Fedezzük fel újra a kedvenc osztálykirándulós helyszíneinket! – 3 hazai úti cél, ahova visszatértem felnőttként

–

Azt hiszem, soha semmit nem vártam úgy minden évben (a karácsonyt leszámítva persze), mint a gimis osztálykirándulásokat. Jó lenne onnan eredeztetni ezt az izgatottságot, hogy már zsenge kamaszkoromban is olthatatlan vágyat éreztem a haza úti célok felfedezésére, és ez vezetett végül odáig, hogy papíron idegenforgalomra specializálódott közgazdászként végezzem. A valóság azonban az, hogy ilyenkor lázasan vetődtem fel a barátaimmal elsőként az iskolabuszra, hogy megkaparintsuk a legmenőbb helynek számító utolsó sort, hogy aztán az első kanyarnál elkezdhessük előszedni a hátizsákjainkból a chipseket és csomagolt szendvicseket, és kezdetét vegye a kétnapos hülyéskedés. Halvány emlékeim ugyan vannak arról, hogy egyáltalán mik voltak az osztálykirándulásaink úti céljai, de akkoriban inkább az volt a lényeg, hogy ki kit csókolt meg azon felbátorodva, hogy olyan távolságban vagyunk az otthontól, hogy más körzetszámmal kezdődnek a telefonszámok.

Felnőttfejjel azonban egyre nagyobb igényem van arra, hogy ezeket a desztinációkat újra felfedezzem.

A társaság és a gasztronómia még fontosabbá vált az utazásaim során, de emellett most már valóban érdekel, hogy az adott város milyen történelmi és kulturális jelentőséggel bír.

Mutatom a három legnagyobb kedvencemet.

Balatonfüred és az északi part

Nyolcosztályos gimibe jártam, szóval bőven volt alkalmunk kirándulni járni. Rögtön ötödikben bekezdtünk egy balatoni úti céllal, és máig nem döntöttem el, hogy ez a valaha volt legbátrabb döntés volt az osztályfőnökünktől, vagy kiváló pedagógiai érzékkel rögtön bebiztosította nyolc évre előre, hogy ne kelljen többé a Balatonhoz vinnie minket. Tizenegy évesen is furcsa volt egymást fürdőruhában látni, és persze mindannyian őrültek módjára rohantunk be a vízbe három másodperccel azután, hogy bekentük magunkat, ha egyáltalán bekentük magunkat, de belátom, a rizikófaktorokat jelentősen növelte volna, ha mindezt nagy kamaszokként, a titokban elfogyasztott fröccsök után tesszük meg. Kisgyerekként mindenesetre úgy éreztük magunkat a kempingben és a tóban fürödve, mintha a világ másik végére utaztunk volna el, nekünk ez tényleg a Riviéra volt. Akkor viszont nem sokat adtunk arra, hogy mi mindent adhat még Füred a lángoson és a csobbanáson kívül.

Aztán úgy alakult, hogy tinédzserkorom óta folyamatosan visszajárok, és az évek alatt volt alkalmam felfedezni a Tagore sétány legjobb helyeit, kivitorlázni a kikötőből, elmerengeni, hogy Jókai villája milyen tökéletes esküvőhelyszín lenne.

A kempingben azóta több csapatépítőn is megfordultam, hoztam haza savanyúvizet a közkútból, részt vettem a bornapokon, és a Füredhez tartozó Arácson töltöttem a pandémia legszebb napjait, ahol a teraszon ülve egy pohár bor mellett dolgoztam. Amikor vihar jött, dörgött, majd szakadt, azt kívántam, bár itt tölthetném az egész nyarat. Ha pedig épp nem dolgoztam, innen indulva fedeztük fel az északi partot, Badacsonyt és a Káli-medencét. Szerelmes vagyok a régióba, amikor csak tudok, visszatérek, és azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer a fővárosból végleg áthelyezem ide a bázist.

Pécs és környéke

Kilencedikben vettük célba Baranya megyét, Pécset és Orfűt. Pécs főterén állva, emlékszem, az az érzés kerített hatalmába, hogy mivel ez egy egyetemváros, itt csupa olyan fiatal él, akik már mind nagyon felnőttek és nagyon szabadok. Kicsit irigykedtem, és vártam, hogy ebbe a korba lépjek. Nagyon távol álltunk még ettől a komolynak gondolt felnőttléttől, az egész kirándulás legnagyobb szenzációja az volt, hogy a Láthatatlan Kiállítás alatt ki kinek merte megfogni a kezét a sötétben. (Ebből is látszik, hogy milyen jól tettem, hogy aztán a Láthatatlan Kiállításra is ellátogattam újra, már felnőttként.) A pécsi kirándulásból még az sem rémlik, hogy akkor egyáltalán megnéztük-e a Dzsámit, a székesegyházat, a Zsolnay-negyedet, vagy a Sírkamrákat, a Vasarely vagy a Csontváry Múzeum mintha rémlene, de erre sem esküszöm meg. Pedig ezeket vétek kihagyni. Pécsen szó szerint tobzódhatunk a mesés látnivalókban.

Azóta azt is felfedeztem, hogy a temetőben lélegzetelállítóan gyönyörű a cseresznyefavirágzás, és mára ugyan a város egyik legszomorúbb tájsebe az István-akna bányatelep, érdemes oda is elmenni. Bár ipari műemlékként tartják számon, hangulata sajnos inkább hátborzongató, de története rengeteg érdekességet rejt. A Pécsi Egyetem botanikus kertje, az Állatkert és a Pintér-kert is mind-mind lenyűgöző, a Villányi borvidékről nem is beszélve. A környéken számos túraútvonalat is találunk. Ez is változott az évek alatt.

Akkor felesleges nyűgnek éltem meg, hogy tényleg kell kirándulni is egy osztálykiránduláson, azóta boldog vagyok, ha kiszabadulhatok a fővárosból a természetbe.

Eger és vidéke

Amikor Egerbe mentünk, már nagyobbak, tizenhét évesek voltunk, annyira azonban még mindig nem tekintettek ránk felnőttként, hogy a borkóstolás opció legyen, mint menetrendszerű program. Pedig esküszöm, mi rendes kamaszok voltunk. Fel volt vágva a nyelvünk, de nem csináltunk vad dolgokat. Most arról senki nem tehetett, hogy korábban a Katának megharapta a lábát egy kutya, és ezért megálltunk az iskolabusszal a sürgősséginél, hogy biztos, ami biztos, kapjon egy veszettség elleni oltást. Na, a lényeg, hogy Egerben nyilván megnéztük a minaretet meg a várat, és nekem csak annyi maradt meg, hogy aha, szóval itt játszódik az Egri csillagok, amiben kínzóan hosszúnak tűnt a csata leírása.

Nem szenteltünk kellő figyelmet a Szépasszony-völgy mediterrán hangulatú bornegyedének, de a minaretre se tekintettem még olyan szemmel, hogy ez az ottomán építészet ma is álló emléke, ahonnan egykor a müezzin hívta imára a híveket. A bazilikába is bementünk kötelező jelleggel, de a művtöriórák a jelek szerint akkor még nem értek be, mostanra viszont teljességgel lenyűgöz a klasszicista épület szépsége. Azt pedig végképp felnőttként értékelem csak igazán, hogy

Egertől már csak egyetlen ugrás a Mátra és a Bükk, ahol annyi felfedeznivaló vár ránk, hogy felsorolni is nehéz lenne, de a recski munkatábor, Szilávsvárad és a Szalajka-völgy, a fürdők és a Bükkben egészen gyakori szarvasgomba sokkal intenzívebben hatnak rám, mint kamaszként.

A listát még sokáig lehetne folytatni, és fogom is, mert még messze nem pipáltam ki minden középiskolai úti célt. Aztán ha a végére értem, kezdem elölről, mert állandóan lenyűgöz, hogy kis országunk mennyi rejtett kinccsel és szépséggel van tele.

 Krajnyik Cintia

Kiemelt kép: Getty Images/fightbegin