Kérdések garmadája

Néhány hete olvastam Fiala Borcsa fordításában egy angol édesapa és exkatona élménybeszámolóját arról, hogyan ment el a kislánya évfolyamával egy kirándulásra, múzeumlátogatásra. Nagyot mosolyogtam rajta, mert tudom, hogy miről beszél.

Ő egyszer egy napra ment el velük, a végére pedig kiborult. Én pedig évente többször megyek, alkalmanként legalább négy napra.

Az egynapos kirándulásokat, programokat meg sem számolom, észre sem veszem, hogy ott történne bármi. Most negyven gimissel voltunk Agárdon táborban öt napig. Eldöntöttem, én is összegyűjtök pár kérdést, ami unos-untalan elhangzik mindegyik táborban, kiborulásra adhat okot. Bevallom, néha azért nálam is elgurul már a gyógyszer, amikor harmincadszorra kérdezik meg ugyanazt. És ez a jelenség az életkortól teljesen független. Mert legyen akár 18 éves, akkor is kérdez. És kérdez. És kérdez…

„Mikor indulunk és honnan?”

Leírom, elmondom, elküldöm. A tábor előtt több héttel. Legalább hetente négyszer figyelmeztetem őket arra, mikor, hol. Aztán a tábor előtti este, az indulás hajnalán megindulnak az üzenetek, telefonhívások, hogy akkor mikor is, hol is.

Van, aki sem a járművet, sem a helyet, sem az időpontot nem tudta megjegyezni, vagy ha igen, akkor rosszul: mert nem vonat, hanem busz, nem pályaudvar, hanem parkoló, nem 9:00, hanem 8:00. Amúgy minden stimmel.

„Mikor érünk már oda?”

A busz még be sem gördül, már jönnek az izgatott kérdések, hogy mikor érünk oda. Mondok egy körülbelüli érkezési időpontot, hisz ezt egy különbusz esetében nagyon sok minden befolyásolja. Felbőg a motor, rajtuk van a sor, hogy újra és újra feltegyék a kérdést: mikor érünk oda? Ülünk a dugóban, haladunk az úton vagy állunk a piros lámpánál, teljesen mindegy: a kérdés ugyanaz. A válasz is. Mindig.

Ilyenkor átérzem, milyen lehetett Shreknek a Szamárral utaznia.

„Mi lesz a kaja és mikor eszünk?”

A táborok egyik kardinális kérdése mindig az étkezés. Mindig mindenkit érdekel, hogy mikor és mit fogunk enni. Szerencsére (igazából nem arra, mert teljesen mindegy) minden étkezés időpontja mindig adott, amit az elején elmondunk. Ahogy azt is, melyik nap mit fogunk enni. Vagy ha nem mondom el, akkor ki van írva. Ennek ellenére, ha egy nap nem hangzik el ez a kérdés harmincszor, akkor egyszer sem. Komolyan, legalább harmincszor. Negyven ember esetében azért az nem kevés. Nagyon nem. Ugye, ismerős?

„Mikor megyünk boltba?”

Alig veszik ki a chipsekkel, üdítőkkel, csokikkal, szendvicsekkel megrakott táskájukat, már rázendít a kórus erre a kérdésre.

Mert boltba KELL menni. Akkor is, ha nem kell semmi. Mert most lehet szabadon azt venni, amit akarnak.

Vagy nem tudom, mi ennek a pszichológiája. Aztán meg persze az utolsó este hasfájásig pusztítanak, mert hazacipelni már senki sem szeretné. Szerencsére most eléggé messze volt az üzlet, így csak kétszer volt bevásárló túra öt nap alatt. A terv szerint egyszer lett volna, de a századik kérdés után a magunk védelme érdekében beiktattunk még egyet. Legalább volt egy óra, amikor csend volt a táborhelyen. Az pedig ritka kincs ilyenkor.

„Hova tegyem a/az…?”

Ha el is mondom, akkor is. Hova tegyem a tányért, a táskát, labdát, a papírt, a fát, a széket és igazából bármit, ami a táborban van és mozdítható. Ilyenkor a tűréshatár szintje és a napok száma fordított arányban vannak egymással: minél több napot vagyunk ott, erre a kérdésre egyre többször fogalmazódik meg bennem a kérdés hallatán, hogy valójában hova is tegye. Igen, oda. De ezt csak a legvégső esetben mondom meg. Tényleg.

Jocó bácsi osztálya papírtálcákból egy elefántot rakott ki. Ugye, felismerhető?
Jocó bácsi osztálya papírtálcákból egy elefántot rakott ki. Ugye, felismerhető?

„Hol van a/az…?”

Hozza, elteszi, nem találja. Kicsit keresi, aztán rájön, hogy van egy csodafegyvere: a tanár. Mert ő mindig mindenről tudja, hol van: a zokni, az társas, a fluxuskondenzátor. Igen, szerintük az agyunkban egy rejtett lokalizáló chip van, ami mindig tudja, mi hol van. Mert hát anya otthon tudja, akkor én is. Vagy nem. De inkább megpróbálja.

Persze, mindig ott van, ahol lennie kell. Csak pont ott véletlenül nem nézi meg. Minden más helyen igen.

„Nem lehetne…?”

Erre a kérdésre nagyon nehéz lenne olyan befejezést írni, ami nem hangzik el egy táborban. Mert, bár hisszük, hogy nem tudnak újat mondani, de tudnak. A lényeg az, hogy legyen benne alkudozás, ellenkezés. Mert a „nem lehetne-e” kérdés majdnem mindig olyan, amire „nem” a válasz. Persze, tudják előre, de. Mert legalább fejenént ötven 'de' használata kell egy táborban. Mert ha jobbra kell menni balra akar, ha maradni kell, akkor menni akar, ha menni kell, akkor maradni akar, ha az van, amit ő akar, akkor igazából már mást akar. Lehetőleg az ellenkezőjét. Mert az jó.

Ettől függetlenül nagyon szeretem a táborokat, mert rengeteg élményt ad mindenkinek: sok nevetés, közös programok, rengeteg játék, nagy beszélgetések, érzések és érzelmek. Egész nap, egész éjjel. És ezek bőségesen kárpótolnak a millió felesleges kérdés miatt.

Balatoni József

 A kiemelt képen Jocó bácsi osztálya látható