–

Négy szép lánya volt annak az olasz származású, Silippio nevű férfinak – az ükapámnak –, aki Aradon élt a szász feleségével. Úgy hívták a lányokat: Olga, Szándika, Irma és Gizella. Olga volt a legidősebb, a háború vége felé született kisbabája. A férje a fronton volt, aztán hadifogságban, és Olga, míg várta haza, a szülői házban lakott, és varrt a húgaival éjt nappallá téve. A háború véget ért, és ők katonakabátokat alakítottak át polgári viseletté, így kerestek egy kis pénzt.

Tánti (alias Silippio Gizella) mindig azt mesélte gyerekkoromban, hogy azok miatt a kabátok miatt lett beteg a két nővére, mert a szövetben bujkált a vírus.

Olga és Szándika meghalt. A két ifjabb lány megmaradt, és a szülők is, valamint a kisfiú, az Olga fia.

A halottakat eltemették, a csecsemőnek pedig gondját viselték, leginkább Irma, aki akkor már úgy 18 éves lehetett.

Sándor, a gyerek apja valahogy hazavergődött gyalog, rongyosan Szibériából, és miután felépült a tífusz és az éhezés szövődményeiből, újrakezdte az életét. A gyászban összekapaszkodott a sógornőjével, megesküdtek, és 1926-ban megszületett a nagyanyám, Edit, akinek az imádott bátyja az unokatestvére is volt egyben.

Nagyi azt mesélte, a gyerekkora maga volt a paradicsom. Volt egy szép házuk a városban, szőlőjük a határban, állataik, a férfiak munkába jártak, a nők otthon voltak, varrtak és nevelték közösen a két gyereket. A szülők, bár valószínűleg nem szerelemből házasodtak, nagyon megszerették egymást, megélték együtt az aranylakodalmukat. (Abban az évben haltak meg, amikor én születtem, három hónap különbséggel, nem bírta a Tata a Mama nélkül, ezt mesélték a rokonok.)

Az idillnek a második világháború vetett véget, az egész családnak el kellett jönnie Aradról. Budapesten kezdtek mindent elölről már megint. Az egyik fonott kosarat, amivel áthozták mindazt, amit össze lehetett gyorsan pakolni, ma is őrzöm. Családi ereklye lett belőle, régebben a befőttek dunsztolódtak benne, most a kerti holmi. Nagy, böszme jószág, fura szaga van, ezért nem lakhat idebent, de kidobni nem hagyom, a fedett verandán tanyázik.

Ha ránézek, tudom, hogy amíg van holnap, addig bármi lehetséges.

Ez a láda az örökségem, az „ingóságokat”, a családi ékszereket, ágyneműt, csipkét élelemre cserélték vidéken a nőrokonaim a háború alatt, után.

Nagyi kamasz lány volt, amikor eltrafálta a háború. Spanyolnátha akkor nem volt, de a pilóta szerelmét lelőtték egy légi csatában. Aztán jöttek az oroszok, és a Nagyi beköltözött az egyik ládába (azok közül, amivel átcuccolt a család Aradról Pestre), hogy ne találják meg a katonák.

Hideg volt a ládában a sarokban, vesemedence-gyulladást kapott, úgy szedték ki belőle lázasan, magatehetetlenül a szülei.

Gondolkodtak, mi legyen.

Lakott a szomszédságban egy fiú, szép, magas, barna gyerek, a Kurucz Feri. Voltaképpen a fronton nőtt fel, mint sok srác akkoriban, tudott oroszul, és a fel nem robbant bombákat hatástalanította a határban az embereivel a harcok végeztével. Kérték a Ferit a dédszüleim, vigyázzon az Editre, ha csak tudja, hurcolja magával. Ha vele van, ha azt mondja, a menyasszonya, talán nem fogják bántani a házakba beszállásolt katonák.

Feri kötélnek állt, ő is elárvult épp. A szerelme nem feleség lett, hanem hősi halott. Tanítónő volt, és amikor a rommá lőtt iskolát takarította a tanári kar, felrobbant a pulpitus, amit a német katonák aláaknáztak búcsúképpen.

Poth Irénnek hívták a fiatal nőt, utcát neveztek el róla Pestimrén, de ettől a vőlegénye biztos nem lett boldogabb.

Viszont felkarolta a szép, kedves kis Editet, a szomszéd lányt, aki ugye szintén a szerelmét siratta, és ’46-ban elvette feleségül. Nem éltek sokat együtt, apám kisbaba volt, amikor a nagyapám disszidált, de ez már egy másik történet, megírom majd egyszer talán.

A Nagyi maradt, és soha többé nem ment férjhez. Erős szimbiózisban élt egész életében a családjával, azokkal, akik megmaradtak neki a két világégés után. A fia, a nagyszülei, a szülei, és a keresztszülei – mert addigra Gizella, a tánti is férjhez ment, annak a két halott lánynak a kishúga.

„Ez a cikk szar. El sem olvastam” – Hogyan lehetne értelmesebben kommentelni?

WMN Life – 2020. szeptember 9.

A szüleim voltak az elsők a családban, akik szerelemből házasodtak, nem szükségből vagy praktikumból, vagy mert ők maradtak életben.

Mennyire mást jelentett az őseimnek a házasság, mint nekem: ezen töprengtem a minap.

Mennyivel többet várunk egymástól a XXI. században, mint amennyit régen az emberek vártak és várhattak. Szeretnénk, ha a társunk egyben a legjobb barátunk is lenne, akivel nemcsak a terveink közösek, de lehetőleg a kedvteléseink is, akivel jó beszélgetni, de aki tudja, mikor kell csöndben maradni, aki biztos támasz, de sose kolonc, akivel utazni lehet, de akivel otthon lenni is jó, aki az őrangyalunk, de az ördögünk is az ágyban.

Atyaég, milyen nehéz volt a felmenőink sorsa, gondoljuk. De ha ők látnának minket ma, talán azt mondanák: szegény gyerekek, rettenetesen bonyolult lett az életük! Őrült sokat várnak egymástól és önmaguktól! 

A dédszüleim egy életet építettek arra, hogy volt egyszer egy közös traumájuk. (Hogy boldogok voltak-e, nem tudom, de hogy nagyon ragaszkodtak egymáshoz és a családjukhoz, azt igen.) Lehet az ő történetüket is sokféleképpen mesélni, sokféle hangsúllyal és konklúzióval, általánossal és személyessel, derűlátón és cinikusan. De az én olvasatom valahogy mindig abba az üzenetbe fut ki a végén, hogy a „protego maximánál” is erősebb varázsige viharban az „én itt vagyok veled”.

Kurucz Adrienn