–

Egy biztos, Andiék nem az Ízek, imák, szerelmek című film hatására utaztak Balira

Bár az okok között nyilván közrejátszott az útkeresés is, hisz rendszerint az ember akkor kerekedik fel, amikor változásra, valami újra vágyik, vagy épp megoldást keres egy élethelyzetére. Az sem meglepő, ha Bali atmoszférája szippantotta be őket, amit én is megtapasztaltam, amikor három évvel ezelőtt a szigeten töltöttem egy hónapot. A mai napig álmodom azzal, ahogy egy kiszuperált bicajon, fülig érő szájjal, egyedül tekerek az óceán partján, vagy ahogy este a tornácon ülök, és csak hallgatom a vallási rituálék hangjait.

Elég távolinak tűnik most mindez innen, a januári Budapestről. Az év végi hajrától kimerülve, pokrócba csavarva ülök a gépem előtt, kint javában repkednek a mínuszok, a Skype túloldalán viszont rendesen dolgozik a ventilátor. Andi a laptopjával a kezében virtuálisan végigvezet a kétszintes házban, ahová nemrég beköltöztek, megmutatja a medencéjüket is, ami a lakásukhoz jár. Annyi pénzből bérlik, amiért Budapesten egy II. kerületi garzont találnának.

Andi egy, a becslések szerinti 600 ezer magyarból, aki külföldön él, és a KSH friss kiadványa szerint még majdnem ugyanennyien tervezik, hogy néhány éven belül elhagyják az országot.

Az is látszik a statisztikákból, hogy jellemzően a felsőfokú végzettséggel rendelkezők – erre Andiék példája is rímel – és a szakmunkások mennek el. A külföldre vándorlók legnagyobb része munkavállalási céllal költözik, és a legtöbbjük talál is valamit. De a statisztikából az is kiderül, hogy jellemzően a képzettségüknél alacsonyabb munkát végeznek.

Andiék szerencsések, mert továbbra is a szakmájukban dolgozhatnak, Zoli grafikusi munkákat végez hazai reklámügynökségeknek, míg Andi építész, belsőépítészként egy befektetőnek dolgozik, de egyre több külső megrendelést is kap. A MOME-n Építész Tervező Szakon végzett, és 2013-ban a Darmasiswa-ösztöndíjprogram miatt vágott bele az utazásba, mivel itthon nem tudott elhelyezkedni építészként.

„2010-ben sok építésziroda bezárt, inkább leépítések voltak, mintsem a fiatal újoncokat toboroztak. Egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam, ami egzisztenciálisan ugyan kielégítő jövedelmet jelentett, de nem akartam teljesen elszakadni a szakmámtól. Jól jött az ösztöndíj, az volt vele a célom, hogy újra visszakanyarodjak a művészetekhez. Tudatosan, már az ösztöndíjprogram alatt kerestem gyakornoki munkát építészirodákban, hogy amikor véget ér a két szemeszter, akkor legalább fél év gyakorlattal tudjak majd vagy otthon, vagy Balin munkát találni” – mondja, és bevallja: a kiutazása előtt nem gondolta, hogy ott ragad, hiszen nem azért utazott el, mert nem szeretett Magyarországon élni.

Sőt, a fő dilemmáját pont az okozta, hogy emocionálisan el tud-e szakadni az országtól, a hátrahagyott barátoktól, a stabil szociális hálójától.

„Sokat nyomott a latban, hogy rögtön beleszerettem a helybe, az emberekbe, a mentalitásukba, a kultúrába, a gyönyörű óceánba, az állandó melegbe. Másrészt a portfólióm alapján, amit otthon és Balin is szétszórtam, itt ajánlottak először gyakornoki állást, nem is egy helyről” – mesél a kezdetekről. Végül egy angol építészirodában lett gyakornok, ahol első körben alacsony fizetést kapott, de úgy volt vele, hogy legalább a szakmájában dolgozik. Bevallása szerint az első két év nem volt könnyű, financiális okból nem is tudott hazalátogatni. Mert ugyan a megélhetés jóval olcsóbb kint Balin, mint itthon, a repülőjegyárak azért viszonylag magasak.

Közben Zoli is bekapcsolódik az online beszélgetésbe, aki Andi után pár évvel, 2016-ban költözött ki. Tervezőgrafika szakon végzett az Iparművészeti Egyetemen, majd reklámügynökségeknél dolgozott. Andival ellentétben teljesen más okból érkezett a szigetre.

„Egy ideje azt éreztem, elég volt abból, ami van, amit évek óta dolgozom, és abból is, ahogy élek mellette. Az évek alatt egyre jobb pozíciókba kerültem, viszont rájöttem, hogy nyolc év után nem érzem már, hogy ebben a formában a reklámszakma adta lehetőségek lelkesíteni tudnának. Másrészt zavart, hogy »rossz ritmusban« élek miatta. Ugyanis a kemény napok után legalább ennyire meg is jutalmaztam magam a belvárosban azzal, hogy esőemberre buliztam magam – meséli Zoli, akinek az egyik munkahelyi megbeszélésen kattant be, ki kéne jönni Balira.

„Aznap este csináltam egy board-ot és felvázoltam rá egy tervet. Úgy gondoltam, hogy egy drasztikusabb környezetváltozás, a komfortzónámból való kilépés majd picit segít picit felfrissülni – magyarázza.

Zoli korábban járt már Balin, és a tapasztalatai alapján úgy gondolta, hosszabb távon is gyökeret tudna ott ereszteni. A szigeten egyébként meglepően sok magyar bérel nyaralót vagy lakást.

Zolihoz hasonlóan legtöbben a hazánkra jellemző túlhajszolt, stresszes életmód miatt költöznek ki. Zömében az idegenforgalomban, a vendéglátóiparban dolgoznak, illetve tanítanak.

„Nagyon hálás vagyok az életnek (és a barátaimnak), mert úgy alakult, hogy rendszeresen megtalálnak otthonról mindenféle munkával. Mázlista szakmát választottam, olyan szempontból, hogy art director/grafikusként bárhonnan és bárhová dolgozhatok. Itt Balin is egyre több az olyan coworking hely, ahol a hozzám hasonló digitális nomádok beülnek, kicsapják a laptopállványt a rizsföldre néző asztalra, berendelnek egy bombajó kávét és úgy melóznak” – mesél a mindennapjairól Zoli.

Érthető, ha a nyugati utazókat vonzza a sajátos atmoszférájú Bali, ahol az ember tényleg le tud lassulni, és a helyiek nyitottak. Nemcsak másokra, hanem a modern világra (ma már megtalálhatók azok a brandek és szolgáltatások, amelyek egy nyugati ember mindennapjaihoz hozzátartoznak). A meghatározó keret mégis a helyi kultúra és a vallás, ami rendszerint nagy hatással van az oda látogatókra.

Indonézia muszlim többségű ország, viszont Bali szigetén a lakosság 93 százaléka hindu, akiknek kultúrája, művészete jelentősen eltér a szomszédos szigeteken lakó indonézekétől. Ennek köszönhető, hogy a sziget már Indonézia függetlenné válása előtt népszerű volt a nyugati utazók körében. Persze természeti adottságai is vonzóvá teszik: találunk aktív vulkánt (Gunung Agung, Batur vulkán – a szerk.), trópusi erdőket, folyókat és krátertavakat, rizsföldeket és korallzátonyokat, ahogy búvár- és szörfparadicsomokat is. Balin rengeteg,100 ezer templom és szentély található, az utak mellett, de tengerpartokon, a hegyekben, és még a rizsföldeken is épültek templomok.

Az egyre élénkebb turizmus viszont rettentően megterheli a szigetet. A négymilliós lakosú szigetre évente hétmillió turista érkezik, és az indonéz turisztikai minisztérium szerint ez a szám 2019-ben tovább fog növekedni. A környezetvédők aggodalma nem alaptalan: Bali egész egyszerűen nem bír el ennyi embert, kimeríti a természeti erőforrásokat, a tengerpartok erodálódnak, folyóinak fele kiszáradt, és egyre nagyobb problémát jelent a partok mentén felhalmozódott „szeméthelyzet”. Utóbbiról a kint élő pár is panaszkodik.

„Az volt igazán ijesztő, amikor áthajóztunk egy másik szigetre, és a nyílt óceánon kilométereken át vágtuk a szemetet a víz felszínén” – meséli Zoli.

Visszatérve a kezdetekhez, ami minden külföldre emigráló számára általában nehéz, Andiék azt mesélik, ők könnyen azonosultak a balinéz emberek mentalitásával, akik tényleg nyitottak és barátságosak. Nem izgulják túl a dolgokat, az idő náluk más értelmezést nyer, ráérősek, nem a javak felhalmozása a fő céljuk, hanem sokkal inkább nyugalom, a lelki békéjük megteremtése.

„A helyi egyetem is biztosan sokat segített abban, hogy megértsem az itteni szokásokat, hiszen tanultunk balinéz művészetről, vallási szimbólumokról, rituálékról. Amihez hozzá kellett szoknom, hogy az indonézek nem szeretnek, és nagyon nem is tudnak nemet mondani, még akkor sem, ha valamit nem képesek, vagy nem akarnak megcsinálni, és rendre elfelejtik a megbeszélt dolgokat” – mondja Andi, amikor arról kérdezem, európaiként mennyire volt nehéz a beilleszkedés.

A magyar pár évekig a tartományi fővárosban, Denpasarban élt a helyi lakosok között. Andi tudatosan döntött így, mivel szeretett volna minél többet megtudni a helyi szokásokról, a kultúráról, és így a nyelvet is könnyebben elsajátította.

Persze Balin sem tökéletes minden, van pár olyan negatívum, amit nehezen- vagy egyáltalán nem tudtak megszokni.

„A higiénia itt picit mást jelent, mint otthon. Bár, ha pár otthoni kórházra gondolok, akkor lehet, hogy ez az állításom nem is igaz – mondja Zoli, majd nevetve folytatja: Múltkor a kedvenc sushizónkban ebédeltünk, ahol mindennek jobb a minősége és az íze is, mint bárhol máshol, ahol eddig ettem, és véletlenül beláttam a konyhába. Na, azt az ÁNTSZ tuti lelángszórózta volna.”

Andinak pedig azt volt nehéz megszokni egy olyan helyen, ahol sokan csak átmeneti jelleggel élnek, hogy nehéz szoros kapcsolatokat, barátságokat, párkapcsolatokat kiépíteni. Mára ez a probléma megoldódott, és sikerült kialakítania egy multikulti baráti társaságot, és a párkapcsolata is rendeződött.

Több évnyi „Bali lét” után ő úgy látja, hogy itthon az ismerősei, barátai felgyorsulva élik az életüket, túlhajszolják magukat a pénz, az egzisztencia miatt.

Ezzel Zoli is egyetért, ő azt mondja: „Egy időre jó volt kiszakadni abból az otthoni modellből, hogy eszetlenül hajtjuk a pénzt, és hogy utána jó hangosan, hahotázva mutatjuk az éjszakában, hogy milyen nagy királyok vagyunk, és mennyi barátunk van. Nem mondom, hogy ez nem kaphat el újra egyszer. Ennek is megvan a maga bája, de az elmúlt években én csak töltődtem azáltal, hogy ettől távol voltam.”

Andi egyetért ezzel, és azt mondja, Balin megtanulta, hogy nem kell olyan dolgokon bosszankodni, mint például a dugók a városban. „Az otthoni dugó az ittenihez képest semmi” – utal nevetve Andi a híresen kaotikus balinéz közlekedésre. A szigeten nincs komoly, kiépített tömegközlekedés, mindössze kétfajta busszal lehet szűkös keretek között mozogni, ezért az emberek többsége robogóval és autóval közlekedik. A nyugati turistáknak általában azt tanácsolják, hogy csak az vállalkozzon vezetésre Balin, aki már többször vezetett jobbkormányos autót, és hozzászokott a nagy motoros forgalomhoz, mert itt a közlekedési morál merőben eltér az itthonitól. Pontosabban a gyakorlatban nem nagyon érvényesülnek a közlekedési szabályok, mindennaposak a balesetek, ennek ellenére a lakosok nem idegeskedik túl a káoszt, nem szidják egymást a béna vezetés vagy a várakozás miatt.

Andi a kezdeti nehézségek ellenére, úgy érzi, megtalálta a számításait Balin, és már a családja, barátai is elfogadták a tényt, hogy kint él. Mert kezdetben csupán múló hóbortnak tekintették kiutazását, és biztosak voltak benne, hogy a lány egy-két éven belül hazatér.

„Ha egyszer valamiért tovább költöznék, akkor sem biztos, hogy rögtön hazamennék, hanem inkább Szingapúrban vagy Ausztráliában próbálnám ki magam. De ez nem jelenti azt, hogy kizárom a hazaköltözést” – mondja. Természetesen olykor hazavágyódnak, mindkettőjüknek hiányzik a család és a barátok, bizonyos kulturális programok, Zolinak a marcipán, a jó sörök és a sajtok, Andinak pedig az őszibarack – ezek a termékek hiányoznak, vagy túl drágák Balin.

Az alkalmankénti honvágy ellenére – saját bevallásuk szerint – jelenleg elégedettek a kinti életükkel, és épp az újabb terveik megvalósításán dolgoznak. Andi munka mellett portrékat fest, és egy új közös márkát, is építenek, amit Balin gyártatnak, és ami segít abban, hogy a maguk kis szerény eszközeivel felvegyék a harcot a műanyag-szennyezéssel. A márka ugyanis egy olyan karakterre épül, aki eléggé ki van borulva az elhajigált műanyag-hulladéktól.  

Farkas Edina Lina