„Nemcsak a nyílt sértegetés káros, hanem az eltitkolás, elhallgatás, láthatatlanná tevés is” – A „meleggé válás” egy pszichológus szemével

–

Csepelyi Adrienn/WMN: Az alapkérdés olyan egyszerű, és mégis annyira nehéz: mit jelent az, hogy valaki homoszexuális?

Németh Ádám: Elég leegyszerűsítő, ahogyan a mindennapokban beszélünk erről a témáról, pedig nagyon nem mindegy, hogyan definiáljuk a humán szexualitást. Elsősorban azt kell tisztáznunk, miről is beszélünk.

Az első, amiről beszélhetünk, az a szexuális orientáció, azaz irányultság. Ez a biológiailag meghatározott vonzódást jelenti, és nem áll tudatos kontroll alatt, nem szabályozható, irányítható vagy megváltoztatható.

Egyszer csak felbukkan az ember életében – vagy nem: ezt hívjuk aszexualitásnak. Ez a vonzódás tehát az, amit a leggyakrabban homo- vagy heteroszexualitásnak hívunk a köznyelvben.

Cs. A./WMN: Ez tényszerűen veleszületett tulajdonság?

N. Á.: Ezt kategorikusan akkor jelenthetnénk ki, ha megtaláltunk volna egy konkrét genetikai hátteret vagy egyéb biológiai változót, amely minden egyes esetben igazolható egy adott szexuális orientációnál. Ez még nem történt meg. De önmagában a kérdésfelvetésnek is van egy enyhe előítéletessége: miért épp a homoszexualitást kell megmagyaráznunk biológiailag?

Cs. A./WMN: Egyébként hova vinne minket, ha megtalálnánk a biológiai okot?

N. Á.: Nem befolyásolna semmit azon túl, hogy nyilván elindulna a gondolkodás, hogy ha megtalálták, akkor meg is változtatható. Az emberi életek viszont ilyen vagy olyan szexuális irányultság mellett alakulnak, ebbe nem lehet csak úgy belenyúlni. Olyan sok tényező van: vonzódás, fantázia, szerelem, intimitás – ennek nincs egy konkrét génje vagy génhibája, mint egy-egy betegségnek. Nem is gondolom, hogy meg fogjuk egy konkrét genetikai változatát találni – ez ugyanakkor nem jelenti, hogy nem biológiailag meghatározott, sem pedig azt, hogy megváltoztatható. És nem is kellene, hogy ez cél legyen.

Cs. A./WMN: Létezik erről hivatalos állásfoglalás?

N. Á.:

Minden magára valamit is adó pszichológiai szervezet – nem azért, mert a meleglobbi ezt elérte, hanem mert a kutatások és tapasztalatok ezt igazolják – azon az állásponton van, hogy a szexuális orientáció nem megváltoztatható, és nem is lehet cél a megváltoztatása.

És ha belegondolunk: a pszichológia elég sötét történetében nincs olyan, akár kegyetlen módszer, amit ne vetettek volna be a megváltoztatására – mégsem sikerült. Egyébként az LMBTQI+ témák kapcsán létezik egy hálózat a nemzeti pszichológiai társaságok számára, ami pár éve kiadott egy állásfoglalást az LMBTQI+ emberekkel végzett segítői munka alapelveiről. Ezt a Magyar Pszichológiai Társaság is támogatta.

Cs. A./WMN: Mi a szexuális orientáció mellett a másik összetevő?

N. Á.: Vonzódhatok férfiakhoz vagy nőkhöz, mindkettőhöz, önmagukat egyik kategóriába sem soroló emberekhez, vagy lehet, hogy nem élek meg szexuális vonzalmat. Ez egy dolog – a másik meg az, hogy én miként definiálom magam: mondhatom, hogy meleg, leszbikus stb. vagyok.

Az emberi személyiség arra törekszik, hogy a belső vonzódásai és az, amilyen csoporthoz tartozónak vallja magát, összhangban legyenek.

Mit kezdek én a biológiai adottságommal? Hogyan élek? Egyáltalán: gondolhatom-e azt, hogy van lehetőségem megélni a valódi szexuális orientációmat? A társadalom lehetővé teszi-e ezt a számomra: például leszbikus nőként élhetek-e családban, vállalhatok-e gyereket stb.?

Cs. A./WMN: Tehát ez az, ami változhat?

N. Á.: Amikor tehát arról beszélünk, hogy egy mesekönyv milyen hatással lehet a gyerekekre, felnőttekre, akkor nagyon fontos látnunk, hogy csupán ez az a szegmens, amelyre bármiféle hatással lehet. Hogy például a mesék segítségével látjuk, mik azok az elképzelhető életek, amelyeket élhetünk, mások élhetnek, és ez oké – a vonzódásomat viszont ez nem fogja tudni megváltoztatni.

Cs. A./WMN: Vannak esetleg kutatások erre vonatkozóan?

N. Á.: Léteznek olyan vizsgálatok – köztük olyan, amelyik 1990 óta tart –, amelyek azt vizsgálják, hogy milyen hatással van az azonos nemű párok gyermekeire a szülők szexuális orientációja. És ezek a kutatások rendszeresen azt találják, hogy semmilyen hatással nincs.

Márpedig, ha egy évtizedeken át ennyire intenzív viszony nem befolyásolja a gyerekek irányultságát, akkor hogyan tudná megváltoztatni azt egyetlen mese? Teljesen abszurd ezt feltételezni.

Önmagában ez a kérdés is eléggé homonegativisztikus.

Cs. A./WMN: Szándékosan nem a homofób szót használtad?

N. Á.: Van egy arra irányuló szakmai törekvés, hogy kerüljük a fóbia szót, hiszen egyes szélsőséges esetektől eltekintve itt nem egy klasszikus fóbiáról van szó, hanem negatív hozzáállásról.

Cs. A./WMN: Mit jelent az, hogy homonegativisztikus?

N. Á.: Olyan attitűdökre, jelenségekre alkalmazzuk ezt a kifejezést, amelyek egy típusú szexuális orientációt (a heteroszexualitást) értékesebbnek, érvényesebbnek, természetesebbnek tartanak. Az aktuális példánál maradva, azt például senkinek jut eszébe vizsgálni, hogy a heteroszexuális párkapcsolatok látványa milyen hatással van a gyerekek fejlődésére, hiszen sokan csak azt tartják normálisnak, az elfogadott.

Cs. A./WMN: Márpedig a közbeszéd elég nyíltan így működik jelenleg.

N. Á.: És nem csak a nyílt sértegetésről van szó, épp ilyen káros a hallgatás, eltitkolás, láthatatlanná tevés. Nemcsak az informatív, miről beszélek, hanem az is, amiről hallgatok. Ennek igenis van tanító ereje. Állandóan visszatérő mozzanat az LMBTQI+ kliensek beszámolóiban, hogy azt, hogy az ő orientációjukkal valami baj lenne, nem (csak) abból találták ki, mert bántották, bullyingolták őket, hanem az elhallgatásból, abból, hogy ők egyszerűen nem jelentek meg sem a hétköznapokban látott kapcsolatokban, sem filmben, sem könyvekben vagy egyéb helyeken, ahol vonzalomról, szerelemről, vagy épp szexualitásról esett szó.

Cs. A./WMN: Ahogyan például nem mindegy, a természettudományos tankönyvekben milyen arányban vannak jelen a nők. Ha nem látjuk, hogy léteznek, sokkal kevésbé hisszük, hogy alkalmasak vagyunk erre a pályára, nem tudunk példaképeket választani…

N. Á.: Ez egy tök jó példa. Óvodában is van már csúfolódás, piszkálódás, és ez a típusú bullying nagyon erősen kötődik a társadalmi nemhez, ahhoz, hogy mi a fiús, mi a lányos, hogyan kell egy kisfiúnak vagy kislánynak viselkednie. Ha egy gyerek a sztereotipikusan elvárt nemi skatulyán kívül viselkedik, akkor nagyobb eséllyel lesz bántalmazás áldozata. A homofób bántalmazásnak sem az a magja, hogy a Jocó a Lacikába szerelmes, és akkor ő ez vagy az, hanem hogy nem úgy és olyan játékokkal játszik, amit a közege egy kisfiútól elvár.

Vagy nőként: van egy női megélésem, de a társadalomtól tanulom meg, hogy milyen fejlődési utak, pályák érhetők el a számomra, mik kapcsán fog engem megjutalmazni és bátorítani a társas közegem, és mi kapcsán fog finoman vagy direktebben bántani.

Cs. A./WMN: Tehát az olyan ártalmatlannak vélt közhelyek is számítanak, hogy „ne sírj, katonadolog” meg „egy kislány ne verekedjen”?

N. Á.: Pontosan itt van egy amúgy alapvetően nem tudatos hatása a nevelésnek: ezekkel a sztereotípiákkal, hogy a lányok babáznak, a fiúk kisautókkal játszanak és nem hordhatnak rózsaszínt, ágyazunk meg már pici korban annak, hogy mi számít helyesnek vagy normálisnak egy adott nem tagjaként. Félreértés ne essék, teljesen oké, ha egy kisfiú autókkal szeret játszani. De az is oké, ha a babakonyhában főzőcskézik.

Cs. A./WMN: Tehát a gyerek olvas egy mesét homoszexuális szereplőkkel – mi játszódik le benne?

N. Á.:

Attól, hogy azt látja, hogy az azonos nemű szerelem létező és normális dolog, még nyilván nem fog elkezdeni a saját neméhez vonzódni. Ellenben később, ha esetleg – a mesétől teljesen függetlenül – egy azonos nemű kelti fel az érdeklődését, nem fogja szégyellnivalónak érezni magát vagy az érzelmeit, és másokat sem, ha ilyen emberekkel találkozik.

Cs. A./WMN: Ezért van tehát, hogy a fiatalabb generációkból mind többen vállalják, hogy ők nem heteroszexuálisak – és nem azért, mert „meleget csinált belőlük” valamilyen kulturális élmény?

N. Á.: Pontosan. Fontos látnunk, hogy nincs módszerünk a szexuális orientáció mérésére, kimutatására, mi csak arról kapunk visszajelzést, hogy ki hogyan határozza meg magát. Ha tíz emberből négynek tetszik azonos nemű ember és ellenkező nemű ember is, egy olyan közösségben, ahol ez biztonságos és rendben van, tízből négy fogja vállalni, hogy ő biszexuális. Ha viszont egy társadalomban halálbüntetés jár a homoszexualitásért, akkor nyilván mélyen hallgat a vonzódásáról.

Cs. A./WMN: Hogyan javulhat az elfogadottság?

N. Á.: Nem csak az LMBTQI+ gyerekek miatt esszenciális, hogy olyan típusú történeteket, mint amilyet – sok más történet mellett – például ez a mesekönyv is nyújt, átadjunk kisebb korban.

Ha ugyanis egy heteroszexuális férfi nem úgy „férfi”, ahogyan azt a társadalom elvárja tőle, mondjuk, nem szereti a focit, de imád varrni, és emiatt őt bántják, akkor azt fogja érezni, hogy az, ahogyan ő a legjobban érzi magát, gúny tárgya, helytelen, visszataszító. Az lesz az alapélménye, hogy ő el van cseszve.

Ezt az önértékelési sérülést felnőttkorban kigyomlálni – ha egyáltalán eljut a felismerésig és a terápiáig – piszok nehéz.

Cs. A./WMN: Futballrajongó nőként erről tudnék mesélni…

N. Á.: Hát, nőként egy hipermaszkulinizált világban boldogulni… kemény. Van egy fogalom, ami szerintem nagyon fontos az egész téma szempontjából: a kulturális alázat. Ezt főleg az affirmatív terápiás irányban használjuk. Az affirmatív megközelítés a pszichológián belül az a fajta terápiás viszonyulás, amelyben ahelyett, hogy patologizálnánk a szexuális orientációkat, érvényesnek és elfogadhatónak tartjuk őket, és a klienst segítsük az önelfogadásban, illetve hogy kapcsolódásokat tudjon kialakítani. Hiszen az ember végső soron társas lény. Az affirmatív modell amúgy használható roma kliensek vagy épp vallási kisebbséghez tartozók esetében is.

Cs. A./WMN: Mit jelent a kulturális alázat a terápiában?

N. Á.: Képzeljünk el egy skálát!

• Ennek a negatív tartományában a kifejezett homofóbia/homonegativitás található.
• A nulla a kulturális ignorálás: aktívan nem bántok senkit, de abban a hitben ringatom magam, hogy én tulajdonképpen vak vagyok a különbségekre. A klasszikus példa: „Én nem látok bőrszínt.” Amiben van egy nagyon szép gesztus, az elfogadásra törekvés, ugyanakkor az tény, hogy bőrszín igenis létezik.
• A következő szint a kulturális kompetencia: törekszem arra, hogy kompetens legyek a különböző identitások, kulturális csoportok érzéseinek, megéléseinek megértésére, tanulom, olvasok róla stb.
• Az optimális terápiás attitűd pedig, hogy törekszem ezeknek az ismereteknek a megszerzésére, de ezzel együtt elfogadom, hogy sosem fogom tudni teljes mértékben érteni.

• Férfiként van bennem egy alázat, hogy sosem fogom megérteni, milyen nőként élni, de nem teszem szét a kezem, hogy akkor ezzel nincs is dolgom, hanem próbálok tanulni, meghallgatni a nőket, olvasok kutatásokat és szakirodalmat a speciális szükségleteikről. Ez a kulturális alázat.

Cs. A./WMN: Erről egy korábbi cikkünk jut eszembe, amikor azzal vádoltak, hogy a Black Lives Matter mozgalom problémáit „importálom”, amikor arról írok, hogy kulturális alázatból nem maszkírozom magam feketére.

N. Á.: Az egy nagyon érdekes kérdés, hogy a globalizáció hatására olyan elvárások is megjelennek Magyarországon, amiknek közvetlenül nincs kulturális hátterük – noha nagyon is van nekünk is etnikai konfliktusunk, bizonyos szempontból sokkal problematikusabb egyébként. Ez, hogy „importáltnak” nevezik a problémákat, nagyon érinti az LMBTQI+ embereket is, mivel abban, ahogyan adott társadalmi csoportok a jogaikért küzdenek, nagyon is van egyfajta globalizációs hatás: egyrészt használja más csoportok módszereit, másrészt tanulhat a tapasztalatokból. Szóval itt mindez összeér.

Mert hiába mondják sokan, hogy „de én nem vagyok rasszista” vagy „nekem semmi bajom a melegekkel, csak…”: azt felejtik el csupán, hogy a bántás megtörténtét az áldozatnak van joga eldönteni. Lehetek a legjószándékúbb ember a világon, ha a kommunikációs partneremet megbántottam, akkor fel kell nőnöm a feladathoz, és elfogadnom, hogy megbántottam, és kész.

Lehet mondani, hogy nem volt szándékos, de attól még a bántás megtörtént.

Cs. A./WMN: Nehéz ezeket a határokat észrevenni?

N. Á.: Hajaj… Létezik a terápiás mikroagresszió jelensége is: amikor a terapeuta szeretetből mond valamit, és észre sem veszi, hogy tulajdonképpen bántó, és előítéleteket kommunikál. Ugyanígy járnak el a hétköznapi emberek is: „Nahát, nem is látszik rajtad, hogy leszbikus vagy, olyan csajos vagy!” vagy a jóindulatú szexizmus is ilyen: „Nő létedre egész jól megírtad ezt a cikket…”

Cs. A./WMN: Nagyon rég várom, hogy feltegyem egy szakembernek a kérdést: miért van az, hogy még az egyébként keményen homofób férfiak is képesek nagyon lelkesen maszturbálni az olyan pornójelenetekre, amelyben két nő aktusát láthatjuk?

N. Á.: Sokféle magyarázat van erre a megfigyelésre. Egy ezek közül a jelenséget

nem annyira a szexuális orientációhoz köti, mint a hatalom kérdésköréhez: két nő szexualitása az én férfiasságom szolgálatába áll. Ennek a legfelsőbb kifejeződése az, hogy két nő azért szereti egymást, hogy nekem a kedvemre tegyen vele. A nők tárgyiasítása az én férfiasságom megerősítésére szolgál.

És ily módon ez mégis kapcsolódik a homonegativitáshoz is: a homonegatív sértegetések gyakran nem annak szólnak, hogy valaki mit gondol egy adott szexuális orientációról, hanem a férfiasság fenntartására irányulnak. Azaz: ha téged leb*zizlak, egyszerre mondom ki, hogy te az vagy, és azt is, hogy én meg nem, és én ezzel a saját sztereotip férfiasságomat erősítem önmagam és a hallgatóságom előtt.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images