„Azt szeretném, hogy minél tovább mellettem maradj” – A Szerelem egy életen át című Netflix dokumentumsorozatot ajánljuk

–

Jin Mo-young 2013-ban tizenöt hónapon át forgatta a My Love, Don’t Cross That River című dokumentumfilmjét, amelyben a kilencvenöt éves Jo Byeong-man és a kilencvenéves Kang Kye-yeol szerelmét mutatta be, akik hetvenhat (!) éve éltek együtt. A rendező ezt a koncepciót továbbgondolva most producerként támogatta a My Love: Six Stories of True Love elkészültét, amelyben egy amerikai, egy spanyol, egy japán, egy dél-koreai, egy brazil és egy indiai párral találkozhatnak mindazok, akik arra keresik a választ: mi az örök szerelem titka? Én is közéjük tartozom, szóval végignéztem mind a hat részt.

Na és mi a titok?

Jó lenne, ha a film felkínálná a bölcsek kövét, és egy életre megvilágosodhatnék, hogy kit vagy mit kell keresnem ahhoz, hogy halálom percéig boldogan éljek a társammal. Ezt az aha-élményt azonban ne várjuk a sorozattól. A szereplők ugyanis klasszikus értelemben véve nem mesélik el a találkozásuk vagy a szerelmük történetét a nézőknek, nem adnak tanácsot, nem beszélnek a kamerába, nem hallunk narrációt, az egyes epizódoknak nincs kiinduló- és végpontjuk, nincsenek egyértelmű szabályok és következtetések, amelyeket levonhatnánk.

Mit kapunk helyette?

Bepillantást hat háztartásba egy éven keresztül, olyan emberek életébe, akik nagyjából ötven éve tartanak ki egymás mellett. Javarészt teljesen átlagos élethelyzetekben találkozunk a szereplőkkel, és éppen ezáltal csaphat arcul bennünket a felismerés, hogy valójában az ilyen hétköznapi pillanatokból állnak a mindennapjaink, ezek alkotják az emberi kapcsolataink szövetét.

Bármennyire szeretnénk abba a hitbe ringatni magunkat a közösségi média világában, hogy az élet csupa pompa, fény és csillogás, minden egyes nap adrenalinfröccs, és ha hirtelen nem történik valami izgalmas, bármi, ami felpörget, akkor máris unalomba fulladt az életünk, a kapcsolatunk, amit ki kell dobni a kukába – a valóság nem ez.

Az élet ennél sokkal egyhangúbb, szürkébb, unalmasabb és fájdalmasabb. Szarul hangzik, mi? Pedig nem az.

A sorozat legmegindítóbb pillanatait éppen azok a képek adják, amikor a legesendőbb helyzetekben látjuk a párokat, például amikor a munkától elgyötört dél-koreai Saengja vállát a férje, Yeongsam masszírozza, aki közben bevallja, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért a szerelme ennyi munkára kényszerült egész életükben a közös kagylófarmjukon. Könnybe lábadt a szemem, amikor a Spanyolországban élő Augusto azt mondja Natiról, több mint hatvan év házasság után: „Szükséged van a feleségedre. Az ágyban fekve kinyújtod a kezed, ott van, akire szükséged van, és így szólsz: Micsoda szépség! Isten vigyázzon rá még hosszú évekig.”

Mindegyik párban közös, hogy látjuk őket énekelni, egymással csipkelődni, egymásról gondoskodni, és közben világossá válik, hogy az intimitás nemhogy nem halványul az idő múlásával, hanem egyre inkább mélyül és felértékelődik, és egy-egy gyengéd simogatásban vagy kérésben nyilvánul meg, hogy „Pihenj, mert a tested fárad, és azt szeretném, hogy minél tovább mellettem maradj”.

Élhet-e az egyik a másik nélkül?

A párok mindegyikéből ugyanakkor egyfajta nyugalom, életbölcsesség árad, talán annak nyomán, amiért ilyen hosszú élet adatott nekik (különösen a dél-koreai Haruheinek, akinek Hansen-kórja miatt az jósolták, hogy az is csoda lesz, ha tizenöt éves koráig életben marad), láthatóan nem félnek a haláltól, nem démonizálják, egyszerűen az élet természetes velejárójaként tekintenek rá. Az amerikai Ginger és David úgy beszél arról, hogy az, aki tovább marad életben kettejük közül, mit csináljon majd a másik hamvaival, mintha csak arról csevegnének, hogy ki mennyi tejjel kéri a kávéját. És ez olyan csodálatos szerintem. Eszembe jut Szabó Magda legendás idézete, amit élete szerelméhez, Szobotka Tiborhoz írt, és ami hosszú évek óta úgy él bennem, mint az érzés, amiért érdemes élni:

„Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.”

A kérdésre pedig, hogy mi lesz, ha egyszer meghal valaki, Satyabhama, az indiai gyapotültetvényes szavait idézem, saját fél évszázados házassága kapcsán:

„A kettőnk köteléke túlmutat a földi életünkön.”

Miközben végignéztem a közel hétórás sorozatot, azon gondolkoztam, kicsit pironkodva, vajon hogyan nem mennek időnként egymás agyára ezek az emberek. Hogyan nem idegesíti a másikat, hogy a testük szép lassan cserben hagyja őket, hogy már nem olyan éles az elme, egyre több emlék merül feledésbe, hogy egyre több rigolyája van mindenkinek.

Én néha még saját magamat is idegesítem.

És talán itt van elrejtve a korábban már említett bölcsek köve. Nincs kimondva, izzadságszagúan az arcunkba tolva, hogy lám, lám, nekünk sikerült, ami ma annyi fiatalnak nem megy, kitartottunk egy életen át egymás mellett, és mostanra, negyven-ötven-hatvan egymással eltöltött év után, el sem tudjuk képzelni a másik nélkül. Egyszerre szent és profán, ahogy teljesen életszerű,

hétköznapi jeleneteken keresztül vezetnek végig minket ezek az idős emberek az életükön, és a felismerésen, hogy a kulcs a türelem, a derű, a kitartás és az egymás iránti végtelen tisztelet.

Köszönöm nekik, azt hiszem, van mit tanulnom mindegyikőjüktől.

Krajnyik Cintia

Képek: Netflix