Tudta, hogy fiatalon fog meghalni, ezért minden percet kihasznált – Boris Vianra, a vagány, polihisztor életművészre emlékezünk

–

Jómódú, négygyerekes családba születik másodikként 1920. március 10-én a Párizs közeli Ville d’Avray-ban. A közhiedelemmel ellentétben nincsenek szláv gyökerei: keresztnevét Muszorgszkij operája, a Boris Godunov címszereplője után kapta. Szülei művészetkedvelő, játékos emberek, négy gyermeküket saját házi tanító okítja, amíg az 1929-es világgazdasági válság meg nem rendíti a család anyagi helyzetét. Ekkor sem esnek kétségbe, az apa – életében először – munkát vállal, Vianék pedig az addig a kertésznek otthont adó, kisebb épületbe költöznek. A nagyobb épületet bérbe adják, többek között a Menuhin családnak, így a csodagyereknek számító Yehudi is játszópajtásukká válik.

Boris Vian 12 éves, amikor egy betegség szövődményeként szívproblémái lesznek

Ezek egészen korai haláláig kísérik. Ekkortól kezdve még inkább féltik a világ ártalmaitól – de a családi buborékon belül vidám, gondtalan élet folyik. Apja egy külön épületet emel, amelyben bálokat, pingpongmeccseket tartanak, de itt szórakoztatja barátait a Vian-fiúk első, alkalmi zenekara is: Lélio gitáron és harmonikán, Alain dobon, míg Boris trombitán játszik.

A dzsessz iránti rajongásának kezdete is kamaszkorára datálódik: 1937-től tagja a Hot Clubnak, amelynek Louis Armstrong a tiszteletbeli elnöke, és ahol Franciaországban hozzáférhetetlen, amerikai dzsesszlemezeket hallgathat. Duke Ellington 1939-es párizsi koncertje életre szóló élményt jelent számára. Az afroamerikai dzsesszzongorista alakját leghíresebb szerelmes regényében, a Tajtékos napokban is felidézi majd, a hősnő, Chloé Ellington hasonló című számának állít emléket, míg figuráját első feleségéről, Michelle-ről mintázza.  

Prelűd: polgári próbálkozások („Ha a munka a nép ópiuma, akkor nem szeretnék drogos lenni”)

Családja elvárásának nyomán és a megfelelő anyagi körülményeket biztosítandó, Vian 1939–1942 között a rangos párizsi Ecole Centrale hallgatója, ahol mérnökként végez. 1941-ben feleségül veszi a nagy múltú, konzervatív francia családból származó Michelle Léglise-t, akitől két gyermeke is születik, Patrick (1942) és Carole (1948). Feleségével és barátaikkal sokat játszanak, mulatságokat rendeznek, szócsatákat vívnak, fordítanak. Vian a Francia Szabványügyi Hivatalban dolgozik 1942–46 között. Unalmas munkáját ellensúlyozandó, 1942-ben csatlakozik egy barátja, Claude Abadie zenekarához is, mellyel rendszeresen koncerteznek.

1944-ben tragédia éri családjukat: apját egy éjjel két betörő brutálisan meggyilkolja, az ügy örökre feltáratlan marad. 

Felszabadulás, bulik, siker, botrány – és a dzsessz

Párizs felszabadulásával őrült tempóban indul újra az élet a francia fővárosban.

Boris és Michelle, noha öltözködésben nem követik, de művészeti ízlésben osztoznak az úgynevezett „zazou” irányzattal: rajonganak a felszabadító amerikaiak kultúrájáért, az amerikai krimikért, a science fictionért, az afroamerikai indíttatású dzsesszért.

Párizs szórakoztató- és kulturális epicentruma ekkor a Saint Germain des Prés negyed. A sötét kis pincékben a legizgalmasabb muzsikusok játszanak, a kávézókban – mint a máig létező Café Flore vagy a Les Deux Magots – a francia és nemzetközi szellemi elit színe-java találkozik.

Közös ismerősök közvetítésével Vian Venyigeszú és a plankton című regénye Raymond Queneau kezébe kerül, aki ekkoriban a Gallimard-nál szerkesztő. A regény így 1946 elején meg is jelenik a rangos francia könyvkiadónál, Queneau pedig innentől haláláig atyai jó barátja marad. A regény kedvező fogadtatásra lel.

Boris és Michelle közben közeli barátságba kerül az egzisztencialista filozófus-íróval, Jean-Paul Sartre-ral és Simone de Beauvoirral is (Jean-Sol Partre és Duchesse Bovuard a Tajtékos napokban).  

Az 1946–47-es esztendők kiemelt jelentőséggel bírnak további irodalmi pályája szempontjából

Megírja a saját bevallása szerint legjobb regényét, a Tajtékos napokat, ami a találgatások szerint a Pléiade-díj egyik várományosa. Vian óriási csalódásként éli meg, hogy mégsem kapja meg, ráadásul szinte észrevétlenül tűnik el, alig pár száz példányt adnak el belőle.

Ekkoriban egy barátja, a pici Scorpion kiadó tulajdonosa panaszkodik neki, hogy nem talál jól eladható amerikai krimit. Vian, mintegy irodalmi tréfaként, felajánlja neki, hogy ír egyet, amiben minden, a műfajra jellemző jegy benne van: bűnügy, erőszak, szex – mindezt pedig egy – az afroamerikai dzsesszzenészek ihlette – „kifehéredő” főszereplő köré rendezve.

A két hét alatt megírt regény Vian „fordításában”, Vernon Sullivan (fiktív) amerikai író műveként jelenik meg, és egyrészt hatalmas üzleti sikert arat, másrészt óriási botrányt okoz.

Vian hónapokig tagadja, hogy ő lenne a szerző, de aztán perbe fogják, a börtönbüntetés is felmerül. Az irodalmi körök ezután gyanakodva fogadják a saját néven írt regényeit, a Gallimard a Pekingi őszt egyenesen visszautasítja, így az is a Scorpionnál jelenik meg, de érdektelenségbe fullad. A hírhedt sikerkönyv beárnyékolta a szépirodalmi karriert, sőt véget is vetett neki – legalábbis a szerző életében. 

Mindeközben Vian, a zenész, a párizsi éjszaka, azon belül is a Saint-Germain des Prés egyik központi figurája (noha soha életében nem lakott ott). Előbb a Caveau des Lorientais, majd a legendás dzsesszklub, a Le Tabou zenekarában trombitál, ahol megfordul a párizsi értelmiség és művészvilág krémje. A Vian házaspár szinte minden estéjét valamelyik klubban tölti. Vian ekkortól ír kritikákat rendszeresen a Jazz Hot újságnak, Sartre Les Temps Modernes (Modern idők) című folyóiratának, Camus Combat (Harc) című lapjának, egy amerikai rádióban pedig önálló, dzsesszről szóló műsora van. Ekkoriban kerül közelebbi ismeretségbe az ifjú Miles Davisszel, és a bálvánnyal, Duke Ellingtonnal is. A világklasszis író ugyan nem kiemelkedően jó zenész, kortársai sokoldalú tehetségének mégis ezt az oldalát ismerik (el).

Válság, válás, változás

1951-ben egészségügyi okok miatt kénytelen végleg abbahagyni a trombitálást – a szíve nem bírja a terhelést. Tudja, hogy nem élhet sokáig, ezért elképesztő intenzitással éli továbbra is napjait. A felesége, aki 1949 óta Sartre szeretője, beadja a válópert. Vian nehéz anyagi körülmények között él egy apró cselédszobában. A Gallimard visszautasítja Szívtépő című regényét, mely 1953-ban egy kicsi kiadó, a Trille gondozásában jelenik meg, minden visszhang nélkül. Vian ekkortól nem ír több regényt. Kenyerét cikkek írásával és fordítással keresi meg.

Megismerkedik Ursula Kübler svájci táncosnővel, egymásba szeretnek, és 1954-ben összeházasodnak. 1953-ban a Cité Veronban, a Moulin Rouge tömbépületében találnak egy kisebb lakást, melyet az ezermester Vian saját kezével újít fel, és alakít át. Néhány hónappal később barátjuk, Jacques Prévert költözik a közvetlen szomszédságukba, a népszerű mulatóhelyre néző óriási, közös teraszukon vendégként megfordul Párizs számos neves személyisége.

Zene és sanzon, ének és élet

Az ötvenes években Vian frenetikus gyorsasággal ontja magából az alkotásokat: színműveket, szkeccseket, cikkeket, forgatókönyveket, musicalt, operát. 1954-től kezd el sanzonokat írni, előbb másoknak (Henri Salvador, Juliette Gréco, Marcel Mouloudji), aztán ő maga is színpadra áll saját szerzeményeivel, turnézik és lemezt is kiad. Közben 1956-tól a Philips zenekiadó dzsesszkatalógusának felelőse, 1957-től művészeti igazgatóhelyettese, 1958-tól a kiadó leányvállalatának, a Fontanának a művészeti igazgatója.

1956-ban átesik egy tüdőembólián, ami legyengíti szervezetét.

1959-ben szíve felmondja a szolgálatot. A regényéből (Köpök a sírotokra) készült csapnivaló film premierjén annyira felháborodott, hogy rosszul lett, és már nem tudták megmenteni az életét. 

Töredékek/kisszínesek

Számos izgalmas történetet lehetne még mesélni erről a vibrálóan tehetséges alkotóról, akinek igazi hatását és jelentőségét csak az 1960–70-es évektől kezdték felismerni. Most csak néhányat említenék közülük.

1. A mintegy 600, általa írt sanzon közül a leghíresebbet, A dezertőrt, Vian az indokínai háború vége felé, 1954 februárjában írta, majd az algériai háború idején lett igazán ismert. Természetesen újabb botrányt keltett, a rádiók nem játszhatták, és lemezfelvételen sem szerepelhetett egy ideig – mégis eljutott a világhírnévig. A vietnami háború idején Joan Baez is énekelte, a pacifizmus, az antimilitarizmus egyik himnuszává vált, ötvennél több nyelvre lefordították. A dal egy, a köztársasági elnöknek címzett levél, amelyben a katonának behívott személy bejelenti, hogy túl sok a veszteség a háború miatt, ezért megtagadja a fegyverviselést. A dezertőr ma némelyik francia általános iskolában tananyag. A dolognak némi aktuális pikantériát adhat, hogy a jelenlegi „Monsieur le Président”, Emmanuel Macron arca kissé Boris Vianéra emlékeztet…

2. Vian a francia nyelvű rock and roll megszületésénél is bábáskodott. Több dalt is írt, melyben parodizálta az általa nem különösebben kedvelt műfajt. Találkozásuk után közvetlen inspirálója lett a francia könnyűzene egyik leghírhedtebb alkotójának, Serge Gainsbourg-nak is.  (Róla nemrégiben írtunk, olvasd el ITT.)

3. Mai ismereteink szerint az örökké játékos Vian legalább 35 írói álnevet, köztük négy női nevet használt (például Anna Tof), gyakran anagrammaként. Volt, amit csak egyszer, de némelyik többször is visszatért. Külön álnevet használt az „amerikai krimik”, a dzsesszkritikák, vagy éppen az autóiról szóló cikkek szerzőiként. 

4. A mai napig létezik Boris Vian és Ursula Vian-Kübler utolsó közös otthona, mely a Moulin Rouge mellett, a Cité Veron 6 bis szám alatt található Párizsban. A kis zsákutca bejárata a boulevard Clichy 92-es szám mellett bújik meg, a lakás pedig annak is a végén. A jogutódok a lakást most is abban az állapotban őrzik, ahogyan az ötvenes években a házaspár lakta. Évente néhány privát, előre egyeztetett látogatáson látni a Boris által barkácsolt bútorokat, szerszámokat, hangszereit, tárgyaikat is (részletek franciául ITT).

5. Szójátékai, szellemes formulái, határtalan fantáziája Viant a „bonmot”-k, az aranyköpések és önálló életet élő idézetek örök forrásává tették. Mind franciául, mind magyarul számos sokat emlegetett mondat fűződik nevéhez, magyarul az egyik legtöbbet emlegetett így hangzik: „Élni annyit jelent, mint nevetni a halálon, és belehalni a röhögésbe” – melyet jómagam az 1980-as években ismertem meg. E cikk írásakor szerettem volna megtalálni francia eredetijét, több barátom segítségét kérve, sajnos eredménytelenül. Franciául találtam egy Jacques Prévert-nek tulajdonított idézetet, ami kísértetiesen hasonlít a viani gondolathoz („Rire de mourir et mourir de rire”).  Kérdésemre Nicole Bertolt, a jogutód társaság, a Cohérie Boris Vian képviselője és a hagyaték kezelője azt válaszolta, hogy többszöri keresés után sem találják a magyar idézet feltételezhető francia eredetijét, de közel áll a viani gondolkodásmódhoz. Ha valaki tudja a megoldást, kérem, ossza meg velünk!

Kis Zsuzsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Keystone-France/Gamma-Keystone