–

Színes az ősz, hamisíthatatlan. Ökörnyál úszik a levegőben és választani lehet, nap mint nap mást, vagy hűvös levegőt és éles napsütést, vagy nyirkos-langyos párába burkolózó szürkeséget. Továbbra is a séta az egyetlen tevékenység számomra, ami szabad, kötetlen és ami örömet ad. A hegyről lefelé, a partra vezető egyik szélesebb út áthalad a belváros régi részén. Ott, ahol az öreg, évszázados házak állnak sorfalat. Az esztétikai klinika, az egykori bentlakásos lányiskola és a St. James funeral home, (temetkezési intézet, illetve halottasház) itt békésen megférnek egymás mellett.

A szépülni vágyó fiatalok és idősebbek, a zajos kistinédzserek és a pihenni tért lelkek ebben az utcában együtt töltik a mindennapokat.

Az épületek oldalán és mögöttük a kertek összeérnek, és nem választják el őket magas kerítések, kőfalak. Térdzoknis iskolás lányok és fiúk játszanak az iskola udvarán. Itt még divat az uniformis – hagyomány, amit megőriztek. Jár a kockás szoknya, blúz és kiskabát a lányoknak, a fiúknak pedig öltöny, ing és nyakkendő, legyenek bármennyire kicsik a gyerekek. Az egyenruha színenként különbözteti meg az oktatási intézményeket. Ebbe az iskolába, ami útba esik nekem, kék-fekete kockás rakott szoknyában járnak a lányok, sötétkék blézerrel viselik, és a fiúknak a sötétkék öltöny-fehér ing mellett ugyanolyan kockás a nyakkendőjük, mint amilyen a minta a lányok szoknyájában. Bájosak. De most üresek az utcák, udvarok.

Itt az Egyesült Királyságban hathetenként „half term” van az iskolákban. Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek hathetenként jár egy-egy hét tanítási szünet. Így könnyebben tanulnak, eredményesebbek, ezt mondják a szakemberek. Ennek ára ugyan, hogy megrövidül a nyári szünet, ami itt csak alig hat-hét hetes, és július elejétől nagyjából augusztus közepéig tart, de ezt nem bánja senki sem. A gyerekek itt általában is örömmel járnak iskolába, idén pedig a nagyon hosszú, majdnem három hónapos „tavaszi szünet”, a karantén miatt különösen nagy lelkesedéssel kezdték a tanévet. Végre láthatták újra a barátaikat.

2020-ban minden másképpen van. A koronavírus újabb hulláma miatt az októberi szünet most két hétre hosszabbodott sok helyen. És helyi „lockdown” is van újra azokban a városokban, ahol a legmagasabb a fertőzöttek száma. Ott megint bezárnak a vendéglátóhelyek és az edzőtermek, fodrászok, kozmetikusok. Hat embernél több nem gyűlhet össze sem a kertben, sem zárt térben, és különálló családok, barátok sem találkozhatnak. Megszűnnek a kirándulások is hamarosan, azt tervezik. A fertőzött területeket majd lezárják, sokkal szigorúbban, azokat sem elhagyni, sem oda beutazni nem lehet. És elhalasztják a kulturális rendezvényeket.

Észak-Írország, Skócia és Anglia északi része, a Liverpool–Manchester tengely a legfertőzöttebb jelenleg. Wales már közel három hete zárlat alatt van, ott most le is lassult a járvány terjedése. De a szakértők sem biztosak benne, hogy ez a megoldás, vagy ha igen, akkor nem kellett volna-e ezeket a lépéseket már jóval előbb megtenni? Nem tudja senki.

Csak annyit tudunk, hogy fél év alatt kétmillió embert veszítettünk el. És hogy ez a vírus négyszer annyi áldozatot szed, mint a „rendes”, ma már kedvesnek, sőt, szelídnek látszó, szinte szerethető átlagos influenzavírusok…

A kórházak Anglia déli részén még csendesek.

Nálunk például mindössze négy igazoltan koronavírusos beteg van a négyszáz ágyas intézményben, közülük is csak egy, aki lélegeztetőgépre szorul. Csendben fohászkodunk, hogy ez így maradjon. Lábujjhegyen jár a remény, halkan toporog akkor is, amikor a kórház vezetőségétől mi, akik tavasszal az intenzív osztályon dolgoztunk, személyes, névre szóló levelet kapunk. Nem is hivatali úton, belső postán, de a lakcímünkre küldve: a kórház vezetősége megköszöni az eddigi munkánkat, amivel őszintén, igazán nagyon meg voltak elégedve, írják, és aziránt érdeklődnek, hogy vállalnánk-e egy újabb áthelyezést, amennyiben arra lenne szükség?

Pozitív válasz esetén, egy megadott határidőn belül írnunk kell egy e-mail címre, és akkor felveszik velünk a kapcsolatot, amint úgy adódik a helyzet. Ezzel zárul a levél. Napokig gondolkodom, húzom az időt, mintha életet nyerhetnék vele. A lányom könyörög, hogy ne menjek. Ő félt, ő nem szeretné. Én pedig nem tudom, hogy lesz-e más választásom?! Ez a mostani hullám erős sodrás, de a vírus, mintha szelídülne, az áldozatok száma kevesebbnek tűnik, és a fertőzöttek közül is mintha kevesebben kerülnének kórházba.

Tipeg-topog a remény.

Nem úgy Luchi, a kis fekete kolléganőm, aki nyár közepe óta valahogy szakadatlan pezseg, és most is hangosan viháncol az éjszakai műszak kellős közepén, éjfél előtt. Ha csendre intem kedvesen, akkor rendszerint megsértődik, és duzzogva dudorászik tovább, alig egy árnyalattal halkabban. Luchi az egyetlen a csapatból, aki nemcsak velem, de minden szeniornővérrel a határokat feszegeti állandóan, mint valami kamasz. Néha nagyon fárasztó, máskor pedig szórakoztat.

Most éppen három beteg ül a váróteremben, akikhez egyelőre hiába várom az orvost, Anne pedig engem vár az ötösben, hogy segítsek tisztázni a beteget. A morfiumot is alá kellene írnom, és még legalább két adag dokumentációval el vagyok maradva. Így nem vagyok túl jó hangulatban. Megkérem Luchit, hogy segítsen Anne-nek, ameddig elrendezem a többi tennivalót. Ő persze ezt retorziónak véli, és grimaszol. De most nincs időm ezzel foglalkozni. Menjünk a dolgunkra!

Nincs már üres ágyunk, így a hányós, „kisterhes” fiatal nőt a váróteremben kezeljük, aki ezt nem bánja, mert a nappalos orvos azt ígérte neki, hogy a harmadik liter folyadék után, ha jó a ketonszintje, hazamehet. Mellette egy szintén fiatal lány ül, akit az előző műszakban a nőgyógyászok már kivizsgáltak, majd nem találván semmi rendellenességet, átadtak a sebészeknek, akik még nem érkeztek meg az osztályra. A harmadik beteg pedig pár perce érkezett, a férjével együtt jött, róla még keveset tudok, éppen csak átvettem tőle a sürgősségiről küldött iratokat, amikor Luchi énekelni kezdett…

Elolvasom az anamnézist, miközben felviszem az adatokat az elektronikus rendszerbe. Azután úgy döntök, hogy őt inkább átviszem a vizsgálószobába, ott várja meg az orvost.

Ahogy az ajtón belül érünk, Alice, a fiatal nő a férje vállára borul. Megígérem, hogy mielőbb előkerítem az orvost, leültetem őket, és megkérdezem, hogy addig is szükségük lenne-e valamire? A férfi csendesen simogatja a felesége haját. Az asszony rám pillant, és megrázza a fejét. Köszöni, nem kér semmit.

Fareeda a doktornő hála istennek éppen jön, Naomival együtt, aki ma éjjel az ő felettese, szonográfus végzettsége is van. A megkönnyebbülés, amit érzek, elég nehezen kifejezhető egyszerű szavakkal. Fareeda csak pár hónapja dolgozik nálunk, háziorvosi gyakornok, de Naomi a Miscarriage Associationnek, a „Spontán Abortusz Szövetségnek” is tagja, egy nagyon lelkes fiatal doktornő. Referálok Alice-ról mindkettejüknek, és nem csalódom. Naomi kéri Fareedát, hogy amint megvizsgálta Alice-t, kísérje őt át az ultrahangos szobába. Fareeda leülne a számítógéphez, hogy ellenőrizze a ráhagyott papírmunkát, mielőtt megvizsgálná a beteget, de én ezt nem hagyom neki. „Essünk túl ezen, doktornő, kérlek, az a fiatalasszony nagyon nincs jól, kilenchetes terhes, és nagyon vérzik, erős fájdalmai vannak. Össze is van törve lelkileg” – magyarázom halkan.

Fareeda bólint. Ahogy belépünk a vizsgálóba, és a doktornő bemutatkozik, a férjét pedig kiküldjük a váróterembe, Alice elsírja magát. Fareeda hirtelen nagyon zavarba jön, a tekintetében megjelenik az a könyörületesség, amit én már olyan sokszor láttam, amikor vele dolgoztam. És látom azt is, ahogyan tesz egy lépést az asszony felé, odamenne hozzá, talán meg is ölelné a beteget. Szerencsére még időben eszébe jut, hogy ő egy orvos, maszk is van rajta, odakint pedig a pandémia tombol. Így a mi fejkendős doktornőnk csak megáll egy pillanatra, Alice karjára teszi a kezét, félrehajtja a fejét, és annyit mond nagyon – nagyon halkan, hogy jól van, jól van, nincs semmi baj, nem lesz semmi baj.

Maszk van mindnyájunkon, a betegen, az orvoson és rajtam is. A tekintet az egyetlen, ami megmaradt ebben az arctalanná lett világban.

Az egyetlen csatorna, az egyetlen út a szavak hiányosságait jóvátenni. És most évezredek asszonyi könyörülete, szeretete és ereje sűrűsödik össze Fareeda tekintetében. Megkérjük Alice-t, hogy vetkőzzön le a függöny mögött, feküdjön fel a vizsgálóasztalra, és szóljon, amikor készen van. Már nem megyünk ki a szobából, csendben várjuk, hogy jelezzen. Fareeda lehajtott fejjel áll mellettem, talán imádkozik. Azután rám néz, és elmosolyodik, amikor észreveszi, hogy őt figyelem.  Nekem pedig az El-Hakim jár az eszemben, a régi regény, és az, hogy Fareeda biztosan nagyon jó háziorvos lesz.

Alice szól, hogy készen van. Fekszik az ágyon, az ölét a hófehér harántlepedő takarja, az egészségügyi alátétre pedig lassan, de kitartóan szivárog a sötét, élénkvörös vér. Fareeda előkészíti a vizsgálathoz szükséges speculumot, én felkapcsolom a lámpát, és előveszem a fiókból a hosszú szárú, ollóra hasonlító csipeszt. Ameddig készülődünk, Fareeda Alice-t kérdezgeti, ő pedig elmondja, hogy az első terhessége tavaly méhen kívüli terhesség volt, idén nyáron pedig volt már egy spontán abortusza. Ez a harmadik várandóssága, és ez a baba a harmadik, amit elveszít. Alice arcán vékony, áttetsző kis érré formálódnak a könnycseppek. Csendben dolgozunk. Eltávolítjuk a magzati szövetet, ami a méhnyakban maradt, így legalább a fizikai fájdalom nagy része megszűnik. Azután átkísérjük Alice-t az ultrahangra, ahol Naomi igazolja a spontán abortusz tényét.

Hisztológiára és kariotípiára is küldünk anyagot. Az egyiket formalinban, a másik darabka szövetet szárazon. Kariotípia csak három egymást követő spontán vetélés esetén járna, de most eltekintünk attól, hogy az első terhesség méhen kívüli volt. Alice-t és a férjét megnyugtatja a tény, hogy legalább kivizsgálják, volt-e valami genetikai oka a babák elvesztésének…

Orvos nélkül maradunk, Alice és én, amíg felöltözködik. Túl nagynak tűnik a csend, túl mélynek, meg kell törnöm, ki kell magunkat húznom onnan valahogyan. És csak remélem, hogy nem rontom el. – „Listen”, – mondom halkan, miközben letörlöm és összeszedem az eszközöket. Hallgass ide – így szólítom meg a beteget, amit pedig soha nem szoktam, – ezután a három szörnyűség után most három csodának kell történnie! Úgy lesz fair! Rendben? A dolgok jóra fordulnak. Mert így kell lennie! – Alice rám néz, nem szól egy szót sem, de valamiféle hála és pislákoló öröm, ami megtelepszik közöttünk a levegőben, ezért merem csak folytatni. – Remélem, a következő terhességed végén is találkozunk majd! Bejössz majd ide nagy pocakkal, vagy már a karodon a babával, sőt! Babákkal! Hiszen az is lehet, hogy ikrek lesznek! – Alice erre a mondatra elkerekedett szemekkel néz rám, és nemcsak elmosolyodik, de felnevet. – Ikrek? Nézz rám! Hogyan férnének el ikrek ebben a sovány testben? – Simán! – mondom neki, és ekkor már én is merek mosolyogni – Simán elférnek, kényelmesen! Vagy azt gondolod, hogy csak a testes asszonyoknak lehetnek ikrei? Neeem! Ez bizony nem ezen múlik! Na, majd csak gyertek! Ígérd meg, hogy bejöttök ide minket meglátogatni!

Alice bólint, és a mosoly ugyan eltűnik az arcáról elég hamar, de a nyugalom elpihen a vonásaiban. Lassan lépünk ki együtt a szobából, onnan, ahol a nyomorúságot valami csoda folytán sikerült reménnyé varázsolni. Reménnyé, mindkettőnk számára.

Van beteg, akivel szinte azonnal mélyebb közösséget érez az ember. Van, aki olyan közelinek tűnik, mintha már régóta ismernénk, pedig egészen biztos, hogy sosem láttuk azelőtt. És van, aki csak a vizsgálat során válik közelivé. Úgy, hogy belesodródik az ember egy helyzetbe, mint valami folyóba, amikor úgy érzi, hogy valamit mondania kell. És olyankor szavak kellenek. Jó, kedves, teremtő szavak. A betegeim egy részével soha nem engedtem volna meg magamnak efféle párbeszédet. De Alice más volt. Egyike a „mások”-nak.

Luchi éjfél után elment a szünetére, a nővérpult csendességbe borult. Anne írta a nővérjegyzeteit, azután ahogy szoktuk, ellenőriztük a gyógyszereket, végigjártuk a kórtermeket, betakargattuk, akiket kellett. Anne is kapott a vezetőségtől levelet, ő sem válaszolt még. Válasz nélkül is tudjuk, hogy mi lesz. Tudjuk, hogy mi történik majd. A vezetőség is tudja. Visszamegyünk az intenzívre. Oda megyünk, ahol szükség lesz ránk. Mert nem tehetünk mást úgysem, a saját lelkiismeretünk miatt. De ameddig mindez meg nem történik, addig suttogunk, és halkan teremtünk reményt. Másoknak, magunknak.

Nézzük a kristályként csillogó vízcseppeket az egyetlen éjszaka alatt szőtt pókhálókon, csodáljuk a levegőben úszó ökörnyálat, a fák koronájának ezer színét, és a tűztövisről bogyókat lakmározó feketerigókat. Madáretetőt veszünk az ablakba, és magunkhoz édesgetjük a vörösbegyeket meg a széncinkét. És várjuk vissza a harisnyás, rakott szoknyás, öltönyös gyerekeket a félév végén. Mert az iskolák nyitva maradnak. Bármi történjék is, a jövő nyitva marad.

Molnár-Lamos Krisztina

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images