–

Sabadell, 2020 márciusa. A Debrecen népességű spanyol település nyüzsgését mintha elvágták volna: a kihalt szellemváros utcáin egy lélek sem jár, legfeljebb akiknek feltétlenül muszáj. Az autók elhagyatottan állnak a járdaszélen, a levegő talán sosem volt olyan tiszta, mint most. Az emberekre rázáródnak a falak. A lakhelyelhagyási tilalom kapcsán hihetetlen népszerűségre tesznek szert a háztartások négylábú családtagjai: a sétáltatás ürügyén kicsit kinyílhat ember és állat körül a tér. Ismerős helyzetkép.

Az Életjelek doku első képkockáin a magyar szemnek szokatlan kórházi állapotok uralkodnak: nem mállik a vakolat a falról, nem hiányzik a csempe, a kórház bejárata nem időkapu, ami visszarepít bennünket vagy fél évszázadot. Tisztaság és rend uralkodik. A tévéképernyő jól felszerelt, modern egészségügyi intézményre nyit ablakot, ahová gyógyulni járnak az emberek. Szomorú, hogy nekünk ez a luxus benyomását kelti. Pedig nem az.

A betegek nem örülnek, hogy ott vannak, de megvan a (kölcsönös) bizalom és tisztelet nemcsak az egészségügyi dolgozók, hanem az egészségügyi rendszer iránt.

A Taulí kórház kilencedik emeletén járunk. Nagyüzem van a koronás osztályon.

A kórtermekbe lépés előtt a beöltözés bonyolult, kétemberes procedúrája zajlik: szinte minden ruhadarabból kettő jár, a gumikesztyűből, a műtősruhához hasonló hacukából, a sapkából és a maszkból. A biztonság alapja a duplázás. Újraélesztés esetén el lehet képzelni, hogy ez mennyire macerás.

A kórtermekben pedig (ezt figyeld!) emberek vannak. Emberek, akiknek személyisége egy bizonyos hierarchiai szint fölött jól-rosszul hangzó, személytelen statisztikai adattá mosódik. Triviálisan hangzik, hogy ezt ne feledjük, de nap nap után mégis megtesszük, mert így talán kevésbé sokkoló: a számok mögött emberek vannak. Öregek. Középkorúak. Fiatalok. Emberek. Mint a 80 éves Josep, aki telefonon a testvére temetését intézi. Ugyanaz a koronavírus vitte el a fivérét, amivel ő maga is küszködik. A fertőzés óta nem láthatták egymást, és Josep valószínűleg a temetésen sem vehet majd részt, mivel még mindig a kórház „vendégszeretetét” fogja élvezni. Vagy a 34 éves Vanessa, aki immár harmadszor tér vissza a kórházba, mert a legkisebb mozgás is halálosan kimeríti. Vanessa köldökzsinórként húzza maga után a mosdóba a lélegeztetőcsövet. A kétbetűs kitérő is 170-ig tornázza a pulzusát.

Az intenzív osztályon látottak sokkolják csak igazán az embert. Az Életjelekben három férfi gigászi küzdelmét követhetjük nyomon, akik foggal-körömmel kapaszkodnak az életbe. Mindhárman túl vannak már a kómán, ahová közvetve a koronavírus taszította őket. Most ébren vannak, még sincsenek egészen itt. Messze járnak. Valahol élet és halál közt. Csövek lógnak ki belőlük, gépek lélegeztetik őket. Gégéjükbe metszett lyukon át kapnak levegőt. Egyedül megmozdulni sem képesek. Eduard 57 éves. Állapotát tovább rontják a felfekvései. Az 58 éves Césart a családja fotói hozták vissza a kómából. A térelválasztóról mosolygó arcok tartják a szakadék fölött. Jesús 56 éves. Leghőbb vágya, hogy újra láthassa a lányát. Ezért tényleg érdemes életben maradni. Körülöttük beazonosíthatatlan szellemekként sürögnek-forognak a védőruhába burkolódzó orvosok és ápolók.

A józansággal és a reménnyel való kapcsot jelenti a hangjuk, a tekintetük, és az a mérhetetlen empátia, amivel asszisztálnak az életben maradáshoz. Nem csoda, hogy a mindent betakaró védőruháktól megszabadulva a pácienseik később rájuk sem ismernek.

A beteg ember rémült és kiszolgáltatott. A kórházi ágyon fekve néha azt sem érti, mi történik körülötte. Ha épp magánál van, az idő a végtelenbe nyúlik. Össze van zavarodva. Belevész a szenvedés jelenébe, amit megtölt az állandó fájdalom és a levegővétel kínja. A gyógyulás délibábja kitolódik valahová messze-messze. Közben ott settenkedik a tudata peremén a gondolat, hogy mennyivel könnyebb lenne feladni. Hagyni elbillenni a mérleg nyelvét az öntudatlanság serpenyője felé. Ami hideg, mint a sír. A gyógyulás útjára lépve a javulása viszont elképesztően látványos.

A házaspárok egy kórtermet kapnak. A férfiak jobban elhagyják magukat, még ilyen körülmények között is a nők gondoskodnak róluk. Egyszerre kerülnek a koronás osztályra, de jellemzően külön-külön távoznak. Nem mindig a saját lábukon. Az Életjelek sajnos nem csupán a csodás gyógyulások filmje. Tényfeltáró dokumentumfilmként a valóságot tükrözi, a koronavírus pedig emberevő szörnyeteg. Az éhesebbik fajtából. Míg a kórházi folyosó egyik oldalán épp zajosan ünnepelnek egy gyógyultan távozót, addig a másik oldalon egy révbe ért lélek emlékeit pakolják egy zacskóba.

Bár a taps a spanyoloknál a koronavírus túlélőinek szól – megrendítő, ahogy a személyzet megtapsol minden gyógyultan távozót –, a valódi hősök az egészségügyiek.

„A dolgozók abszolút hozzáállása olyan volt, amilyet a pályafutásom során még nem láttam” – mondja megrendülten a sabadelli kórház igazgatója. Ezeknek az embereknek az áldozatos munkája szó szerint életeket ment, és egyben tartja az egészségügyi rendszert.

A munkán túl pedig együttérzést igényel. Közben őket is nyugtalanítja a rengeteg beteg, a pluszmunka, a szakember- és felszereléshiány. Vannak, akiket teljesen más területről helyeztek át, mégis helyt kell állniuk olyan körülmények között, ahol a hiba emberéletekbe kerül. A védőfelszerelés hiánya veszélyezteti az életüket. Rettegnek tőle, hogy maguk is elkapják a fertőzést, és hazahurcolva megfertőzik a családjukat. Ha pedig tényleg megtörténik, nyomasztja őket a bűntudat. A halál pszichésen őket is megviseli, de nincs megállás, mert másik huszonöt beteg vár rájuk.

Orvosok, rezidensek, szak- és segédápolók szólalnak meg a dokumentumfilmben, és engednek bepillantást a privát szférájukba. Tanúi lehetünk, hogy a koronavírus hogyan befolyásolja a család mikroközösségét, miként írja felül a családon belüli szerepeket. Az egészségügyi alkalmazott is ember, magánélettel, amiben egy nehéz munkanap után szintén helyt kell állnia.

Az Életjelekben láthatjuk egy új intenzív osztály és egy tábori kórház megépítését. A film rávilágít, hogy mennyire globális probléma a szakember- és a felszereléshiány. Egy jól felszerelt, modern nyugati kórház is ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a mieink.

„Nem tudom, hogy a bánatba hihetik azt, hogy ez olyan, mint az influenza, csak kicsit durvább? Hogy hagyhattuk ezt idáig fajulni?” – fakad ki egy orvos a filmben.

Nem volt elég Kína és Olaszország példája, hogy az emberiség komolyan vegye a koronavírust. Mi több, még ma sem elég, amikor már nem a határokat veszélyezteti, hanem a bejárati ajtónkon kopogtat. Az ember alkalmazkodni kénytelen egy parányi mikroorganizmushoz. Ne hagyjuk, hogy a megszokástól unottan átfusson tekintetünk a statisztikai adatokon. Mert könnyen köztük találhatjuk magunkat.


Bányász Attila

Képek: HBO