Ha valaki beszámolt volna a még nem terhes énemnek erről a jelenetről, nem tudom, mit találtam volna zavarba ejtőbbnek benne: hogy pár hónap múlva a kanapén előregörnyedve a hasamhoz fogok beszélni, vagy azt, hogy miket fogok mondani (azt hiszem, az utóbbit).

De ideje lenne hozzászoknom végre: ez a műfaj azért jócskán bővelkedik a groteszk élményekben

Közel 100 napja voltam terhes, amikor a babavárós applikációm szerint a gyerekem épp olyan hosszú volt, mint egy Túró Rudi. Ha addig odalettem volna ezért az édességért, onnantól kezdve tuti, hogy soha többet nem veszem a számba. Nem így volt szerencsére, bár nem mondom, hogy amikor a boltban megláttam, ahogy valaki leemel a polcról egy Rudit, nem rándult egy pillanatra görcsbe a gyomrom. Hahó, valaki, aki ezeket az appokat csinálja: nem lehetne a kajás hasonlatokat kihagyni belőle? „A kisbabád akkora, mint egy édesburgonya” – na, tessék, a jövő heti menünek annyi! De az is lehet, hogy le kéne törölnöm a fenébe az egészet.

Oké, talán egy csöppet túlzok, de nem őrizhetnék meg legalább egy hangyányi szarkazmust a régi énemből? Ami különben is kezd átalakulni. Nem vész el, csak átalakul – mint az anyag a fizika törvénye szerint.

De ez nem minden helyzetre igaz, mert az ellátórendszerben mint önálló entitás igenis megszűnsz létezni, amint terhes leszel.

A neved a semmibe vész, és azon nyomban betagozódsz egy gyűjtőnév alá. És mint a Star Warsban a vukikat, már tök mindegy lesz, hívnak-e valahogy, mert csak vukinak (esetünkben Kismamának, így naggyal, hiszen ez már tulajdonnév) fognak nevezni. Később pedig Anyukának.

Ugyanígy jár az ember férje is, aki ezentúl Apuka lesz (szigorúan kicsinyítő képzővel). Ezt nem árt jó előre az eszedbe vésned, már csak azért sem, hogy amikor a védőnő Apuka alapbetegségeiről kérdez majd, akkor ne a saját apád kórképét kezdd el sorolni (és ne könyveljenek el már elsőre sík hülyének, mint engem).

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szeresd a testem, bébi!

Amikor a terhességgel kapcsolatban arról beszélnek, hogy megváltozik az ember teste, akkor a még gyanútlan nő mire gondol? Na, mire? Hogy megnőnek a mellei és a hasa, kitágul a csípője, és nagyjából ennyi, kész! Arról bezzeg mindenki mélyen hallgat, hogy amikor kismamák mosolyognak rád elmerengő tekintettel egy fotóról, akkor valószínűleg ők is épp szélszorulással küzdenek. Mert az emésztésednek mint olyannak egy az egyben könnyes búcsút mondhatsz. Így már számomra is értelmet nyert a sablonossá koptatott testpozitív kifejezés, hogy a test maga a csoda: igen, az én testem például a csodával határos módon képes bármilyen ételtől a duplájára puffadni és úgy maradni órákig. 

Hiába próbálnak megtéveszteni, tudom, hogy amikor valaki azt mondja, ragyogok, valójában arra gondol, hogy akkora vagyok már most, a második trimeszter első felében, mint a napkorong. És ha valaki előbb szól, hogy a második trimeszter elején a légszomjtól úgy veszem majd a levegőt, hogy simán szinkronizálhatnám Darth Vadert, akkor tuti, hogy kezdek valamit ezzel az infóval. Szóval szívesen!

Üdvözlet Narniából, avagy a „terhesagy” csodái

Miközben alakulsz kívül-belül, valami a fejedben is elkezd megváltozni – és most nem arra gondolok, hogy irreális dolgokon fogsz parázni (erről kicsit később). Hanem a memóriádról. Na ez az, aminek szintén búcsút inthetsz.

Amikor arról olvastam, hogyan válnak a terhes nők feledékenyebbé és szórakozottabbá, csak megvetően legyintettem: haha, az én agyamon ugyan nem fog ki semmi és senki, már jó ideje trenírozom az öregkori Alzheimer ellen különböző módszerekkel (ennél a pontnál jelentőségteljesen odaérintettem párszor a mutatóujjamat a halántékomhoz).

Aztán múlt héten elindultam a repülőtérre, hogy a férjem után menjek Skóciába. Már jócskán elhagytam az utcánkat, amikor eszembe jutott, hogy nem húztam ki a hajvasalót a konnektorból. Eszeveszett sebességre kapcsolva száguldoztam vissza a lakásba, szó szerint feltéptem a bejárati ajtót, berongyoltam a hálóba, ahol semmit, de semmit nem találtam még csak a konnektor közelében sem. Ekkor kapcsolta fel valaki a fejemben is a lámpát, hogy azt a hajvasalót keresem, amit már több mint fél órája betettem a bőröndömbe, hogy magammal vigyem az útra. Szóval végig nálam volt.

Arról meg már ne is beszéljünk, hogy miért kellett a férjem után mennem. Mert eredetileg együtt utaztunk volna, ha egy nehéz hét kicsúcsosodásaként nem felejtek el elmenni az új útlevelemért a kormányablakba, ami az ünnepi hosszú hétvége miatt így napokra ott ragadt – beleértve az utazás napját is. Így jó pénzért átfoglaltam a jegyemet egy másik járatra, és hogy minél kevesebb anyagi kárral járjon az egész, a férjem végül az eredeti időpontban utazott, amit szerintem utólag százszor meg is bánt, mert így több kiborulást kellett végigasszisztálnia „távmunkában”, mint az kényelmes. 

És akkor most beszéljünk az irreális parákról

Szorongásból mindig is jó voltam. Sosem gondoltam, hogy ezt még lehet fokozni. De az elmúlt néhány hónapban az is kiderült, hogy bármit lehet.

Így lelkiismeretes újságíróként hiába „riszörcsöltem” jó sok témába vágó, hiteles forrásból származó cikket, mégis egy teljes napig meg voltam róla győződve, hogy a repülőn a légnyomástól elvetélek majd, ami miatt kényszerleszállást kell végrehajtania a gépnek, hogy valahol a világ ki tudja, melyik pontján kórházba szállítsanak, és ott egyedül kelljen megküzdenem az egész helyzettel.

A jegyzőkönyv kedvéért itt és most szeretném megjegyezni, hogy aki ismer, az tudja: én tényleg alapvetően józan gondolkodású, intelligens(nek mondható) nő vagyok. Voltam? Vagy mi történik velem, de tényleg? Hová leszek?

Az első trimeszterben szinte végig véreztem, többször hittem azt, hogy elvetélek. Talán ezeket az élményeket nem sikerült még feldolgoznom. Vagy az egész ilyen lesz innentől kezdve?

Az egész ilyen lesz innentől kezdve.

Soha a büdös életben nem éreztem még ilyen felelősséget, aggodalmat valaki iránt, soha nem féltem még ennyire, hogy jól fogom-e csinálni (a férjem biztos benne, hogy igen, egyedül ez tartja bennem a lelket). Ahogy attól sem, hogy a végén mennyi marad belőlem. Abból, akit annyi időn keresztül úgy ismertem: én. 

De miközben azon vagyok, hogy megőrizzek minél több mindent magamból, igyekszem békével elengedni azt, aminek most mennie kell – ha csak időszakosan is. 

Megnyugtatni magam a tudatban, hogy nem veszek el, csak átalakulok – mint az anya(g).

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Filákovity Radojka