Mamiszabi hat év után

Az utóbbi hónapokban „mom-cation” cikkek kezdtek el módszeresen üldözni. Amint kinyitottam egy angol nyelvű lapot, máris megjelent a téma: miért jó, ha anya kiszakad a 24/7 műszakból, és egyedül vagy más anyukákkal elutazik.

Az anya és a vakáció angol szavak kombinációjából született mamiszabi lényege, hogy anya pár napra kilép a taposómalomból és az anya-feleség-dolgozó nő szerepkörből. Nem, nem egy órányi forró fürdőről, a nagymama jóvoltából gyerkőc nélküli óráról van szó, és nem feltétlenül távoli utazásról, hanem a megszokott közegből, az állandó figyelésből való testi és mentális kiszakadásról – pszichológusok szerint legalább két napra. És miért jó?

A cikkek szerint azért, mert anya lazít egy kicsit. Mert a család egy kipihent anyukát kap vissza. Mert apuka és a gyerekek közötti kapcsolat erősödik egy anyamentes hétvégén. De valószínűleg minden anyukának másért. És olyan anyuka is van, akinek eszébe sem jut ilyesmi. Kipróbáltam, és nekem ezért jött be.

1. Mert szívecske-zsebes kisruhás, rég elfeledett, szép emlékeket hoz felszínre

Elfogadtam, hogy nem véletlen, hogy az Univerzum szabadságra akar küldeni, és benyújtottam a kérésemet a férjemnek, hogy hat év után két napot kivennék. Teljes természetességgel „hagyta jóvá”, így barátnőmmel, Tinával meg sem álltunk a vasútállomásig, és két órányi vonatozás után a legközelebbi nagyvárosig: Hongkongig – gondolatban pedig a gyerekkoromig.

Anyukám egy jutalomüdülést kapott a munkahelyétől valamikor a ’70-es évek második felében. Anyaszabira akkoriban még ritkán vonultak el a nők, így

anyukámat negyven év távlatából is kísérti néhanapján a gondolat, hogy engem és az öcsémet milyen mértékben traumatizálhatott azzal, hogy bennünket otthon hagyott, ő meg elment a jugoszláv tengerpartra héderezni, illetve a körmét rágni, hogy mi jól vagyunk-e.

Az ominózus anyamentes időszakhoz kapcsolódó emlékképemet és a hozzá fűződő érzést a mai napig fel tudom idézni: milyen klassz is volt, hogy apukám napokon át megengedte, hogy a kedvenc, szívecske-zsebes, piros fodros ruhámat vegyem fel. Azt, hogy a ruhát esténként a mosdó felé görnyedve kézzel mosta-e apukám… hát, erről sem az emlékeim, sem a családi fáma nem szól. De a jugó utazás az én tudatalattimban is olyan mélyen raktározódhatott el, hogy a lányom hatéves koráig eszembe sem jutott, hogy pár napot távolt töltsek tőle.

2. Multitasking-mentes napok

Azt hiszem, szinte a tökélyre fejlesztettem már azt a képességemet, hogy egyszerre tudok húst panírozni, barkochbázni, előttem tornyosuló feladataimat fejben listázni, másnapi menüt és bevásárlólistát összeállítani. De nagyon jó szabit adni ennek a sokszor igen üdvös, de kimerítő képességnek, és csak egy dologra figyelni: a vibráló nagyváros, a buja, zöld erdők, a kéken csillogó tenger, a lemenő nap narancsvörös ívében elveszni.

3. Mert olyasmit is csinálsz, amit gyerekkel együtt nem tennél

A képen látható Buddhához közel száz lépcsőfok vezet fel.

Teljes áhítatban jutottam fel ide a 36 fokos, 80 százalékos páratartalmú melegben anélkül, hogy bárki is költői kérdésekkel bombázott volna arról, hogy mikor érünk már fel, miért jöttünk ide, illetve mikor megyünk már haza.

Reggelizni Tina egy késdobáló-hangulatú autentikus kifőzdébe vitt, ahol csípős-mogyorószószos rizstésztába göngyölt rákot ettünk. Aztán kilométereket gyalogoltam, piacon jártam, a lányomnak vettem meglepetést, várost néztem, a tengerparton ücsörögtem, a lányomnak vettem meglepetést, könyvesboltban böngésztem, és Tina meséit hallgattam arról, hogy milyen volt Hongkongban felnőni a ’80-as években.

4. Mert önreflexiónak ad teret

A napi rohanásban fel sem tűnik, hogy control freakként tartok a kezemben egy-két dolgot: például a lányom haját én tudom a legjobban megcsinálni. Szombat reggel még eszembe jutott, hogy vajon az apja megfésülte-e, aztán a britek tejes teája elfeledtette velem a gondolatot. És innen ugorjunk is a következő pontra.

5. Mert rájössz, hogy apuka milyen ügyes

A hétköznapi irányításkényszerem és a tudat alatt feltételezett gondolat – és maradjunk csak a hajfonásnál – veszít az erejéből. A távolból nézve könnyen feltételeztem, hogy Léna apukája is be tudja fonni a lányunk haját. Vagy csurit csinál neki. Vagy nem csinál. Vagy elindulnak otthonról fésületlenül – de ezt a gondolatot már hagytam elmosódni, mert sejtettem, hogy az anyamentesség a lányomnak is szívecske-zsebes ruha-kategóriájú élményeket adott.

6. Mert az időhöz való viszony egyik napról a másikra alatt átalakul

Ebben az esti órában máskor fáradtságtól remegő lábakkal, és kitámasztott szemhéjjal próbálom megtalálni az ágyamhoz vezető utat. Az anyaszabin este kilenckor felfedezőútra indultam egy idegen városban.

Igen, a cikkek igazat beszélnek. Az anyaszabi pihentet. Igen, apa és lánya nagyon jól érezték magukat, és saját bevallásuk szerint a konfliktusok száma a nulla felé konvergált. Igen, egy kipihent verziómat kapták vissza. És hogy jár-e az anyaszabi? Szerintem ezt mindenki maga döntse el. Mint érintett állítom, hogy anyukámnak járt. Ahogy nekem is az egész héten át hordható szívecske-zsebes, piros fodros kisruha.

Ha tetszett szerzőnk írása, és szívesen olvasgatnál még tőle – vagy utaznál el vele messzire gondolatban, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát is!

Trembácz Éva Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció

További képek a szerző tulajdonában vannak