„Nekem nem csak megszületni volt nehéz” – Baranyi Csaba gyógyíthatatlan betegségének köszönheti az új esélyt az élettől

–

„Nekem nem csak megszületni volt nehéz” – kezdi Baranyi Csaba, amikor a gyerekkoráról kérdezem. Származási családja a gyöngyöspatai romatelepen, mélyszegénységben él. Vér szerinti szüleinek nyolc gyereke született, és mivel Csabán kívül mind egészségesek, a nyolc gyerek közül ő volt az egyetlen, aki állami gondozásba került.

„Volt lehetőségük hazavinni, de nem sokkal később, amikor kiderült a betegségem, úgy döntöttek, hogy visszaadnak a kórháznak. Így utólag már megértem őket, mert ha belegondolok, hogy nekem lenne egy gyerekem, akinek nem tudnék az állapotához szükséges körülményeket teremteni, lehet, én is így döntenék” – meséli.

Jobb oldali szíve miatt műtétek egész sora várt rá, ahogy azonban javult az egészségi állapota, a csecsemőotthonból nevelőszülőkhöz került. Azt mondja, fantasztikus dolognak tartja, hogy vannak nevelőszülők, hiszen általuk lehetőséget kapnak azok a gyerekek, akiknek nem adatik meg, hogy a családban nőjenek fel. „Én viszont olyan családba kerültem, ahol bántalmaztak.”

Csabát rendszeresen érte érzelmi, fizikai és szóbeli abúzus is, jellemzően a nevelőanyja részéről.

„Nem hiszem el, hogy a gyámhivatal nem vette észre, hogy probléma van a szülőkkel” – mondja.

És bár nem ő volt az egyetlen gyerek, akit a család befogadott, ő élt velük a legtovább, kettőtől egészen tízéves koráig.

Csaba a rendszeres műtétek és kórházi kezelések miatt magántanuló volt, egy héten kétszer járt csak iskolába. „Egyik nap, amikor mentem haza a suliból, láttam, hogy ott vannak a kirendelt gyámosok. Leültettek az asztalhoz, hogy »na, Csabi, beszélni szeretnénk veled«, én pedig nagyon megijedtem, hogy valami baj van. Nem tudtam, hogy mit csináltam már megint.”

Közölték vele, hogy a fóti Károlyi István Gyermekközpontba kerül, és bár a fiú nem értette pontosan, hogy ez mit jelent, örült, hogy végre elkerül nevelőszüleitől.

„Mindegy, hogy hova, csak el innen, gondoltam. Belül örültem a változásnak, de emlékszem, mégis sírtam, mert féltem az újtól. Hála istennek azonban bekerültem egy olyan helyre, ahol már értem voltak – és erre mindig azt mondtam, hogy nekem Fót a második lehetőség.”

Annak ellenére, hogy Csaba továbbra is magántanuló volt, a fóti otthonban már pedagógusok foglalkoztak vele. A fiú élvezte a rá irányuló figyelmet, azonban a nevelőszülőknél töltött évek nem múltak el nyomtalanul. 

„A bennem lévő düh az engem ért igazságtalanság Fóton jött elő. A büntetések mindennaposak voltak, olyan volt nekem, mint másnak egy játék – meg sem lepődtem, hogy büntetésben vagyok. A betegségem ellenére állandóan izegtem-mozogtam, sok gond volt velem, de volt egy nevelőm, aki meglátott bennem valamit. És ezért életem végéig hálás leszek.”

Csaba bekerült a Gyermekközpont színjátszókörébe

Első darabja A Négyszögletű Kerek Erdő volt, amelyben Mikkamakkát játszotta. „Az előadás óriási siker volt, tapsoltak, örültek. Mondom, tök jó, végre valamit jól csinálok, úgyhogy ezentúl csak ezt csinálom – emlékezik vissza Csaba, aki életében először tapasztalta meg, hogy milyen, amikor elismerik és támogatják. – Ahogy teltek az évek, kijártam az általános iskolát, és amikor középiskolát kellett választani, már tudatosan készültünk arra, hogy valószínűleg művészeti iskolába megyek majd tovább – így kerültem divat- és stílustervező szakra.”

Jól érezte ott magát, állandóan a középpontban volt, és a színjátszókörnek hála, kezdett tudatosulni benne, hogy így vagy úgy, de színészettel szeretne foglalkozni.

Tizenegyedik osztályos volt, amikor egy Messenger-üzenetben értesült a lehetőségről, hogy a stúdióba, ahol Kökényessy Ági is tanít, lehet jelentkezni szinkronszínészképzésre.

„Na jó, próbáljuk meg, gondoltam, és fel is vettek. Olyan szakemberektől tanulhattam, mint Kautzky Armand, Balázs Andi vagy Deák Fruzsina. A féléves képzést követően hallottam, hogy a Nyári Oszkár által vezetett Karaván Színház felvételt hirdet gyerekeknek. Jelentkeztem, felvettek, és nekem itt kezdődött úgy igazán a gyakorlat.”

Nagyjából ezzel egy időben vált kötelezővé a középiskolások számára az ötvenórás közösségi szolgálat. „Törtem a fejem, hogy mit is kéne tennem, hogy közben már a színház felé is kacsingassak. Végül írtam színházaknak, a Vígszínháznak, a Madáchnak, az Operának.

Egy hónap is eltelt, már le is mondtam a dologról, amikor válasz érkezett a Magyar Állami Operaháztól, hogy nagy szeretettel várnak gyakorlatra. Mondom, ilyen nincs. És mégis van.”

A fiú az Operaházban gyorsan megtalálta a helyét, részt vehetett a jelmezek készítésében, és egyre biztosabb volt abban, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretne. Miután leérettségizett, felvételizett a Színművészeti Egyetemre, és bár nem járt sikerrel, nem mondott le az álmáról: jelentkezett Bánfalvy Ágnes színiiskolájába, ahova azonnal fel is vették.

„Volt egy Shakespeare-kurzusunk, Incze József tartotta, én III. Richárdot alakítottam. Annyira beleéltem magam a szerepbe, hogy a koporsó jelenetnél kettétörtem a vaskardot. Annyit láttam, hogy Józsi feje vörösödik, de csak annyit mondott, hogy egy szerencsém van: az, hogy jó voltam.”

Miközben egyre több siker érte, úgy erősödött benne a szülei iránti kíváncsiság

Állami gondoskodásban élő gyerekként Csabában is ott motoszkált a kérdés, vajon kik a szülei, honnan származik. Amikor nevelőszülőknél volt, a biológiai szülei számára lehetővé tették a láthatási időt, ők azonban csak nagyon ritkán éltek a lehetőséggel.

„Sokszor arra fogták, hogy mivel nincs pénz, nem tudnak jönni, amit kiskoromban el is hittem nekik. Később azonban tudatosult bennem, hogy ezeket az alkalmakat támogatja anyagilag az önkormányzat vagy a gyámhivatal, szóval ez nem lehetett akadály. Egyszerűen nem akartak jönni.”

Amikor Csaba betöltötte a húszat, felkereste a származási családját. Szülei és hét testvére azóta is Gyöngyöspatán élnek, és bár kíváncsi volt rájuk, Csaba nehezen tudott kapcsolódni hozzájuk. „Egyedül én lettem beteg, mindenki egészséges a családban. Viszont nagyon örülök, hogy így alakult, mert ennek köszönhetően kerültem ki a családomból. Amikor elmentem hozzájuk, olyan volt, mintha ég és föld lennénk, nem értettük egymást egyáltalán.”

Bár Csaba többször is meglátogatta a szüleit, egy idő után rendszeressé vált, hogy pénzt kértek tőle. Ő kezdetben szívesen adott, de a sokadik ilyen alkalom után úgy érezte, kihasználják.

„Nagyot csalódtam bennük. Utoljára tavaly voltam ott, azután döntenem kellett róla: tönkre akarom tenni, vagy építeni szeretném inkább magam.”

Végleg szakított a családjával. „Nagyon nehéz a mai napig, mert vágyódom a testvéreim után. A szüleimről lemondtam, bennük hatalmasat csalódtam – nem akkor, amikor csecsemőként otthagytak, hanem most, felnőttként.”

Úgy érezte, a karanténidőszakban jött el az ideje, hogy könyvet írjon

Csaba jelenleg a Dunaújvárosi Egyetemre jár, most fog diplomázni, ezt követően pedig kommunikáció és médiatudomány szakon folytatja majd a tanulmányait. A Karaván társulatában azóta is játszik, és saját bevallása szerint egyre inkább vonzzák a nehezebb, kihívásokkal teli darabok.

„Időközben arra is rájöttem, hogy az életutamnak köszönhetően rengeteg közölnivalóm van.”

A Covid alatt, ameddig lehetett, addig játszottak, amikor viszont életbe léptek a korlátozások, Csaba nehezen kötötte le magát. „Három hétig csodálatos volt a semmittevés, utána azonban kiderült, hogy – sajnos, vagy nem sajnos – én olyan ember vagyok, aki nagyon nehezen viseli, ha tehetetlennek érzi magát.”

Akkoriban egyre több olyan történettel találkozott, amiben az emberek a nyilvánosság előtt vállalták fel, hogy bántalmazás, erőszak áldozatai – ezt követően jött a felismerés, hogy sajnos neki is van egy ehhez kapcsolódó története.

Három hónap alatt írta meg az életéről szóló könyvet, aminek az első verziója 350 oldal lett. „Úgy éreztem, ebben a témában hiteles tudok lenni, viszont nem az volt a célom, hogy az emberek sajnáljanak. Tavaly volt a Színház és Filmművészeti Egyetemmel egy közös színműtáborunk, amelynek során mindennap jött egy vendégművész vagy -rendező, első nap Goda Kriszta. Nem az ő csapatába kerültem, de volt lehetőségünk beszélgetni, meséltem neki a könyvről is. A nap végén pedig odajött, és azt mondta, hogy küldjem át neki, szívesen megnézné. Átküldtem, de azt gondoltam, úgyse fogja elolvasni.”

A rendező már másnap válaszolt Csabának, azóta pedig többször is találkoztak, hogy együtt dolgozzanak a szöveggel. „Folyamatosan csiszolgatjuk, és már van könyvkiadónk, van lektorunk – csak hát támogatás kéne. De nem adjuk fel, mert hiszünk benne, nagy terveink vannak.”

Képek: Benkő M. Fanni / WMN

Mózes Zsófi