válaszolta az utolsó vele készült interjúban arra a kérdésre, hogy hívő-e, hogy „igen, de erről az igenről a halálomig el tudok vitatkozni”. Volt már olyan, hogy a Katolikus Rádióba hívtak nyilatkozni, és azt válaszoltam, hogy sem a magánéletemről, sem a hitemről nem tudok megnyilatkozni, maximum a színpadon. A Second Life című előadásba is csak azért kerülhettek be erről jelenetek, mert a színpadon túlmutatnak önmagunkon. De önmagában nem állnék ki ezekkel a témákkal, már csak azért sem, mert még nem jutottam dűlőre a kérdésben. Ha olvasok egy könyvet a kereszténységről, akkor utána olvasok egy másikat a kritikájáról vagy a kétkedésről is. De szívesen olvasok a pogányságról is, esetleg arról, hogy a horror műfaja miért köszönhető a katolikus egyháznak, szóval távol álljon tőlem, hogy letegyem a garast az egyház mellett. Én inkább csak gondolkodom erről.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy a közönség téged kevésbé a filozófiai oldaladról, mint inkább a humorodról ismer – szinte minden szerepedben nevettetsz.

Ö. A.: A kettő csak együtt működik, szerintem:

a humor a lét abszurditásából fakad.

Kovalik Balázsnak köszönhetem azt is, hogy az egyetemen elolvastam Hamvas Béla Karnevál című könyvét, amiben leírja, hogy a humorisztika nem más, mint amikor a saját hülyeségünk reflektorként belevilágít az arcunkba – a dolog ott kezdődik, hogy önmagunkat kinevetjük.  

Gy. D./WMN: És ezt te minden alakításodba beleviszed?

Ö. A.: Ebben nincs semmi tudatosság. Az első hullámban olvastam Kertész Imre naplóját, és elképedtem azon, ő hány évig tervezgetett egy könyvet, milyen aprólékosan vannak azok megkomponálva, kidolgozva. Na, ilyet egy színész sosem csinál, ennyire nem vagyunk tudatosak. Ahogy Faludy György mondaná: a színészet nekem nem ennyire személyes ügy, nem is hívok senkit az előadásaimra, hogy nézzenek meg. De ez akkor vált előttem teljesen világossá, amikor felfúrtam egy kapaszkodót a fürdőszobába. Képzeld el, úgy sikerült felfúrni, hogy nem pattant el a csempe, ami azért is nagy dolog, mert egy albérletben történt, és ha elpattan, akkor ki kell fizetnem. Megkérdeztem tehát szakikat, hogyan kell ezt csinálni, és el is mondták, de aztán eljött a pillanat, amikor meg kellett nyomni azt a fúrót… És amikor sikerült, na, akkor úgy éreztem, hogy ez személyes ügy! Le is fotóztam, olyan büszke voltam rá. Ilyet színházi munkával kapcsolatban még sosem éltem meg.

Gy. D./WMN: Azt állítod, hogy a színjátszást teljesen ösztönből műveled?

Ö. A.: Nagy százalékban igen. Rengeteg olyan dolgot csinálok, amit sosem határoztam el, csak átfutott rajtam, és kiderült, hogy megy. Ami tudatosság van benne, az az, hogy a figurát, akit játszom, meg kell értenem: tudnom kell, hol van az ereje, hol a gyengesége. Mert minden hollywoodi szemfényvesztéssel ellentétben, az életben nem jó és gonosz emberek vannak, hanem összetett karakterek. De ma sajnos – nemcsak Hollywoodban, hanem egyre inkább máshol is – kétdimenziós reklámfigurák alakítására hívnak. Már a színházba is beszivárgott ez. Ha egy picit meghízom és göndör a hajam, akkor máris én leszek a csetlő-botló komikus karakter.

A színészet tudatos része, hogy a pillanatokat össze kell kötni, és meg kell tervezni ezt a folyamatot, mert a nézőtéren ülő csak így érzi azt, hogy köze van hozzá. Illetve akkor, ha az az ember, akit játszom, bajban van – mert akkor azt látja, hogy nemcsak ő akadt el a saját életében.

Ezért probléma szerintem, ha „sajtreszelő hasú”, ívelt szemöldökű fiúk rohangálnak a színpadon, akik jól vannak, mert ha mindenki jól van, akkor miért csinálunk színházat? Ezt a műfajt arra találták ki, hogy együtt érezzünk azzal, aki a színpadon éli meg a problémáit. Miről szól a Hamlet? Hogy egy olyan ember dugja az anyját, aki megölte az apját – azért ez probléma. Valamit kéne csinálni, de nem megy.

Gy. D./WMN: Szerintem az utóbbi években megjelent egy másik trend is, hogy nem daliás fiúk és tündérszép lányok játszanak hősszerepeket – lám, te is a második romantikus vígjátékodat forgatod, ráadásul főszerepben.

Ö. A.: Lehetséges, vagy csak szerencsém volt. De ha a legutóbbi filmemet nézzük, amiben tűzoltót játszom, akkor talán így is hiteles, ugyanis, ha betérsz egy tűzoltóságra, hát nemcsak olyan férfiakat látsz, akik egy amerikai naptárból léptek ki, hanem olyanokat is, akiknek van egy kis pocakja – de nincs vele bajuk. Mert mégis mit vetítsenek és kinek? Inkább az a baj, hogy a szabadidejükben másodállást kell vállalniuk, hogy el tudják tartani a családjukat – ez szerintem az ország szégyene.

Gy. D./WMN: Most hirtelen a Fauda című sorozat jutott eszembe, amiben szintén nem hollywoodi kinézetű férfiak mutatták meg, hogy ki a jó harcos, ki az igazán kemény legény. Ismered?

Ö. A.: A kedvencem! Egyetlen sorozatot láttam életemben, és az a Fauda volt. Négy nap alatt faltam be úgy, hogy közben nem aludtam. Teljesen kikészültem idegileg tőle. Fantasztikus! Ott vannak azok a nagyon vékony palik az elit alakulatban, a főszereplőről meg a feleségem azt mondta: „Hát, nézd meg ezt a palit! Ez egy kelenföldi zöldséges!” (Lior Raz-ról van szó – a szerk.) Utána Mészáros Máté barátom mutatott nekem egy dokumentumfilmet a készítéséről, és az első évadban arab terroristát játszó színész azt mesélte benne, hogy a sorozat vetítése után az utcán odalépett hozzá két rabbi, és megölelték. Mert, ugye, arról szól az egész, hogy az arab-izraeli konfliktusban mindenkinek igaza van. A főszereplő „maci” meg azt mesélte, hogy azáltal dolgozta fel a hadseregben megélt traumáit, hogy ebben a sorozatban kiírta magából. Azóta sem néztem másik sorozatot, megálltam a Faudánál.

Gy. D./WMN: Egyetértesz a valódi férfiasságról sugallt képével?

Ö. A.:

 Csak ezzel értek egyet, mert a férfiasság nem a külsőből adódik, hanem a felelősségből. Egy nő sem abba szeret bele, hogy hogy néz ki valaki – arra hamar rá lehet unni. Hanem abba, hogy hogyan beszél a dolgokról, van-e benne felelősségérzet.

Szerintem iszonyatos gondban vannak azok a férfiak, akik a kinézetükre építik a férfiasságukat. Rettentő feminin dolognak látom, amit művelnek a konditeremben. Szőrtelen férfiak nézegetik magukat a tükörben, hogy hogyan dagad ki rajtuk az erezet, és közben teszik-veszik magukat egymás előtt a natúr csirkéjükkel. Engem is elküldtek konditerembe a Nagykarácsony forgatása előtt, úgyhogy közelről láttam. Tomboló narcizmus vesz minket körbe a sok szelfivel és közösségi médiával…

A Határátlépések című előadásban el is mondom a közönségnek egy monológban, hogy azért kell edzenem, mert maguk szerint csak akkor szeret belém egy szép lány, ha vékony leszek, csak akkor hiszik el a filmben. De ki találta ki, hogy így néz ki egy ember?

Kállay Ferencnek vajon milyen diétát írtak volna elő? Őze Lajos hogy gyúrta volna ki magát? És Antal Imre hol vezethetne ma műsort, miközben úgy adott elő egy viccet, ahogy senki ebben az országban, és nyomdakészen fogalmazott? Ma meg az a fontos, hogy hogy nézünk ki.

Gy. D./WMN: Mégis elmész a konditerembe, és végigcsinálod.

Ö. A.: Egyébként végül kimenekültem belőle. Nyomasztott a konditermi környezet, és kértem, hogy hadd végezzek egyéni programot. Az egyik hullám alatt például építettem a sógorommal egy kis házat, amihez sok ácsmunkát végeztünk, és azt éreztem, hogy ez annyival emberibb. Mert nem a mozgás a célja, hanem az, hogy valami felépüljön! Miközben beverni a 160-as szögből vagy nyolcat, azzal el is megy egy délelőtt.

Gy. D./WMN: A Becsúszó szerelemben is érdekes férfikaraktert játszol: az agresszióban nagyon otthon van, de az érzelmeivel már nem igazán tud mit kezdeni. Tudja, hogy valamit tenni kéne a nőért, de fogalma sincs, hogyan csinálja.

Ö. A.: Hallom, hogy mostanában támadják a filmet amiatt, hogy ki akarja figurázni az ultrákat. (A film egy fociultra és egy roma lány szerelméről szól – a szerk.) Pedig szerintem az első jelenet, amiben a karakterem elvégzi a kezdőrúgást, és el is pityeredik rajta a barátjával, vagy a film utolsó jelenete, amiben szembesül a barátai elvesztésével, azt mutatja, hogy ezek között a férfiak között valódi szövetség van. Tőlem nagyon távol áll ez a világ, de Halász Péter azt tanította nekünk, hogy ha nincs közöd a figurához, akkor teremts. Úgyhogy tényleg elmentem meccsekre, beültem utána az ultrákkal a kocsmába, és akik mögöttünk látszanak a filmben a lelátón vagy a verekedésben, azok is igazi ultrák, akikkel sokat beszélgettem.

Ezek a srácok egy oviba, egy iskolába járatják a gyerekeik, egy kocsmába járnak, ugyanolyan szar a fizetésük, de szombatonként háborúba mennek, és ennek van valami ősi rituáléja.

Szerencsére ma nálunk nincs háború, de az agresszió benne van az emberekben, és úgy éreztem, ezek a férfiak képesek vásárra vinni a bőrüket egymásért, amit máshol nem látok. Ott vannak egymásnak, amikor tapétázni kell, ott, amikor valakinek gyereke születik, és ha kell, szét is veretik magukat egymásért.

A kezdőrúgás pedig drága dolog, és befizetik egymást, ha valakinek születésnapja van, mert ez egy valódi közösség. Rengeteg feszültség távozik így belőlük, ami a társadalmi igazságtalanságból fakad. Csak a politika azt akarja, hogy inkább arról beszéljünk, hogy „támadnak a melegek”, és ne arról, hogy egy magamfajta embernek soha az életben nem lesz saját lakása. Vagy ne arról, hogy Magyarországon nincsenek sztrájkjogok, hanem arról, hogy ki az új ellenségünk. 

Gy. D./WMN: Azt nem kérdezted meg tőlük véletlenül, hogy előfordulhatna-e, hogy valamelyikük beleszeret egy intézetis roma lányba?

Ö. A.: Nem, ezt nem kérdeztem meg.

Gy. D./WMN: És neked nem jutott eszedbe, hogy tök jó, hogy az előítéletek ellen küzd ez a film, de a főszereplő mégis csak egy fiatalkorú lánnyal jön össze…?

Ö. A.: Ez sem jutott eszembe, de nem is vagyok biztos benne, hogy Lüszi fiatalkorú, én őt úgy 18 évesnek saccolom. A szobatársa, Melissa fiatalabb lehet, ez igaz.  

Gy. D./WMN: Te hány éves vagy?

Ö. A.: Harminchét. Egyébként tök érdekes, nemrég forgattam Rákospalotán egy leánynevelő intézet mellett, ahol a vihar miatt kidőlt egy fa, jöttek a tűzoltók, és ezek a lányok kiszóltak nekem a rácsokon keresztül, hogy mondjam már el, mi történt. Az egész teljesen valószerűtlen volt: egy narancssárga este, minden narancssárgán világított. Hét vagy nyolc hálóinges lány szólt hozzám, akikben volt valami különös vadság, valami nagyon ösztönös – zavarba is jöttem tőlük. Ki tudja, talán ők is fiatalkorúak voltak, de idősebbeknek néztek ki. Érdekes szempontot vetettél fel, nekem eszembe sem jutott. Így végképp súlyosan terhelt ez a sztori.

Gy. D./WMN: Úgy tűnik, elég jó életszakaszba értél, így harminchét évesen…

Ö. A.: Hát, most két film összecsúszott, amitől úgy tűnhet, mintha olyan színész volnék, aki állandóan forgat, de ez nem így van. És nem is kell, hogy így legyen. Én nem igyekszem ezért. Számomra terhes interjúkat adni, portréfotókat készíteni… Amikor kijött egy fotós a Nagykarácsony forgatására, hogy készítsen pár képet rólam, olyan kellemetlenül éreztem magam.

Az volt bennem, hogy nem inkább a tűzoltókat kéne fotózni? Én csak szerepelek egy filmben – olyan nagy kaland ez? Őket közben riasztották, és mentek tüzet oltani.

Én csak addig szeretem a munkát, amíg megcsinálunk egy jelenetet. Utána… nem vagyunk mi olyan fontosak! Hát mi történik attól, hogy mi szerepelünk egy filmben?

Gy. D./WMN: Most mondtad el: két izraeli rabbi megölel egy arab színészt az utcán.

Ö. A.: Jó, de én a színészi munkán kívül eső szerepléstől akkor is fizikai undort érzek. A színház azért egészségesebb, mert ott aznap el is múlik a teljesítményünk, másnap újra kell kezdeni.

Gy. D./WMN: Benned nincs olyan küldetésvágy, hogy hosszú távon nyomot hagyj?

Ö. A.: Ez nem küldetésvágy, hanem szeretetéhség, és nekem nincs szükségem arra, hogy elismerjenek vagy ajnározzanak. Nekem csak akkor van jogom a színpadon állni három órára, ha a saját nyomoromból, vágyaimból vagy félelmeimből meg tudok formálni egy alakot – eddig tart a munka. Nem misztifikálnám túl. Úgyhogy megfogadtam: minden interjúban el fogom mondani a nyolc tűzoltó nevét, akik „vonulós” tűzoltók, és szeretném, ha hosszan élnének. Úgy hangzik, hogy Oláh Péter, Winkler Sándor, Szabó Rafael, Papcsik Gábor, Kudrucz Norbert, Breiner Gábor, Égető Szilárd és Balázs Mihály. (Fejből mondja – a szerk.) Van egy olasz mese, ami szerint minél többször mondják ki valakinek a nevét, annál tovább fog élni. Én pedig szeretném, ha ők sokáig élnek, mert mindennap ránk vigyáznak.  

Gyárfás Dorka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN