–

G., a legkedvesebb barát, indulásra készen toporog a megállóban. Az imént még örömmel és azzal a semmihez sem fogható, meghitt cinkossággal váltottuk meg a világot mi ketten, jobbra-balra dülöngélve, kapaszkodva a villamoson. Aztán jajdulva fékezett a jármű, recsegve harsogott a hangosbemondó: Mechwart liget következik! Már fütyült is az ajtó, G. pedig kapkodva száguldott le a peronra. Fájlaltam, mert így éppen csak egy gyors ölelésre volt időnk, és máris huss!, távozott. Aztán a megállóban várta az indulást, készülve az integetésre. Kedves rituálé ez közöttünk, integetünk minden egyes búcsúzásnál, mint akik hosszú útra indulnak. Végül is ki tudja, hol és mikor találkozunk újra. Én gyakran pukedlizem közben, angolkisasszony módjára, G. csak mosolyog ezen, persze zsebében már a telefonja után kotor.

Szóval ott állunk, és integetünk, ám ekkor jobbról egy vékonyka, bátortalan hang szólal meg: 

– Bocsánat, nem szeretném elállni az utat az integetés elől. 
– De hát nem állod el – mondom, éppen csak úgy fogam között szűrve a szavakat, majd még két integetés után az imént megszólalóhoz fordulok. 
Szabálytalan arcba ágyazott réveteg szempár tekint vissza rám, lépései pedig – hogy nekem utat csináljon az integetéshez – darabosak, tétovák. Húsz év körüli fiatalember, bájos mosoly ül az arcán. Down-szindrómás, konstatálom magamban. Egy lépésre áll tőlem – hiába, a villamos vasárnap is tömve van –, és nincs egyedül. Még két fiatal egyensúlyoz mellette, két oldalról finoman karolva a velem beszélgető tejfelszőke fiút. 

– Szép a hajad, gyönyörű vagy – szalad ki az ifjú száján, miközben az arcomba néz, őszinte, tiszta tekintettel. Hangja nem hamis, szavai nem flegmák, egyszerűek és érthetők. 

Fordul egyet a világ, talán kettőt is, mellkason lök a mondat. Figyelem őt, kérdezném: hát ezt meg miért és hogyan, meg aztán egyébként is, miként bukkan elő belőle éppen itt, ezen a zsúfolt villamoson, csak úgy, kora este, 17.15 magasságában ez a természetes kedvesség.
– Gyönyörű vagy – mondja ki ismét a bűvös szavakat, mellőzve minden hatásvadászatot, sallangot.
Őszintesége a szívemet mardossa-simogatja, mosolya az én arcomra is mosolyt csal. 
Az őt karoló fiatalok a legnagyobb természetességgel szólalnak meg mellette, a szavak csupa jó szándékkal szaladnak ki szájukon: 
– Nagyon kedves ő, és nem bánt, nyugodj meg.  
Nézek rájuk, forgatom gondolataimban a szavaikat, ízlelgetem a választ, amely már a nyelvem hegyén billeg: igen, tudom, hogy nem bánt, és különben is, eszembe sem jutna ilyesmi, mi ez a feltételezés, kérem szépen.

Válaszom elakad  valahol félúton az agyam és a szám között, egyszerűen nem tudom kimondani. Tekintetemmel elhagyom a szíves-figyelmes arcot, szemem körbe jár a villamoson, egyenként pillantok az utazók egyvelegében megbúvókra, megpihenek egy-egy színes ruhadarabon, furcsa mosolyon és zavart, lesütött tekinteten.

Tágabb a tér körülöttünk, csupán csak egy lépéssel vagy egy féllel talán, messzebbről egyensúlyoznak utastársaim.

Elhúzódnak, villan át agyamon a felismerés, ha csak egy kicsit is, finoman jelezve a távolságot a szabálytalan ifjútól. 

Borús felismerésemből lágyan csengő hang ránt vissza a jelen pillanatba: 
– Gyönyörű vagy – szinte suttogja a csupa báj fiú, és szavaiba már beleordít a hangosbemondó. 
Széll Kálmán tér! Az ajtó csilingelve nyílik, és én kitámolygok rajta. 
Széll Kálmán tér, ahol párás tekintettel fájdalmas-gyönyörűvé váltam ezen a csodás nyári kora estén.

Hunyadi Anett

Kiemelt képünk illusztráció