–

Amikor még gólyaként szavaltuk az eskünket, nem gondoltuk volna, hogy veszélyhelyzetek márpedig tényleg léteznek, és hogy mi közreműködünk majd a felszámolásukban. Nem szeretnék valótlant állítani, úgyhogy helyesbítek: én semmiképp sem számítottam erre.

A múltról lehet írni. Ugyanis az időnek megvan az a mágikus képessége, hogy eltávolítja a történet szereplőit egymástól, a helytől és az ideológiáktól. Mindemellett csökkenti az indulatokat, és begyógyítja a sebeket. Ősszel kezdtük érezni, hogy baj lesz. A fák már szinte teljesen levetették öltözéküket, amely gondosan befedte a fagyos talajt. A levéltakaró őrzőjeként álltak a novemberi szélben. Megtépázva, de bátran. Pont, mint mi. A járvány ismét tetőfokára hágott, a kórházak már a határaikat feszegették. Így jutottunk el oda, hogy nincs mit tenni, több embert kell bevonni ebbe a harcba.

Kezdődött a végzős orvostanhallgatók behívásával, és az elsőéves egészségtudományi hallgatók kirendelésével végződött. Szolgáltunk és védtünk.

Szinte már összeszámolni sem tudom, hány önkéntességet népszerűsítő, segítségkérő e-mail vagy egzakt határozat érkezett, amióta nekiindultam a harmadévnek. Az elsőknél nem hittem el, hogy egy hivatalos személy, akinek még sosem láttam az arcát, azt mondhatja nekem valahonnan távolról, hogy szinte most azonnal menjek ide, és csináljam azt.

Gyermeki énközpontúságom krokodilkönnyekben nyilvánult meg. A „miért pont én!” keserves sóhaja után megembereltem magam. Most minket hívnak, ez van. Úgyhogy beözönlöttünk az ország fővárosi és vidéki kórházaiba, szűrőpontjaira, hogy megtegyük, ami tőlünk telik.

Mindannyian bajban vagyunk egy kicsit. És ahogy a mesekönyvekből tanultuk, aki bajban van, annak segíteni kell. Ez ilyen egyszerű. Ha megszabadítjuk a helyzetet a jog tudományától, mindenféle hatalmi játszmától és saját magunk féltésétől, akkor ott áll előttünk csupaszon egy gyengélkedő szituáció. Szerintem mindenki egyszerre segített és segítő. Mindig is azok voltunk, de egy ideig igyekeztünk megfeledkezni róla. Eddig arról szólt az élet, hogy hogyan tudunk egyedül is boldogulni, hogyan győzhetjük le a versenytársainkat – és eközben kilométerekre eltávolodtunk egymástól. De ezen a ponton be kell ismernünk, hogy így nem megy.

Vannak oltásellenesek és vannak oltást propagálók. Vannak maszkból orrkilógatók és azt helyesen viselők. Vírustagadók és világvégét hirdetők. Egy bizonyos ponton túl nem számítanak ezek a táborok, csak az, hogy mind nyakig benne vagyunk ebben az egészben, kár tagadni. Nem hangsúlyoztam ki eléggé a lényeget: mind együtt vagyunk benne. Hatalmas szükségünk van egymásra.

Minden szakértő másban látja a reményt, a pandémia végét. Én szakértő nem vagyok ugyan, de úgy gondolom, hogy az összefogás, egymás segítése és kellő óvatosság nyomán juthatunk el egy élhetőbb világhoz.

Nagyon szépen, kicsit könyörögve szeretnék megkérni mindenkit, hogy tartsuk be a szabályokat, legyünk óvatosak. Nem feltétlenül azért, mert mi személy szerint hiszünk benne, hanem azért, mert így minimalizálni tudjuk annak az esélyét, hogy bárkit megbetegítünk, vagy esetleg rosszabb…

Tanulmányaikban egy évvel előrébb járó hallgatótársaim már a Covid-intenzíven állják a sarat, nemsokára én következem. Szorítsatok!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Capuski