„Nehezen lesz reggel, a sokadik reggel, amikor bénultan vánszorgok ki az intenzív osztályról. Szemben velem újabb család jön utolsó látogatásra. Még hallom, ahogy az idősebb asszony zokogni kezd, és az ágyra borulva könyörög a férjének, ne hagyja őt egyedül. Meddig lehet ezt még bírni? Meddig fogom tudni még csinálni így? Akarom-e tovább csinálni egyáltalán?” – Molnár Lamos Krisztina legújabb írása:
„Egy pillanatra mozdulatlanná válnak a kezemben a papírlapok, és eltűnődöm azon, mekkora lehet az aggódás, a rémület mértéke, ha az ember szülei egyszerre kerülnek kórházba, és pár nap alatt mindketten lélegeztetőgépre…”
„Bármi történjék is, a jövő nyitva marad.” Újabb csodás életmese Angliában dolgozó ápolónő szerzőnktől:
„Minden időben barát a barát, de testvérré a nyomorúság idején válik. Ez is egy óriási igazság. Szorongtunk együtt, ettünk és pihentünk együtt a szüneteinkben. Imádkoztunk és sírtunk együtt. Anne és én.”
Krisztát igazából nem kell bemutatni olvasóinknak, kórházi történetei a nővérpultból nagyon népszerűek a WMN felületén. De arra kértük, meséljen most egy kicsit a privát sorsáról, arról a négygyermekes, 23 évesen megözvegyült anyáról, aki azért kezdett (újra) írni, azt mondta egyszer, hogy levegőt kapjon.
„Nem tudjuk, mi lesz holnap, és arról sincs fogalmunk, hogy két-három hét múlva mi fog történni, hol leszünk, mi jöhet még? A számok, amiket hallunk, borzasztóak. Számok egy olyan relációban, ahol az egy is túl sok.” Angliában élő ápolónő szerzőnk igaz meséje arról, hogy ő miből merít erőt ezekben a napokban.