–

Vizsgáljuk meg tárgyilagosan, mi történt!

Boris Becker, korábbi világklasszis teniszversenyző a brit közszolgálati tévé közvetítése során azt mondja: „Azt mondják, a magyar nők a legszebbek. Nos, ezt nem tudom, de ő bizonyosan nagyon csinos.”

Mi a közlés lényege?

Tetszik nekem ez a nő.

Mennyi a közlés szakmai értéke?

Nulla.

Mi a nézők nagy részének reakciója?

Semmi, esetleg egyetértő hümmögés, „ja-ja, nekem is bejön”.

Így szoktuk meg, amióta világ a világ, az operatőrök eleve az általuk csinosnak ítélt szurkolókra közelítenek, „nincs itt semmi gond, haladjunk, nem kell a femináci vergődés”.

Aha. Hát, én azért szétszálaznám ezt.

Az ilyen esetekben azt szoktam mondani, fordítsuk meg a felállást!

Női szakkommentátor, férfiak játszanak a pályán, legyen, mondjuk, a labdarúgó Eb-döntő. Olaszország támad, a helyzet kimarad, amíg újraindul a játék, az operatőr a lelátót pásztázza. Megszólal a női szakkomnentátor:

„Spinazzolát látjuk, aki műtétje után a lelátóról szorít a csapatnak. Azt mondják, az olasz férfiak híresen jóképűek. Nos, ezt nem tudom, ő mindenesetre gyönyörű férfi.”

Mi a közlés lényege?

Tetszik nekem ez a férfi.

Mennyi a közlés szakmai értéke?

Nulla.

Mi lenne a nézők nagy részének reakciója?

„Úristen, ez a nő miért Spinazzola külsejéről pofázik, hát ennyit ért a szakmájához? Ki kíváncsi erre? Ezért fizetik?!”

Ha teljes mértékben tükrözzük az ügyet, és a női szakkommentátor, mondjuk, Alex Morgan futballista férjét mustrálgatja a közvetítés közben, akkor – ne legyenek kétségeink – a közönség még fel is horkanna, hogy mennyire ízléstelen valakinek a férjére ilyesmit mondani.

És akkor haladjunk lépésről lépésre!

  • Mi van, már bókolni sem lehet?

Nos, van egy rossz hírem: ez nem bók. A bók az volna, ha odalépnél az adott nőhöz, és mondanál valami olyasmit, hogy eddig is hallottad már, hogy a magyar nők a legszebbek, és engedje meg, hogy elmondd: ezt most ő bizonyítva látja.

Hogy megteszed-e ezt úgy, hogy tudod, ennek a nőnek férje/pasija van, az helyzet- és vérmérsékletfüggő, de azzal azért nem árt tisztában lenned, hogy százezrek füle hallatára, ellenben az illető távollétében ilyet mondani nem bók, hanem csupán annak a közlése, hogy te ezt a csajt „szúrnád”.

A bókkal annak akarsz kedveskedni, akinek szánod, nem pedig belemondani azt  a világba egy szakmai helyzetben, hogy neked bejön valaki. Használhatsz bármily szép szavakat, ez a közlés a helyzetből adódóan akkor sem lehet bók, ha a közmegegyezés szerint egy kalap alá vesszük a bókokkal.

  • De hát nem sértett meg senkit!

Valóban, nem azt mondta, hogy csúnya szája van vagy jó volna kicsit fogynia. De vajon mire alapozza bárki azt, hogy a nők külsejére megjegyzést tenni nemhogy szabad, de egyenesen hálásnak kell lenni érte?

Bizonyos szempontból Becker nem viselkedett másképp, mint az út szélén dolgozó építőmunkás, aki utánafüttyög az előtte elsétáló nőknek. Oké, hogy a közlés pozitív (amennyiben pozitívumként értékeljük, hogy „fú, de megdugnálak”…), de miért kötelező ezt tudtára adni valakinek?

A füttyögő munkás és Becker között minimális különbség van – és az sem biztos, hogy a szakkommentátor javára. Mindkét eset kimeríti a tárgyiasítás fogalmát, Becker gesztusa viszont azt sugallja: akár nagy nyilvánosság előtt is tök rendben van mustrálgatni, az alany távollétében.

  • Ti nem vagytok normálisak, mi ez a cancel culture?!

Nem vagyok híve annak, hogy visszamenőleg mindent el kell törölni az Elfújta a széltől a problémás dalszövegekig. Ugyanakkor itt egy nagyon is érvényes kérdés:

attól, hogy valamit eddig valahogyan csináltunk, az biztosan rendben van-e? Továbbmegyek: mi van, ha nem akarjuk visszamenőleg eltörölni a dolgokat, de mostanra lettünk sokan, akiknek elegünk lett, változást szeretnénk (vagy mostanára merjük ezt kimondani)?

  • Már megint kiragadtatok valamit a kontextusából!

Igazad van, helyezzük vissza ezt a mondatot a kontextusába!

Boris Becker, miközben a brit köztévén szakértőként szakmai feladatot lát el, arról beszél, hogy szerinte jó nő az épp pályán lévő versenyző felesége.

Hm. Így mennyivel indokolhatóbb, ugye? Ja, nem.

  • De hát minden normális nő imádja, ha dicsérik!

Ezzel az állandóan felbukkanó állítással nekem csupán egyetlen gondom van: tulajdonképpen ki és mikor kérdezte meg a történelem folyamán a nőket arról, ők hogyan érzik magukat valójában a hasonló helyzetekben?

Hol van erről a kimutatás? Reprezentatív volt ez a felmérés? Milyen időközönként végzik el újra meg újra?

Ja, hogy nincs ilyen és nem is volt! Akkor meg milyen alapon vagyunk olyan megátalkodott módon biztosak abban, hogy egy nő megtisztelve érzi magát, ha bárki, de tényleg bárki kifejezésre juttatja, hogy bejön neki?

  • Hagyjuk már, vannak ennél sokkal nagyobb gondok is!

Na, végre egy pont, amivel egyetértek. Ez olyannyira csak a jéghegy csúcsa, hogy ha annyira el akarjuk távolítani a kameránkat, hogy az egész jéghegy beleférjen a képbe, le kell gyalogolnunk a térképről.

Viszont hogyan várhatunk változást bármely nagyobb egyenjogúsági témában, ha még ebben a picikében sem hajlandó a közvélemény legalább formálódni valamennyire? Mert lehet mondani, hogy ez egy ártalmatlan mondat, ugyanakkor ennél pontosabban talán semmi sem mutatja meg azt a kettős mércét, amellyel nap mint nap szembesülünk mi, nők – nem csak a sportvilágban.

Hogy ha valaki a külsőddel van elfoglalva, akkor te csak kussolj és mosolyogj, valamint érezd megtisztelve magad, mert ha nem így teszel, akkor rádpirítanak, mondván, valami nagyon súlyos baj van az agyaddal.

Mi tehát a gond Boris Becker kijelentésével?

  • az, hogy teljesen szakmaiatlan, hiszen egy szakmai helyzetben (ő épp szakkommentál) egy nő külsejéről kezd beszélni, aminek semmi, de semmi köze nincs sem a meccshez, sem a tornához, de még a sportághoz se;
  • az, hogy ezzel nézők sokaságának sugallja, hogy ez így rendben van, bátran lehet mustrálgatni akárkit;
  • az, hogy ezzel megerősíti azt a végtelenül káros hozzáállást, mely szerint a tetszés bármiféle kifejezése bók, és annak kötelező örülni, jöjjön akárkitől, akármilyen helyzetben…

Mi tehát a lényeg?

Az, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nincs helye annak, hogy valakinek a külsejéről beszéljünk.

  • ahogy nem elemzi a férfi osztályfőnök a biosztanárnő szépségét a diákjainak
  • egy tudományos díj átadásakor sem a kutatónő külsejét laudáljuk
  • az olimpiai érmeket sem külső alapján osztogatják

Hála az égnek.

Az, hogy ezen nem háborodik fel mindenki, illetve, hogy egyáltalán kérdés, mi a gond Becker viselkedésével (pontosabban: az, hogy semmi gond nincs vele), nem más, mint pontos látlelet arról, mennyire mélyen ivódott bele ez a teljesen egyenlőtlen és kiegyensúlyozatlan helyzet a közvéleménybe.

Pedig marha egyszerű ez az egész.

Hacsak nem egy szépségversenyről közvetít Boris Becker, akkor a világon semmi, de semmi relevanciája nincs annak, szerinte hogy néz ki valaki. Boris Beckert ugyanis nem azért fizetik szakkommentátorként, hogy valaki külsejét mustrálgassa.

Ennyi erővel egy füttyögő munkást is beültethetnének a stúdióba szakérteni.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Hendrik Schmidt/dpa-Zentralbild