–

Félelem és rettegés, avagy így játszottam el az utódaim bizalmát – örökre

Jó tíz évvel ezelőtt történt az eset: gyerekkorom óta először ellátogattam a budapesti Vidámparkba, immár a saját utódaim társaságában. Álltunk a forró, szürke betonon, előttünk a tekergőzős faépítménnyel. Az egyik kis kocsi épp felkapaszkodott az emelkedőn, majd egy pillanatnyi hezitálás után átbillent, csattogtak a kerekek, a visongó utasok pedig a mélybe száguldottak, mielőtt újra nekivágtak volna egy meredek hullámnak.

„Nézzétek csak azt a sok önfeledt arcot! Innen látszik, milyen szuper móka! Gyertek, próbáljuk ki, nem lesz semmi baj, ígérem” –biztattam a családtagjaimat, akik ugyan kétségekkel voltak tele, de jóhiszeműen számítottak rá, tudom, mit beszélek. Való igaz, olyan meggyőzően érveltem a dolog pozitívumait kidomborítva, hogy én magam is kezdtem már elhinni, ennél csodásabb szórakozás a világon nincs.

via GIPHY

A kétség első repedése akkor keletkezett magabiztosságom falán, amikor a kisfiamat magam mellé ültettem a hullámvasút kocsijában, majd rémülten konstatáltam két dolgot: a nyekergő faszerkezetet szemmel láthatólag nem újították fel az elmúlt három évtizedben, amióta utoljára ott jártam; biztonsági öv pedig mint olyan, nem létezik, csupán egy vacak, ám rendkívül laza fémlánc szolgált placebó oltalomként. Sok időm azonban nem volt mindezeken tűnődni, mert a vonat alattunk egy rántással megindult, majd mire kettőt pisloghattam volna, már kaptattunk is fel a magasba. Nem volt menekvés. Mellettem az egy szem fiacskám, aki akkor még olyan girnyó volt, hogy féltem, az első döccenőnél kipottyan a laza lánc alól. Nosza, betámasztottam a lábammal a kocsi két oldalának, a karommal átfogtam szemem fényét, majd onnantól fogva pattanásig feszített izmokkal és szorosan bezárt szemmel imádkoztam az összes világvallás minden óvó szentjéhez, istenéhez és szelleméhez, hátha akkor túléljük épségben a következő öt percet. A hullámvasút pályájának minden egyes csúcsán végigcsorgott a hátamon egy jeges csermelynyi verejték, és azon szurkoltam, ez, könyörgök, ez legyen az utolsó!

(Nem az volt, persze, és mondhatom, öt perc még soha a büdös életben nem tűnt ilyen hosszúnak, pedig én is idehaza jártam ki a közoktatás ingerszegény intézményét.)

Pokoli élményként raktároztam el a Vidámpark ezen epizódját, úgy éreztem, bármikor inkább bevállalnék öt szülést gyökérkezeléssel és lábujjköröm-letépéssel kombinálva, mint ezt az iszonyatot. Amikor elérkeztünk a végállomáshoz, halálosan elcsigázva, reszkető lábakkal vonszoltam magam arrébb, ám a feketeleves csak ezután következett: nem elég, hogy pár perc befektetéssel egy bő hétig tartó fájdalmas izomlázra tettem szert, de a biztonságos talajra visszaérkezve szívemnek legkedvesebb két embere meredt rám vádlón, egyértelművé téve: soha a büdös életben nem fognak megbízni bennem, örökre eljátszottam a belém vetett hitüket.

via GIPHY

Azóta is furdal a kíváncsiság – persze csak a biztonságos laptopom mögül, itt a konyhaszéken üldögélve –, mi az oka annak, hogy valaki nemcsak hogy szántszándékkal felül egy ilyen lélekvesztőre, de még szemmel láthatólag élvezi is? Vagy ahogy egy cikkben olvastam egy érdekes gondolatot a múltkor: miért művel valaki magával önként és dalolva olyat, amivel máskülönben hadifoglyokat szoktak kínozni?

A gravitáció atyja

Ám mielőtt ezt az izgalmas kérdést megválaszolnánk, muszáj visszamennünk a kályhához. Honnan jött az ötlet, hogy beszíjazzuk magunkat egy fémszerkezetbe, felvontassuk habtestünket száz méter magasba, hogy onnan ájulásig sikítva aláhulljunk, mint egy megunt rongybaba, amit kihajítottak a tizedikről? Nos, a hullámvasút LaMarcus Adna Thompson nevéhez fűződik, bár szigorúan véve nem ő találta fel, hanem John G. Taylor,

az ilyen jellegű örömöknek pedig az oroszok már a XV. században hódoltak, akik húsz méter magas facsúszdákat építettek, majd azt hóval beborítva szánkáztak le róla, akár nyolcvan km/órás sebességgel. 

Az első Thompson-féle hullámvasutat napra pontosan százharminchat évvel ezelőtt, 1885. január 20-án szabadalmaztatta megálmodója, majd később még közel harminc másik fajtát. Kreatív, találékony elmeként LaMarcus Adna Thompson már kamaszkorában is egyre a szokatlan vagy új megoldásokon törte a fejét, ilyen volt például az a szerkezet, amivel varrás nélküli harisnyanadrágokat lehet készíteni, és amivel aztán harmincöt éves korára komoly vagyont halmozott fel.

via GIPHY

A hullámvasút ötlete Thompsonnak akkor jutott eszébe, amikor Pennsylvaniában meglátta azt a vasutat, ami a gravitációt kihasználva a hegyekből a völgybe szállította a szenet – egy idő után csak hétköznaponként, hétvégén ugyanis munkaeszközből átminősült turista attrakcióvá. A huszonkilenc kilométer hosszú sín főleg lejtőn haladt lefelé, majd az utolsó hétszáz méteren hirtelen közel kétszáz métert „zuhant”. A hullámvasutak ezen prototípusa annyira népszerű volt, hogy évente többezer turista látogatott el az élményért. 

Több se kellett a jó üzleti érzékű Thompsonnak, azonnal belevágott a saját hullámvasutas projektjébe, ami valóban egy aranytojást tojó tyúkocskának bizonyult: a mindösszesen öt centet kóstáló menetekből egy nap alatt hatszáz dollárt is kaszált. Ezen a hullámvasúton talán még én sem féltem volna, a legmagasabb pontja tizenöt méter volt, a kocsik pedig tizenhat km/órás átlagsebességgel „száguldoztak”. Összehasonlításképp, hogy mennyit fejlődött azóta a technika, és mennyit nőt ezzel párhuzamosan az ingerküszöbünk is: a dubai Ferrari World Formula Rosa nevezetű hullámvasútja kevesebb mint öt másodperc alatt gyorsul fel kétszáznegyvenre, és ötvenkét méteres magasságba visz fel, a kanadai vidámpark Yukon Strikerben háromszázhatvan fokos pörgést is tehetsz, majd négyszer állítanak a fejed tetejére, mielőtt aláhullanál a hetvenöt méteres mélységbe – már ha vagy olyan bátor, hogy felülj rá.

A világ legmagasabb hullámvasútja, a Kingda Ka pedig száznegyvenegy méterre visz a felhők közé.

Ezek után viszont valóban ne kerülgessük a forró kását, lássuk, miért lett a halálfélelem a legszórakoztatóbb kikapcsolódások egyike, még úgy is, hogy nem ritka a több órás sorban állás a pár perces élményért?

via GIPHY

Az izgalmakat szomjazó agy kémiája

Az okok között a stresszt kell keresnünk, méghozzá a jó stresszt (avagy eustresst).

Amikor felülsz a hullámvasútra, majd az biztonságosan beszíjazva végigcibál téged keresztbe-kasul minden dimenzión, a szíved gyorsabban kezd el verni, a lélegzésed szaporább lesz, a tested extrém mennyiségű adrenalin (majd endorfin) löketet kap rövid időn belül, ami euforikus érzésbe csap át, amint véget ért a menet.

Ehhez tulajdonképpen semmi mást nem kell tenned (azaz nem kell megverekedned ellenséggel, rábeszélni valakit egy orgiára, vagy végigrohanni egy spanyol utcán két tucat feldühödött bikától űzve, csak hogy pár hasonló hatásfokú élményt idézzek), csupán szépen egyhelyben ülnöd, erősen koncentrálva a záróimaidra. A rövid ideig tartó pozitív feszültség olyan jótékony, hogy akár az asztma fullasztó tüneteit is képes enyhíteni – derült ki két holland kutató rendkívül izgalmas (ezúttal tényleg) kutatásából. De más problémákra is gyógyír lehet e módszer: amerikai kutatók megállapították, hogy azok a páciensek, akik biztonságosan be van kötve a Disney World Big Thunder Mountain Railroad nevezetű hullámvasút utolsó kocsijába, az esetek kétharmadában sikerrel megszabadultak a vesekövüktől.

via GIPHY

Kinek a pap, kinek a púp

Ezzel együtt azt is lehet tudni, hogy nem minden ember rajong egyformán a hullámvasútért. Ami az egyiknek földöntúli gyönyör, a másiknak rettentő kínzatás. Egy kutatás szerint azok, akik szervezetében több dopamin termelődik, szívesebben vesznek részt az ilyen jellegű örömökben. Egy másik vizsgálatban pedig azok a résztvevők, akik a központi dopaminblokkolóként is ismert haloperidolt kaptak, hirtelen sokkal kevésbé éreztek késztetést arra, hogy veszélyesnek tűnő szórakozásokban leljék örömüket.

Ezekből úgy tűnik, akiknek alapból magasabb a dopaminszintje, jobban szomjazzák az izgalmakat, ami azonban széles skálán, az ártalmatlan hullámvasutazástól az extrémebb és jóval kockázatosabb mókákig (úgy is mint szerhasználat) terjedhet.

Ha megnézed a hullámvasutak előtt kígyózó tömegek átlagéletkorát, feltűnhet egy másik érdekesség is: sok idős embert valószínűleg nem fogsz látni a sorban. Ennek az az oka, hogy az ilyesfajta izgalomkeresés a fiatal felnőtt korosztályra a legjellemzőbb, ám ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé vágyunk extrém kihívásokra. Ami engem illet, ez feltétlenül így van, az életem szolgáltat eleget kérés nélkül is, ráadásul tök ingyen, és hidd el, még sorban sem szoktam érte állni. 

via GIPHY

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Robert Landau