–

Itthon vagyunk

Ez általában akkor szokott történni, amikor haza akarunk jönni. Amikor van egy-két hét szabadságunk, és előre megtervezzük az utazást. Amikor anyukám már egy hónappal a hazajövetelünk előtt mindennap azon töri a fejét, hogy milyen étellel kedveskedjen majd nekünk, amikor itthon leszünk.

De most nem így vagyunk itthon. Most úgy vagyunk itthon, hogy április 8-án azt mondta a munkáltatóm: „Egy hét múlva megy a repülőtök.” 

Négy és fél éve éltünk Szenegálban, barátok váltak a mindennapjaink részévé, kialakult szokásaink voltak, tárgyakhoz ragaszkodtunk, és eszünkbe sem jutott, hogy mindennek véget kellene vetni – egy hét alatt.

Pszichózis

A hirtelen költözés azért is ért minket hideg zuhanyként, mert nem éltünk koronavírus-pszichózisban. Szenegálban is voltak megbetegedések, és az utcán is egyre több maszkos embert lehetett látni, de az emberek többsége mégis sokkal higgadtabban fogadta a híreket, mint ami Európából jött át. Az országot mindenhol kiplakátolták információkkal, Dakarban az utcákon festőművészek festették a falakra, hogy hogyan küzdhetünk a koronavírus ellen, de közben az élet ment tovább.

Bár még alig volt eset, a szenegáli elnök bezáratta az iskolákat, éttermeket, hoteleket. Minket is hazaküldtek dolgozni, később pedig kijárási tilalmat rendeltek el este nyolc után. Az emberek pedig folyamatosan alkalmazkodtak az új intézkedésekhez, de a pszichózis fázisa még mindig nem jött el.

Én is elmentem nagybevásárolni, ki tudja, mi lesz, de Dakarban a boltok kifosztásáról szó sem volt: a szenegáliak nagy részének – azoknak, akiknek a havi fizetésük minden hónapban elmegy a mindennapi megélhetésre – nem volt félretett pénze bespájzolni. 

„Szűnj már meg!” – Miért engedjük meg magunknak a gyerekeinkkel azt, amit a felnőttekkel soha?

WMN Life – 2020. május 8. – BG

A gyerekekkel elkezdtük csinálni az online sulit, de miközben a magániskolák egy hét alatt kidolgozták az internetes távoktatást, az állami iskolák jó része egyszerűen csak bezárt, és a gyerekek oktatás nélkül maradtak otthon. Egy magántévé-csatorna televíziós távoktatást indított, de az is csak kevés gyerekhez és korlátozott mértékben jutott el.

Az emberek jó része nem tehette meg azt a luxust, hogy otthon maradjon, úgyhogy a piacok és kisvállalkozások, amennyire csak tudtak, továbbra is működtek,

a távolságtartást pedig annyira tartották be, amennyire be lehet tartani egy zsúfolt piacon vagy egy több generációnak otthont adó házban.

Mi magunk nem igazán a betegségtől tartottunk, hanem inkább a külföldiek elleni reakcióktól. Az első regisztrált koronavírusos eset egy francia férfi volt, amit egy második, szintén francia eset követett, így nem telt sok időbe, mire azt kezdték el hajtogatni az emberek, hogy „már megint a franciák teszik tönkre Afrikát”. A helyzet tovább romlott, amikor két francia orvos arról nyilatkozott, hogy Afrikában kellene tesztelni a koronavírus elleni vakcinát… A növekvő szakadékot és feszültséget ellensúlyozandó, egyre több szenegáli értelmiségi is felszólalt, hogy csillapítsa a kedélyeket, és egy Kanadában élő szenegáli virológus és immunológus is azt írta: „Ne essünk pánikba. Igen, mind meg fogunk halni, de NEM, nem a Covid-19-től.”

Pszichózis ide vagy oda, nem volt választásunk. Pakolnunk kellett.

Pakolás

Amikor telefonon hívtak, hogy egy hét múlva végleg el kell hagynunk Szenegált, ahogyan sok abszurd életszituációban tenni szoktuk, hangosan nevetni kezdtünk, és hitetlenkedve a fejünket ráztuk a férjemmel. Aztán pár perc múlva vállat vonva kijelentettük: „Hát akkor pakoljunk.” Vannak helyzetek, amikor nincs mit tenni, egyszerűen csak cselekedni kell.

Aki költözött már életében, az tudja, mi mindennel jár. Szortírozás, pakolás, bútorok eladása, dobozolás… Mivel mindketten nemzetközi szervezetnek dolgozunk, majd tizenöt éve utazunk országról országra, úgyhogy megvan a magunk pakolós rutinja, de összepakolni egy hét alatt úgy, hogy közben dolgozzunk is, és csináljuk a sulit a gyerekekkel, még nekünk is nagy falat volt, úgyhogy nem volt vesztegetni való időnk.

Tavaly egy továbbképzésen voltam, ahol mindennap új székre kellett ülniük az embereknek. A tréner az utolsó nap vette észre, hogy én végig ugyanott maradtam, és megkért, hogy üljek át máshova, de mondtam neki, hogy annyi változás van az életemben, hogy ha most ugyanazon a széken ülhetek mindennap, az biztonságérzetet ad.

Az intenzív pakolás káoszában ugyanezt éreztem. Hogy vannak dolgok, rituálék, amik biztonságérzetet adnak.

Úgyhogy továbbra is megtartottuk a beszélgetős közös reggeliket, a soha véget nem érőnek tűnő esti közös olvasást, és az elmaradhatatlan húsvéti kincskeresést. De volt egy feladat a pakoláson túl, ami még ránk várt: hogy hogyan közöljük mindezt a gyerekekkel.

Kommunikáció

„A gyerekek rugalmasak, minden akadályt könnyen vesznek” – szokták mondani. Én inkább úgy mondanám, hogy a gyerekeknek nincsen választásuk, nekik egyszerűen muszáj alkalmazkodniuk, még ha közben millió gondolat, félelem vagy izgalom bolyong is az agyukban. 

A férjemmel hajlamosak vagyunk sodródni az árral, és sokszor elfelejtjük, hogy ami nekünk egyértelmű, az a gyerekeknek nem feltétlenül az, vagy hogy amit mi eldöntünk, azt a döntést a gyerekek nem föltétlenül érzik magukénak, úgyhogy tudtam, először is el kell magyaráznunk a dolgot a gyerekeknek. 

De hogyan csináljuk jól, amikor mi is tele vagyunk kérdésekkel? Hova menjünk? Magyarországra? Franciaországba? És hol lakjunk? És meddig leszünk ott? És francia állampolgár lévén beengedik egyáltalán Dominikot Magyarországra? Nyitva vannak még egyáltalán a határok? Mi lesz velünk a következő hónapokban?

Egypár éve valószínűleg odafordultam volna a gyerekekhez, és azt mondtam volna nekik: Egy hét múlva elutazunk, és meglátjátok, szuper lesz! Izgalmas lesz az utazás, aztán egy szuper helyen fogunk lakni, új kedves emberekkel, új barátokkal! De ma már tudom, hogy hajlamos vagyok az optimizmust hajszolni, ahelyett hogy elfogadnám az érzéseimet, és ahelyett, hogy a gyerekeket is arra ösztönözném inkább, hogy elfogadják az érzéseiket.

Amikor egy lépéssel távolabb megyünk önmagunktól, és onnan figyeljük, mi történik velünk, sokkal könnyebb az elfogadás, mert látjuk, hogy minden érzés és állapot ideiglenes. Így a szomorúság, a félelem vagy a feszültség sem a gyengeség jelei, hanem csak állapotok, amik mind a részünk. Minél inkább képesek vagyunk távolról szemlélni és elfogadni ezeket az állapotokat, annál inkább képesek vagyunk meglovagolni a változás hullámait, és épségben kijutni a partra. Ahol aztán újabb hullámok várnak ránk. 

Úgyhogy elmondtuk a gyerekeknek, hogy sok dolgot nem tudunk, de pár dolgot igen, például azt, hogy akárhogyan lesz, együtt maradunk. Mindennap megkérdeztük, mit éreznek, hiszen ők is barátokat, játékokat, helyeket hagynak majd hátra. De a gyerekek egyre csak ujjongtak: „Megyünk haza, Magyarországra!” A szomorúság legkisebb jelét sem lehetett látni rajtuk. Nekik Magyarország maga a mennyország, nagyszülőkkel, unokatestvérekkel, és sok-sok közös játékkal. Nem erőltettük. A lényeg úgyis az volt, hogy tudják, bármit érezhetnek. Azért leszerveztem még nekik egy utolsó playdate-et egy-egy barátnőjükkel, hogy elbúcsúzhassanak, és hogy érezzék, valami most lezárul.

Kérdések százai

A férjemmel közben rendületlenül pakoltunk, és mellénk állt a szerencse: a meghirdetett dolgaink hetven százaléka már másnapra elkelt. De minél kisebb volt a káosz a lakásban, annál nagyobb volt a fejünkben, és egyre csak nőtt a megválaszolatlan kérdések száma, úgyhogy próbáltuk egyszerűsíteni a dolgokat, és kiszűrni a lényeget.

Nem akartunk mindenre választ kapni, csak a legalapvetőbb kérdésekre. 

Például arra, hogy beengedik-e a francia állampolgárokat Magyarországra. Kiderült, hogy vannak ugyan szabályok, de ezt mindig az aktuális hatóságok döntik el. Vagyis esély volt arra, hogy többnapos út után, a végén mégse engedik be Dominikot a határon. Ez nem volt túl megnyugtató, de nem tudhattuk előre, úgyhogy nem volt mit agyalni rajta.

Kedd estére már csak ládák és kartonok voltak körülöttünk, szerda hajnalban pedig már indultunk is a reptérre. Háromnapnyi utazás várt ránk. Dakarból Párizsba, Párizsból Frankfurtba, Frankfurtból Bécsbe repültünk, ott pedig egy minibuszt béreltünk a reptéren, és már folytattuk is az utat Magyarországra.

Ahogy a magyar határ felé közeledtünk, kíváncsian vártuk, mi lesz. Nem volt B terv. Feltettük a maszkokat, hogy jó benyomást keltsünk, de aztán levettük, mert láttuk, hogy egy vezetőn sincs maszk. Millió gondolat kavargott a fejünkben, de amikor megálltunk a határon, a kétségeink egy pillanat alatt szertefoszlottak. Egy fiatal határőr köszönt ránk kedvesen, angolul beszélt, hogy a férjem is értse, és minden a lehető legsimábban ment. Negyedóra múlva már indulhattunk is tovább – a hírhedt piros „karantén” cetlivel a kezünkben.

Érkezés

A lényegen túl voltunk, de valami fontos mégis hátravolt: a balatonlellei lakásunkba tartottunk, egy teljesen ismeretlen lakóközösségbe, és fogalmunk sem volt, hogy milyen reakciókat fog kiváltani az ajtónkon lévő piros cetli… Megírtuk a lakóknak, hogy azért vagyunk karanténban, mert külföldről jöttünk haza – de már csak a munkánkból adódóan is jól tudjuk, hogy a félelem sokszor a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Sokszor viszont a legjobbat! Csupa biztató és segítőkész visszajelzést kaptunk, és ellenségességnek a legkisebb nyoma se volt!

A hatósági karanténunk végén járunk, és mindez a sok pozitív reakció megkönnyítette a költözés legnehezebb fázisát: az átmenetet. A folyamatos változás az életünk része, mégsem lehet hozzászokni.

A változás egy járatlan út az ismeretlenbe, a még nem megéltbe, úgyhogy teljesen természetes, ha tartunk tőle.

De a változás egyben esély is arra, hogy többé váljunk, hogy felfedezzünk új dolgokat, köztük azt is, hogy mi mindenre vagyunk képesek.

A változás útját mindenki egyedül éli meg, de a környezet nagymértékben megkönnyítheti – vagy éppen megnehezítheti. Nekünk a szomszédok és határőrök kedvessége és elfogadása adta meg a mentális nyugalmat ahhoz, hogy fellélegezve kezdhessünk bele az életünknek egy új – ideiglenes – szakaszába.

Al Ghaoui Naima