–

Az egyik kedvenc helyem teraszán ülök. Végre megnyitottak a budapesti éttermek is. Nem úgy, mint régen (persze, ezt tudjuk), hanem értelemszerűen biztonsági óvintézkedések mellett. A felszolgálók hangosan fogadnak, három hónapja nem láttam őket, megkérdezem, hogy bírták, nem panaszkodnak, szerencsésnek tartják magukat, mert ők át tudtak állni a házhoz szállításra. Csak a vendégek… na, azok hiányoztak. (Gondolom, nem mindegyik.)

Az egyikük azt meséli, úgy érezte, sose lesz vége, és mivel nem tudott annyit keresni, mint korábban, elment az egyik multihoz online rendeléseket felvenni. Sokan vannak így. Erről a helyről keveseket bocsátottak el, de rengetegen bezártak, és vannak, akik nem tudnak majd talpra állni, annyira földbe döngölte őket a bevételkiesés.

Szóval, ez az első nap, amikor ismét a kedvenc helyeim egyikén ülök. Mennyire ünnepélyesnek, dicsőségesnek képzeltem el ezt a napot korábban!

Azt hittem, majd kiöltözöm, magas sarkút veszek, hogy majd egy egész város fog pezsgőt bontani és ünnepelni, ehelyett fáradt, meggyötört arcokat látok, homályosan közlekedő embereket, és éppen csak szállingózó vendégeket. 

Leülök dolgozni, kinyitom a gépem, rendelek egy kávét, fahéjas kapucsínó, az ember otthon ritkán fogyaszt ilyesmit. Vaníliakrémes croissant, majd lemegyek edzeni, majd… Bár most nem érdekes, most ünnepelni akarok a magam szerény módján. 

Fotó: Boldog Attila

Nézem az ilyenkor mindig népes teret, csak lézengenek, orr alá letolt maszkok mögött, párás szemüvegekben (ezt utáltam a legjobban: maszk és szemüveg, semmit nem látni). 

A lassan szétoszló járvány utáni város teste gyógyulgat már, az emberekkel együtt, akik benne élnek. Mint egy nagybeteg a súlyos operációk után, szépen hegednek a sebek. Reméljük, nem kell újra műteni. 

Bizonytalanok vagyunk, újratanulunk járni, sokáig ültünk kerekesszékben, még zsibbad a lábunk, de már képesek vagyunk az egyiket rakni a másik után. Pakoljuk magunkat is, nagy levegő, fent a tüdőben összesűrűsödik, kevesebb benne a szmog, hosszú ideig volt üres a város, kíváncsi vagyok, mennyi idő kell ahhoz, hogy újra telefújják kipufogógőzzel. 

Tegnapelőtt elfogadtak egy törvényjavaslatot, amitől felfordul a gyomrom. Azt is tudjuk a hírekből, hogy az idén minden eddiginél nagyobb lesz a tűzijáték. Dudálásért százezres bírságokat is osztogatnak, meg bácsikat visznek el posztokért. Inkább bezárom a hírfolyamot, inkább ülök így, a krémes croissant-ommal és a fahéjas kávémmal még egy kicsit. 

Az elmúlt években nem voltam jól. Csoda, hogy kibírtam annyit, de már az én sebeim is hegednek, hiába jönnek újak, tépni, marni – bezárom, kizárom, lezárom, mert úgyse látják, tudják, értik, ki vagyok, miért vagyok, miért beszélek és minek hallgatok. 

A Facebook feldobja a mai naphoz tartozó, öt évvel ezelőtti emlékem, az első negatív eredményemről szóló posztom – most már hivatalosan is felgyógyultam a rákból. Húsz százalék esélyem volt arra, hogy elérjem az ötéves tünetmentességet, de sikerült. Sikerül majd ezen is túl lenni, erre következtetek ebből.

Az ember a leglehetetlenebbnek tűnő dolgokra képes, olyanokra is, amikről nem is gondolná. Igaz, én sem leszek már ugyanaz az ember, aki korábban voltam.

Most a világnak jóval nagyobb százalék eséllyel jósolom meg az ötéves túlélést. Bár nem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt. Mekkora közhely, te jóisten! Ilyen közhelyekben élünk. Ahogy DTK is írta korábban.

Pont úgy.

Pont így. 

Szentesi Éva