365 nap fizetés nélküli szolgálat életveszélyben – az ország legerősebb önkéntes tűzoltója: Bodó László

–

Futás a 12 méter magas torony tetejére, majd egy 19 kilogrammos tömlő felhúzása. Vissza a földre, ahol egy fémgerendát kell négykilós kalapáccsal arrébb ütni. Ez után jön a szlalompálya, majd futás a vízzel teli tömlővel 23 méterre, ahol lengőajtón áthaladva kell lelőni a célpontot. Végezetül pedig a 80 kilós bábu elhúzása a célba – mindezt védőcsizmában, védőnadrágban, kabátban, sisakban, kesztyűben, légzőálarcban, acélpalackos légzőkészülékkel a hátadon – adott esetben 40 fokban. Magyarországon jelenleg a KÖTÉL Egyesület önkéntese, Bodó László teljesíti a leggyorsabban az TFA-FCC (Toughest Firefighter Alive – Firefighter Combat Challange) feladatsorát, úgy is mondhatnánk: ő a legerősebb tűzoltó itthon.

És noha ez „csak” egy verseny, Laci mindennapjai sem különböznek nagyban a leírtaktól. Ő az az ember ugyanis (természetesen a teljes mentőcsapat mellett), akit nagy valószínűséggel meglátsz majd, ha Somogy megyében tűz üt ki, vízben keresnek valakit, ház dől össze, vagy egyéb műszaki mentésre lenne szükség.

Az életmentés amolyan családi hagyomány

A Bodó családban nem esett messze az alma a fájától. Laci édesapja, idősb Bodó László több tűzoltótársával 1998-ban alapította meg a Kaposvári Önkéntes Tűzoltó és Életmentő Egyesületet, így míg más kisfiúknak maximum ólomkatona tűzoltójuk volt, ők valóban a nagy tűzoltóautóban játszhattak. Lacit gyorsan beszippantotta ez a világ, ám testvérétől eltérően, ő nem tűzoltó lett, hanem járműmérnökként helyezkedett el a budapesti „tűzoltóautó-gyárban”. Mellette pedig már a kezdetektől önkénteskedett. Amikor arról kérdezem, mi vonzotta ebben a szakmában, nehezen találja a szavakat.

„Van, hogy valami ott belül taszigál, és ha ez épp egy olyan dolog, amiben jó vagy, adja magát a lehetőség.” 

Nyolc év elteltével visszaköltözött Kaposvárra, ahol először projektmérnök lett, majd üzemvezető, és a tűzoltóautók szerelése, építése mellett sok energiát fordíthatott az önkéntességre is. Most voltaképp a munkaideje és hobbija is a tűzoltósághoz kötődik, tűzoltóként, alpinistaként és mentőbúvárként tevékenykedik és kutat, emellett sportol és versenyekre készül, hiszen idestova 15. éve versenyez Magyarországon és külföldön egyaránt. Az elmúlt években megjárta a világbajnokságot is Floridában és Salt Lake Cityben – előbbiben 38 fokban, 70 százalékos páratartalomban teljesítve az előbb felsorolt feladatokat. 

De hát az ilyesmi különösebben nem viseli meg: „Ha hőre gondolunk, mindig van rosszabb” – zárja rövidre, egy tűzoltó esetében pedig azt hiszem, nem kell sok fantázia ahhoz, hogy tudjuk, mire gondolhat. Amikor felvetem neki, milyen emberpróbáló munka ez, szinte csak megvonja a vállát.

„Szerintem mindenki megtalálhatja azt, amiben jó. Ez egy olyan dolog, amire szükségünk van a világban ahhoz, hogy jól tudjunk működni.

Én nem lennék hentes, nem lennék boncmester, nem lennék könyvelő – ahogy valószínűleg a könyvelő sem lenne tűzoltó. De mind ugyanúgy kellünk a világ működéséhez, nem igaz? Mind kitesszük a nagy egység egy-egy porcikáját.”

A tragédia súlya nem relativizálható

Arról kérdezem, mit érez a legnagyobb mérföldkőnek a munkájában, mire azt válaszolja: ez relatív. Persze vannak esetek, amik tragikusabbak vagy látványosabbak a többinél, de ő nem szívesen teszi mérlegre az ilyesmit.

„Ha van két ember, és mindkettő elveszti a mutatóujja első percét, az objektíven nézve ugyanolyan tragikus, nem? De mégis csak más a helyzet, ha az egyikük zongoraművész, a másikuk pedig asztalos”

– hoz példát, hangsúlyozva: neki nem tiszte megítélni, mekkora egy tragédia súlya, és mekkora a mentőmunka értéke.

Azért egy kicsit ragaszkodom még a témához – hiszen akárhogy nézzük is, aligha bagatellizálható az, hogy a KÖTÉL Egyesület tagjai – köztük ő is – például a törökországi földrengés áldozatainak felkutatásában és mentésében is részt vettek. Elismeri, ez valóban kemény feladat volt, és ott szembesült vele először, mennyire más az, amit egy katasztrófafilmben látunk, mint az, amit saját bőrén tapasztal meg az ember a füstölő romok alatt. Itt jössz rá ugyanis, hogy a túléléshez, az élethez szerencse is kell, és sokszor egy rosszul irányzott lépésen múlik csupán a lét.

„Ha ilyen jellegű munkát végzel, gyakran szembesülsz a halandósággal. De egy idő után muszáj valamelyest érzéketlenné válnunk” – mondja.

A török mentésben valóban próbára tehette az erejét és kitartását. Volt ugyanis olyan épület, ahol az összes szint egymásba csúszott, így háromemeletnyit kellett lefelé törniük a romokban. Ez pedig nem történik meg egyik pillanatról a másikra, az is megesett, hogy a sötétben, a romok között töltött napokat, ott evett és aludt a mentés közben. 

„Olyan nincs, aki sosem fél, és olyan sincs, aki mindig topon van. Aki ezt nem vallja be, hazudik. De ha látod a célt, ezen valahogy átjutsz, hiszen bízol a tudásodban, a felszerelésedben és a társaidban.”

Hozzáteszi: az aktív keresési fázis egy katasztrófa után öt nap, hiszen ilyenkor a legnagyobb az esély arra, hogy túlélőket találjanak, de ahogy haladnak előre, változik a protokoll, hiszen az elhunytak miatt nagyobb lesz a fertőzésveszély, valamint infrastrukturális problémák és az élelmiszerhiány is eszkalálódik a városban. Noha az ENSZ előírása szerint váltott műszakban, maximum napi 12 órát dolgozhatnak, ezt időnként felülírja a krízis.

Törökországban annyira nagy szükség volt a mentőerőkre, hogy mindenki megállás nélkül tört előre – ennek köszönhető, hogy csapatával 17 élő embert mentett meg, és többtucatnyi elhunytat tudott a családjához juttatni. Azt hiszem, ez az, amit kívülállóként a legnehezebb megérteni: mégis hogyan őrzi meg a józan eszét akkor is, ha az áldozatok egy részét már nem sikerül megmenteni.

„A haláleset mindenképp tragédia, ez vitathatatlan. De nem mindegy, hogy az eltűnt személy egy nap után kerül elő, vagy a család több hetet is várakozással tölt el, kapaszkodva a reménybe. Utóbbi esetében a bizonytalanság a legnehezebb – így nem lehet megkezdeni egy gyászfolyamatot, egy búcsút, ha az ember folyton reménykedik és tagad. Én ilyenkor segíteni megyek. És ha nem erre koncentrálnék, nem tudnám elvégezni a munkámat. Márpedig határozottnak, megnyugtatónak kell lennem, olyan embernek, aki a káosz közben is biztonságot sugároz a bajbajutottaknak.”

Ez a munka a hozzátartozónak is nehéz

A KÖTÉL elsősorban olyan tevékenységeket lát el a régióban, amikkel a hivatásos tűzoltóságot nem helyettesítik, hanem kiegészítik – idetartozik a nehézműszaki-mentés, a kötéltechnikai mentés és a búvárkodás. Tevékenységük gyakran időkritikus: ha belegondolunk, egy búvárruhát nem addig tart felvenni, mint egy rövidnadrágot felhúzni, de az ő felelősségük a stand pont kialakítása is (ez az a pont, ahova a mentés során a kötelek rögzítve vannak – a szerk.) – és ezek épp olyan fontos részei az akciónak, mint a bajbajutottak kimenekítése.

Az önkéntesség pedig esetükben azt jelenti: évi 365 napon bevethetők, fizetés nélkül – mindezt saját választásból, teljes elhivatottsággal.

Az a gyanúm, ez azért párkapcsolati, családi szinten sem lehet egyszerű – egyből eszembe jut, vajon mit élhet át a családja, amikor Bodó László feláll a vasárnapi ebéd mellől, hogy a legveszélyesebb helyre induljon menteni. 

„Az egész világunk szoftosabbá vált, ma már jobban megkíméljük az embereket az élet borzalmaitól, de mi így nőttünk fel, nálunk ez mindig is beszédtéma volt a családban. Ennek ellenére egy percig sem állítom, hogy ez a munka családbarát lenne. De szerintem ez így van mindenkinél, aki teljes odaadással és szenvedéllyel van a hivatása iránt” – mondja, majd meglátva kétkedő arckifejezésemet hozzáteszi: persze, ennek része az is, hogy ők nemcsak távol vannak, de adott esetben veszélyben is, ami a párjuknak sokszor nehezebb, mint nekik.

„Ha én ott vagyok a vészhelyzetben, és minden erőmmel oda koncentrálok, nem érek rá hazatelefonálni, hogy »amúgy minden rendben van, majd jövök«. Ez nagy kihívás a hozzátartozó számára, pláne ha közben a médiában követi a híradásokat, hall az újabb áldozatokról, veszélyekről, sérülésekről. Ezt nem tudja elfogadni bárki.”

Hozzáteszi: számára fontos a munkája és a tudása továbbörökítése is – ahogy ő „megkapta” ezt a szakmát az apjától, nagyon szeretné egy napon továbbadni majd a gyerekének is. Hisz ugyanis benne, hogy az önkéntes munkában mások is megtalálhatják a számításaikat, egy olyan dolgot, amivel nemcsak a saját életüket, de a környezetük érdekeit is szolgálhatják.

Kiemelt képünk Bodó László tulajdona

Takács Dalma