Van az a szépség, amit csak egyedül láthatunk – Miért jó egyedül utazni?

–

2018 életem egyik legküzdelmesebb éve volt. Egész évben sokat utaztam, éppen azért, hogy valahogy átvészeljem a nehézségeket, így kívülről akár úgy is tűnhetett, hogy mennyire fasza minden körülöttem. Nem volt az, de a szar dolgokról ugye ritkán készül Jakarta-effektes Insta-story. Év végére aztán tényleg úgy éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt, és tudtam, valahogy vissza kell magam rántanom az életbe. Ehhez ideális eszköznek tűnt megint egy utazás, méghozzá nagyon messzire, hosszabb időre. A közvetlen környezetemben nem volt olyan, aki útra kelhetett volna velem, én viszont azt éreztem, hogy a menni akarás erősebb, mint a félelem, hogy nem jön velem senki. Szóval december közepén, szakadó hóesésben, fogtam a telefonom, és minden alaposabb tervezgetés nélkül vettem egy jegyet Balira, hogy már ne is gondolhassam meg magam.

És miért pont Bali? Mert békét, szeretetet, vidámságot, derűt, nyugalmat kerestem. És többen állították (köztük Julia Roberts is), hogy ebből Balin van bőven. Hát tényleg van. És ezeket hihetetlen élmény egyedül megtapasztalni. Mások nélkül utazni nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak nagyon más. Jobban figyelsz magadra, hogy mi mit vált ki belőled, az apróságok is nagyon felértékelődhetnek, mert bár nincs kivel megosztani őket, de talán éppen emiatt sok esetben intenzívebben hatnak. Van idő és tér rendezni a gondolataid, az érzéseid, akár újradefiniálni önmagad és a céljaid. Klisépufogtatásnak tűnhet, és én is azt gondoltam, hogy az Ízek, imák, szerelmekben látottak végtelenül idealizált amerikai giccsek, de be kellett látnom, hogy nem. Megmászni egy hegyet éjjel, hogy a tetejéről nézhesd végig a napfelkeltét, a naplementében biciklizni az óceánpart mellett, vagy egy rizsföld mellett elrobogózni a holdfényben – mind-mind olyan élmények, amelyek tényleg sorsfordítók lehetnek.

Elementáris erővel kavarnak fel, és adják vissza a hited abban, hogy érdemes élni, bármennyire nehéz – ami nagy ajándék, ha egyébként hónapok óta arra kerested a választ, hogy miért kellene felkelned reggelente.

Amikor a szerkesztőségben elkezdtünk erről beszélgetni, Csepelyi Adri is osztotta a véleményem:

„Imádok utazni, és mivel az érdeklődési köröm (foci és opera) eléggé megszűri a lehetséges útitársak körét, sokat utazom egyedül is. Nagyon rég elhatároztam, hogy az, hogy felfedezek-e egy általam érdekesnek tartott helyet vagy elmegyek-e egy más számára tök jelentéktelen, de nekem fontos meccsre vagy előadásra, egyszerűen nem függhet attól, épp van-e, aki jön velem. Plusz voltak rossz élményeim is: egyszerűen nem rángatok senkit magammal sehova, hiszen az nem jó senkinek. Egyedül utazni egész más, máshogy épülnek be az élmények, jobban ki lehet kapcsolni mentálisan, és nem függ senki napirendjétől, hangulatától az ember. (Fontos: másokkal is imádok utazni, ez a kettő nem zárja ki egymást, egyszerűen mást ad mindkettő.)”

Persze nem mindenki vágyik erre. Amikor feltettem a többieknek a kérdést, Dián Dóri elmesélte, hogy egy brüsszeli sajtóúton vett részt, ahol technikailag nem is volt egyedül, csak nem ismert senkit, úgyhogy első este egyedül vágott neki a belváros felfedezésének, majd tíz perc után inkább felhívta a barátját videócseten, hogy csatlakozzon hozzá virtuálisan a városnézéshez, másnap pedig már egy sajtós kollégával vette célba az Atomiumot. 

Szabó Anna Eszter őszintén beismeri, hogy alapvetően az egyedülléttel is vannak problémái, és még amúgy sem utazott sokat, de nagyon érik benne a gondolat, hogy egyszer rászánja magát, és egyedül kerekedik fel.

Trembácz Éva Zsuzsanna viszont szintén a rutinos egyedül utazók táborát erősíti:

„Nagyon sokat utaztam egyedül; egy szerelmi csalódás után a Caminót egyedül tettem meg, és minden pillanatát imádtam. Aztán amikor Kínában éltem, munkaügyben sokat utaztam egyedül – az első alkalommal kész kabaré volt, ahogy vonatoztam és egy feliratot sem tudtam elolvasni. Illetve, ami nagyon sokat jelentett, amikor először hagytam a lányomat két napra a férjemre, és elmentem egy hétvégére egyedül – ITT írtam erről hosszabban. Nekem ez mind félmeditatív állapot, szeretek egyedül utazni, és csak úgy barangolni egy új helyen.”

De hogyan lehet nőként egyedül, biztonságosan utazni?

Nekem csupán annyi tudatos tervezés előzte meg az utam, hogy egy ismerősömtől megkérdeztem, mit javasol, hova érdemes mennem, hol nem kell aggódnom a közbiztonság vagy a lehetséges atrocitások miatt, és ő javasolta, hogy kezdőknek Bali ideális helyszín.

Ha az ember magára van utalva, akadhatnak furcsa, szürreális, vicces, de akár rémisztő helyzetek is. Szerintem nem érdemes ezekre a kelleténél jobban rágörcsölni előre, de érdemes figyelni, és kerülni a felesleges veszélyt. Egyszer egy utazós csoportban olvastam, hogy ha egy szituációban rossz érzésed van, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy gondolod, hogy valami rossz fog történni, mindig hallgass a megérzéseidre! Távozz, állj tovább, szólj valakinek, szorítsd erősebben a táskád, egyszerűen csak hallgass a belső hangra.

Adrival a közös listánk a betartandó tippekről így szól:

Utazás és foglalás előtt érdemes előre tájékozódni a jobb és rosszabb környékekről, és kikérni olyanok véleményét, akik már jártak az adott területen. Szerintem a szállás választásakor ne az alacsony ár, hanem mindig a biztonság legyen a fő szempont, az értékelésekből lehet a legjobban tájékozódni. Az ajtódat, apartmanodat mindig tartsd zárva.

Ha bárki (szobatárs, másik vendég, ismeretlen az utcán, múzeumban stb.) furán viselkedik, gyanús, zavar, haladéktalanul jelezd valakinek: recepciósnak, menedzsernek, teremőrnek. Menj be egy kávézóba, vagy menj oda más nőkhöz az utcán!

Magas sarkút csak akkor viselj, ha épületen belül vagy, például színház, bál stb., mert egy idegen helyről amúgy sem könnyű gyorsan lelépni. Mindig, de mindig legyen feltöltve a telefonod, powerbank kötelező útikellék! Mindig figyelj arra, hogy legyen valaki, aki itthon hozzávetőleg tudja a programod, és több embernek is add meg a címed és az elérhetőséged.

Én szerencsére minden ijesztő vagy veszélyes helyzetet elkerültem, Bali valóban rendkívül biztonságos volt, az egyetlen felkavaró élményem az volt, hogy amikor bementem az óceánba fürdeni, egy iszonyatosan nagy hullám azonnal besodort, utána pedig folyamatosan jöttek továbbiak, és kis híján megfulladtam. Néhány pillanatig egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ki tudok úszni a partra.

Adrival történt már olyan, hogy egy lengyel taxis bezárta a bőröndjét a csomagtartóba, és nem engedte ki a kocsiból, míg ki nem fizette a durván túlárazott órapörgetős utat, de például egy londoni külvárosi vonaton félelmetesen bámulta egy pasi, aki aztán a peronon mellé jött, és a táskájába csempészett egy cetlit a számával és nevével. Persze vannak vicces helyzetek is, mint amikor brutál részeg angol szurkolókkal aludt egy sokágyas lengyel hostelben (a végén, amikor meglátták a Liverpool-tetoválását, térdre borultak előtte), vagy amikor egy orosz hotelben luxuskurvának nézték.

„Egyedül utaztam, és csak a hotelbe érve csatlakoztam a már ott tartózkodó férjemhez. Hiába magyaráztam, hogy házasok vagyunk, az irataimon ez nem látszott, és azt hitték, így keresek kuncsaftot. Olyannyira komolyan vették ezt, hogy valahányszor megérkeztem késő este a Mariinszkij Színházból az aznapi operáról, talpig puccban, a bejáratnál ellenőrizték az irataimat. Hiába bizonygattam, hogy operában voltam, egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy tényleg ott voltam.”

Tudom, hogy a Covid után sokszorosan megkérdőjelezhető, hogy kell-e és szabad-e annyit utazni, amennyit korábban, és rosszul kell-e magát éreznie az embernek, ha repülőre ül. Az életem nagyon sok területén igyekszem tudatos lenni, de azt hiszem, az utazás az én guilty pleasure-öm, amiről soha nem fogok tudni teljesen lemondani. Akár egyedül, akár társaságban, de időnként mindig útra fogok kelni, mert számomra egy új vidék, kultúra felfedezése olyan esszenciát ad az életnek, mint amire például egy számomra fontos emberrel átbeszélgetett éjszaka, egy észbontó fogás, igazán különleges koktél, vagy egy észvesztő szex képes. És ezekért a pillanatokért igenis érdemes élni.

Krajnyik Cintia

A képek a szerző tulajdonában vannak