–

Elég fáradt vagyok, de, mondjuk, ki nem, igaz? Ezer oka van, hogy miért, hogyan és mennyire fáradunk el mostanában. Én ma azért, mert tegnap is sokáig voltam fent, aztán a gyerekek fél hétkor keltettek bennünket (mindennap a feleségem kel korábban a kicsivel, és néha a nagyobbikkal is, mert hős, és mert valakinek kelnie kell, én pedig nem bírok). Aztán egész napos szerepjáték, meseolvasás, főzés, elpakolás, szerepjáték, másfajta játék, lopott munkapercek, amíg alszanak délután kicsit, játék, elpakolás, étkezés, fürdetés, mese, altatás, végül a jól megérdemelt éjszakai munka. Lassan három hónapja, hogy így megy ez mindennap. Na jó, majdnem mindennap, mert van, hogy elegem van, és nem dolgozom este, hanem beszélgetek egyet Adrival, a feleségemmel, aztán próbálunk ébren maradni valami (egyébként tök jó) filmen.

Ma is visszafogtam magam, mert ő a fürdőt tette rendbe, miután fél tíz és tíz között teljesen elcsendesedett a ház, én pedig a hűtőt takarítottam ki. Basszus, hogy mennyire kikapcsolta az agyamat az ételek kipakolása, a törölgetés és az újrarendezés. Lehet, gyakrabban megcsinálom. 

Szóval itt tartok most. Néha nagyon unom, máskor meg hálát adok az égnek, hogy így alakult minden. Utóbbi a gyakoribb.

Valahogy azt érzem, hogy iszonyatos erőt merítek ebből a szoros együttlétből, hogy így négyen ennyit kapunk egymásból, és próbálok annyira előrelátó lenni, mint az én jó Mámikám volt. Anyai nagyanyám ugyanis mindent elraktározott. Tényleg mindent. Amikor majd húsz évvel ezelőtt beköltöztem egykori lakásukba, feltárult előttem a Mámi-gyűjtemény arzenálja. Nem részletezem, csak egy példát mondok, az egyik ágy alatt kb. háromezer kétszer két centisre hajtogatott, úgy százasával összegumizott poharastejföl-tetőt találtam. Ej, de kár, hogy nem fotóztam vagy filmeztem semmit akkor még. Na elég is hozzá annyi, hogy ennek az gyűjteménynek volt a része az a jó előre elraktározott lekvárcsapat is, amelyet a később fürdővé avanzsált spájzban fedeztem fel. Az évszámot nem lehetett elolvasni a címkéken, de sokat elárult, hogy az egyik üveget úgy tudtam csak levenni, hogy a polc is jött vele.

A lényeg mégsem az, hogy mennyi furcsa és haszontalan dolog volt a lakásukban. Hanem az, hogy ezek az apróságok igazából az életük mementói voltak, amelyeket tárgyak formájában felhalmoztak. Ezt próbálom most én is, csak nem fizikai manifesztumokban.

A gyerekek és a mi közös pillanatainkat elraktározni, hogy majd évtizedek múlva is le tudjak venni egy „lekváremléket” valamelyik polcról a szürkeállományspájzban.

Viszont kiderült, hogy van, ami hiányzik. Vagy talán nem is ez a jó kifejezés. Mert nem mondom, hogy nem tudnám leélni az életem hátrelévő részét műsorvezetés vagy filmek forgatása és vágása nélkül, de a hasznosságérzetem jelentősen emelkedett a minap. Igen, ez a jó megközelítés. Újra hasznosnak éreztem magam, amikor a WMN videós csapatával elkészítettük a Nyomjuk, anyukám! című sorozatunk még tavaszról elmaradt két epizódját. Már megvolt, kivel, hol, mikor és miről forgatunk majd, csak ugye jött ez az egész izé. Viszont most nagyon furcsa volt, hogy se Farkasházi Rékáék elvarázsolt zuglói kiskertjében, se Nánási Paliék balatoni áll-leesős panorámájában nem gondoltam a vírusra. Meg semmire, ami ezzel kapcsolatos. Csak a munkára. Hogy végre a szabadban dolgozunk, készül valami izgalmas, jó dolog, hogy hasznosnak érzem magam, és felcsillan a remény, hogy vége lesz ennek az időszaknak, és mindenki azt csinálhatja majd, amit szeret, és amihez ért.

„A szabályok, határok, keretek sokkal inkább a biztonságot erősítik, mint a félelmet növelik” – Hogyan hat a gyerekekre az újranyitás?

WMN Life – 2020. június 2. – PD

Most, hogy újraolvasom az előző sorokat, úgy tűnhet, mintha valami munkamániás barom lennék. Totál nem vagyok. Sőt! Kifejezetten imádok „csak” apuka, férj, barát, Bandi (a családom, a barátaim és a közeli kollégáim szólítanak így) lenni. Mindegyik szegmensben vannak erényeim a hibáimon túl, és mindegyik „szerepemet” szeretem.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy a mostani forgatásokkal picit visszatért a korábbi, megszokott életem, ami hiányzik egy kicsit.

Hoppá, mindjárt hajnali kettő! Lehet, hogy le kellene már feküdni, mert a vasárnap egyéves kisfőnök vagy épp a négyéves főrendező megfújja a kürtöt reggel. Persze az is lehet, hogy az én drága nejem csendben leviszi őket, és halkan játszanak, reggeliznek, mint oly sokszor, és akkor nekem még jut egy plusz óra alvás. Az pedig aranyat ér ezekben az ínséges időkben, barátaim!

D. Tóth András