A gyűlölet és kirekesztés súlyosan traumatizálja az utánunk következő generációkat is – Így örökítjük tovább

–

Könnyű bekerülni, de nehéz kilépni a gyűlölet spiráljából

A gyűlölet nem alapérzelem, kizárólag más érzések – így a harag, undor és félelem – keverékeként írható le. Bár sokan a harag szinonimájaként gondolnak rá, de két gyökeresen eltérő érzésről van szó. A harag funkciója, hogy segítsen bennünket, mondjuk, egyes akadályok legyőzésében, adott esetben az életben maradásban. A gyűlölet ezzel szemben a másiknak való ártás szándékához kötődik. Mivel általában irracionális okok váltják ki, így ha a gyűlölködő eléri is a célját, ez nem feltétlenül jár számára megkönnyebbüléssel – ilyenkor újabb célpontot keres.

„Bár szokás a gyűlöletet úgy kezelni, mint ami irányulhat tárgyakra vagy akár eszmékre, a gyűlöletről mégis az mondható el, hogy elsősorban egyének és csoportok ellen irányul. Aki »gyűlöli a brokkolit«, az nem fog kimenni a piacra, hogy mindet megsemmisítse, és brokkoliellenes törvényeket sem fog hozni, legfeljebb elkerüli ezt a zöldséget.

Viszont, aki gyűlöl egy másik embert vagy embercsoportot, az sokszor aktívan tesz ellene.

A gyűlölet tehát a másokhoz való szélsőségesen negatív hozzáállást jelenti, ami a saját magunk és mások, illetve a saját csoport és más csoportok megkülönböztetésén alapul. Ennek a különbségtételnek van a gyűlölködő számára pozitív hozadéka is. Közösségteremtő, mert összeköt a saját csoportjaink tagjaival, másokhoz képest látszólag magasabb státuszt biztosít (mert »mi sokkal jobbak vagyunk«), és egyfajta célpótlék lehet az illető életében. Ezek mellett a legfontosabb haszna, hogy segít a világból érkező komplex információkat egyszerű kategóriákba sorolni, amiben csak jó és rossz, világos és sötét van” – mondja Tauzin Tibor.

Ezek alapján akár úgy is tűnhet, hogy a gyűlölet szinte már hasznos, ám ez nem így van. A szakértő szerint nemcsak a célpontjára van negatív hatással, de azokra is, akik látják a gyűlöletből fakadó erőszakot. Ráadásul, mivel meglehetősen intenzív, önfenntartó érzéssé válhat, eluralkodhat egy személy teljes életén, vagyis annak is inkább káros, mint hasznos, aki másokat gyűlöl.

„A szélsőséges politikai eszméket követő csoportból kilépők ennek megfelelően gyakran számolnak be arról, hogy mennyire kimerítő (és céltalan) a folytonos gyűlölet érzése, és mégis milyen nehéz abból kilépni” – teszi hozzá.

Átörökíthetjük a gyerekeinknek

De hogyan erősödhet fel és hogyan terjedhet egy társadalomban a gyűlölet? Tauzin Tibor szerint azzal, hogy egy csoport vagy a társadalom vezetői elfogadhatónak tekintik, vagy szándékosan erősítik a kirekesztést egyes társadalmi csoportok ellen.

„Ráadásul generációról generációra is öröklődhet, mert a társas tanulás révén (mások megfigyelése, az általuk követett normák belsővé tétele által) a gyerekek is elsajátítják. Ha a norma például az, hogy nem szeretünk egy bizonyos fajta embert, sőt a velük szemben való agresszió is tolerálható, azt a gyerekek könnyen átvehetik” – teszi hozzá.

A gyűlölet így szükségszerűen megosztja a társadalmat, és szélsőséges esetben egyesek a zaklatás, bántalmazás, kiközösítés elkerülése érdekében is csatlakoznak az elnyomókhoz, mert nem akarnak „ők” lenni, vagyis azok, akik a kitaszított másik csoporthoz tartoznak.

„Ennek hatására megszűnhet az egész társadalmat összekötő kohézió, kisebb csoporthoz tartozóként kezd magára és másokra gondolni a társadalom minden tagja. Ezzel együtt elmosódnak az olykor meglehetősen nagy különbségek a kirekesztett csoport tagjai közt a kirekesztők szemében, és látszólag nagyobbnak fogják érezni a saját és a kirekesztett csoport közti különbséget, mint amekkora az valójában” – folytatja Tauzin Tibor.

A gyűlölet mindenkit súlyosan traumatizálhat

Az olyan kollektív traumatikus események, mint például a háborúk, generációkra nyomot hagynak az emberi pszichén. Mi a helyzet akkor, ha háborús helyzet nem áll fenn ugyan, ám a gyűlöletkeltés, megfélemlítés, elfojtás, kirekesztés erősen jelen van egy társadalomban? Tauzin Tibor szerint a nyílt gyűlölet és mások kirekesztésének szándéka megnyilvánul a tettekben is, ezért traumatikus hatást okozhat – a gyűlölet és kirekesztés mértékével arányosan.

„Ha mindennapos tapasztalat a nyílt – akár csak szóbeli – agresszió, annak a hatása alól mindenki számára nehéz kibújni. Működnek ugyan ilyenkor az énvédő mechanizmusok, ezért a közvetlenül nem érintett személyek közül sokan megpróbálnak nem tudomást venni a nyilvánvalóról, de ettől még rájuk is hatással van az, amit látnak és hallanak” – mondja a kutató pszichológus, és figyelmeztet: a társadalom vagy akár egy kisebb csoport a kirekesztés hatására polarizálódik, vagyis a gyűlölet mértékének fokozódásával a társadalom egyre élesebben különálló csoportokra oszlik. Vannak a kirekesztettek és a kirekesztők, de közömbösnek maradni egyre nagyobb erőfeszítést jelent ilyenkor, mert a közömböseknek szemet kell hunyniuk a fokozódó erőszak fölött.

„Mivel az erőszakos események nemcsak az azt elszenvedőkben, hanem a megfigyelőkben is erős reakciókat keltenek (nem véletlenül igyekeznek az újságírókat sok háborús zónából eltávolítani, amikor az a cél, hogy ne növekedjen egy politikus társadalmi elutasítottsága), ezért – súlyosságuktól függően – társadalmi szinten is okozhatnak traumát.”

Ezek a traumák pedig generációról generációra öröklődhetnek.

A szakember úgy gondolja, a traumák nemzedékeken átívelő hatásának többféle magyarázata is létezik. Az egyik szerint a traumák következő generációra átörökítését epigenetikus hatások magyarázzák, e szerint a genetikai állomány megváltozása nélkül, egyes gének traumatikus eseményekre adott eltérő aktivitása lehet ebben kulcsfontosságú. Más magyarázatok szerint az anya-gyerek kapcsolat átalakulásának van ebben nagyobb szerepe.

„Egy poszttraumás stresszben szenvedő szülő nem képes a gyerekét úgy ellátni, mint valaki, akinek nincs ilyen problémája, ez pedig hatással lehet a gyerek érzelmi és mentális fejlődésére. Egyéni szinten meghatározó lehet a második és a harmadik generáció mentális egészségében is.

Vannak olyan vizsgálati eredmények, amik arra utalnak, hogy a traumát elszenvedők leszármazottainál is gyakoribb a szorongás, a depresszió és a poszttraumásstressz-szindróma.

Ez különösen azoknál az eseteknél figyelhető meg, ahol a traumát elszenvedők nem tudták feldolgozni a velük történteket, és tompultsággal reagáltak a környezetükre évekkel később is” – mondja a kutató.

A társadalom számára mindez kevésbé nyilvánvaló, mert kevesen kötik össze egy fiatalabb generáció problémáit az őket megelőzőéivel. Ettől persze még a nemzedékeken átívelő traumák társadalmi hatása, az általuk okozott mentális problémák következményei nagyon is valósak. Vagyis a társadalmi lenyomat például a mentális zavarok fokozott számában, a társadalmi attitűdök változásában érhető tetten.

„Aki nincs velünk, az ellenünk van” – Kirekesztő társadalomban nehéz semlegesnek maradni

Ha a kirekesztés és gyűlölet áthatja a társadalmat, akkor azok is szembesülnek ennek megnyilvánulásaival, akik próbálnak semlegesek maradni.

Ez azok számára lehet meghatározó, akik nem közvetlen célpontjai a gyűlöletnek.

„Szélsőséges gyűlölet esetén nincs lehetőség kívülállónak maradni, mert a kívülállás egyet jelent az erőszak tolerálásával, amit egyre kevésbé tűrnek meg, hiszen a törzsi logika szerint, »aki nincs velünk, az ellenünk van«. Kevésbé szélsőséges esetben a közbeszéd durvulása, a verbális agresszió elfogadottá válása miatt alakulnak át a társadalmi normák és velük együtt a társadalom. Ha része a közbeszédnek egy csoport megbélyegzése, akkor a frusztráció sokkal könnyebben talál magának utat a megbélyegzett csoport felé. Őket hibáztatják és okolhatják azért is, amihez nincs közük, szitokszó válhat a csoport megnevezéséből, amit másokra is könnyen ráaggatnak, ha ellenségességet akar valaki kifejezni. Emellett sajnos az is sok esetben megfigyelhető, hogy a nyílt agresszióra hajlamos emberek ilyenkor úgy érzik, szabad az út, és az erőszakosságukat a kirekesztett csoport tagjain levezethetik” – meséli Tauzin Tibor.

A szakember szerint a társadalmi agresszió erősödésének lépései a szociálpszichológia által régóta és alaposan vizsgált témakör; nemcsak az egymást követő szintjei, de kialakulásának a módja, a szükséges előfeltételei is ismertek.

„Szerencsére ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Szükség van hozzá a háborús, kirekesztő retorika fokozódására, a kirekesztők részéről a veszélyeztetettség érzésére, valamint arra, hogy a társadalom egy jelentős szelete alapvető szükségleteit ne tudja kielégíteni és ezt a mindennapokban is megtapasztalja. Egy elszegényedő, fiatal társadalomban nagyobb az esélye az eszkalálódó társadalmi szintű agressziónak, mint egy gazdag elöregedőben.”

Megérteni, feldolgozni elengedhetetlen

Azt, hogy milyen súlyosan traumatizált felmenők utódainak lenni, sokan a saját bőrünkön is tapasztaljuk. Valószínűleg mindannyiunk felmenői közt vannak olyanok, akiket akár egészen súlyos megrázkódtatás ért, a szakember szerint mégis fontos különbséget tenni azok közt, akik közvetlen leszármazottai – esetleg unokái – a megpróbáltatások elszenvedőinek, és azok közt, akiknek felmenői régebben éltek át ilyesmit.

„Előbbi esetében a trauma ereje sokkal közvetlenebb és meghatározóbb, a szenvedés mértéke pedig általában nagyobb. A generációkon átívelő traumatizáltság szakirodalma arra is rávilágít, hogy az erőszak jellege is meghatározó lehet abban, hogy ez hogyan hat később a következő generációkra és a társadalomra. A nyílt, extrém mértékű erőszak elszenvedőinek gyerekei közt nagyobb eséllyel találni akár mentális zavart is előidéző reakciót” – mondja Tauzin Tibor.

Ennek ellenére a régebbi traumák hatásai az utánuk következő generációkra szintén észrevehetők. A szakértő emlékeztet: gondoljunk csak azokra a társadalmi normákra, amiket betartunk, esetleg olyan tabutémákra, amiket nem szívesen érintünk. Ezek kulturális szokásként, esetleg intézményesülve maradnak velünk.

„Az időben közelebbi traumák, amik szerves részei a családi történeteknek, akár közvetlenül is hathatnak az egyénre. A már említett mentális problémákon kívül ez olyan kevésbé szélsőséges formákban is megjelenhet, mint az érdeklődés a traumatikus történetekkel kapcsolatos témák iránt. Ennek az ellenkezőjét is kiválthatja valakiből egy trauma, főleg, ha nem kibeszélt az esemény a családban, csak homályosan utalnak rá: válhat valaki számára kínos, kerülendő kérdéssé az adott téma, ami nehezíti a feldolgozást. Egyes helyzetekben a trauma feldolgozása megtörténhet úgy is, hogy az illető a munkájához erőt, inspirációt vagy témát merít a megrázkódtatás anyagából, és ezt például művészként vagy segítő szakemberként juttatja kifejezésre” – fejti ki a szakértő.

A személyes és társadalmi traumák feldolgozásának módja függ attól, hogy milyen reakciókat vált ki valakiből ez a szélsőséges esemény.

A szakember szerint a hallgatásra, tabusításra, elfojtásra megoldás lehet az őszinte párbeszéd, a kibeszélés.

„Ez működik kis léptékben, egyéni esetekben, családi körben – amiben klinikai szakpszichológus is megfelelő segítséget nyújthat –, de társadalmi szinten is, ahogy a második világháború utáni Németország példája mutatja. Más esetekben, a társadalmi léptékű traumák feldolgozásánál, a kölcsönös megbocsátás és az ezekhez kötődő gesztusok rendszeressé válása segítheti a továbblépést. Ezeken túl, történelmi léptékben az is előfordul, hogy egy konfliktus a társadalmi változások miatt válik a múlt részévé, gondoljunk csak olyan birodalmak, népek ellenségeskedéseire, esetleg olyan vallási vitákra, amik ma már nem váltanak ki érzelmeket belőlünk” – mondja.

A feldolgozás módjára tehát jó néhány lehetőség a rendelkezésünkre áll, az pedig, hogy ezekkel éljünk is – társadalmilag és egyéni szinten –, elengedhetetlen ahhoz, hogy a traumát – legyen szó korábbi háborús tapasztalatokról vagy a gyűlöletkeltő, megfélemlített, kirekesztő társadalomban való lét hatásairól – ne adjuk tovább az utánunk következő nemzedék tagjainak. 

„Bár a kirekesztés és gyűlölet társadalmi és egyéni hatásai feldolgozhatók, de ez egy lassú, sok erőfeszítést igénylő folyamat, ezért sokkal jobb lenne, ha a kirekesztés és gyűlölet meg sem jelenne egy társadalomban, vagy ha jelen van is (mert naivitás lenne azt hinni, hogy magától néha nem alakul ki), akkor azt a vezetők és mi magunk nem erősítenénk fel.”

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Lesley Magno