–

Barátainknak nemrég született kisbabájuk. Örülnek. És persze szenvednek. Szenvednek és hősiesen tűrnek. Még nekünk és maguknak is váltig állítják, hogy minden rendben; s ha vacsorára összejövünk, gyengéd erőszakkal sem lehet őket rávenni, hogy ne ők főzzenek. Hiába ajánljuk, hogy egy rövid kimenőre szívesen ringatjuk a kisbabát. Közben pedig, a statisztikákból meg az emlékeimből nagyon jól tudom, hogy a háttérben szétcibálják őket a konfliktusok, és rohadtul fáradtak. És csakugyan, a férj suttyomban bevallja a páromnak, baj van.

Amikor erről beszélünk a férjemmel, mindig nagyon frusztrált vagyok. Átéltük, hibáztunk egymással, látunk másokat átmenni rajta, és hibázni.

Még a kutatások is azt mondják, hogy az első gyerek megérkezése csökkenti a párok boldogságérzetét – méghozzá nagyobb mértékben, mint egy válás vagy egy munkahely elvesztése.

Csak kell hogy legyen valami módja annak, hogy az ember békében befogadja az új jövevényt!

A jó hír, hogy a gyerek ötéves korára már sikerül jól megbeszélni és átlátni, mi is történt velünk az út elején. 

Én az anya szemszögéből tudom elmesélni az érzéseimet. Egy teljesen új feladatra ébredtem: életben tartani egy kisbabát, megtalálni, hogyan is szeretném nevelgetni, és megtanulni hallgatni az ösztöneimre. Ez teljesen felemésztette minden energiámat. Emellett az volt az elvárásom, hogy a környezetem majd eköré rendeződik, ezt fogja legfontosabbnak tartani. Milyen balga voltam!

Vegyük csak az ösztönökre hallgatást, amiket először is fel kell éleszteni, hiszen a korábbi, gyerekmentes életben gyakran háttérbe kerülnek. Az ösztönökre kell hallgatni és nem a mély fáradtságra. Az ösztönökre és nem a derült égből is potyogó tanácsokra és kritikákra. Mindez azonban baromi nehéz, felkavaró, tele konfliktussal és bizonytalansággal. Végül a férjem is „ellenséggé” vált: nem értette, mivel küszködöm, túlzottnak bélyegezte a gondoskodásomat, mindemellett úgy éreztem, engem hibáztat, amiért nem bírok el kiegyensúlyozottan a helyzettel. Azzal kellett szembenéznem, hogy az anyaság számomra egyet jelent a magánnyal és az árral szemben úszással. 

A férjem, az apa szemszögéből pedig a következőképp nézett ez ki: ő kapott egy új feleséget, akinek megváltozott a személyisége, egy kiegyensúlyozott, jó kedélyű nő helyett egy sírásra hajlamos, ingerlékeny valakit.

Akihez hozzászólni is nehéz, akinek a szemében úgy tűnik, hogy ő (sok) mindent rosszul csinál. Nem érzi, hogy autonóm döntéseket hozhatna a gyerekkel kapcsolatban. Nincs joga otthon maradni, így kimarad a mindennapjainkból. Ezenfelül minden, amit eddig ketten csináltunk – az úgynevezett életadminisztráció –, az ő vállára nehezedik, tehát elfoglaltabb, mint valaha – és értetlenül bámul, hogy emellett hogyan lehet rá haragudni, hogy „nincs jelen”. Hát hogy lenne?

Én nem bírtam elmagyarázni neki, mi történik velem, mert magam sem tudtam, annyira új volt az egész. Ő nem bírta elmagyarázni nekem, hogy ő hogyan érez, mert úgy vélte, nincs kihez beszélni. Hosszú évekbe telt, amíg sikerült új, jó dinamikát találnunk és ismét összekovácsolódnunk.

Amint nézem, mindez hogy történik meg újra és újra, más-más kapcsolatokban, de hasonló következményekkel, megdöbbenek. 
Ne érts félre, nem akarlak elriasztani, nem azt akarom mondani, hogy ne vállalj gyereket. Én már az első hét után úgy éreztem, el sem tudom képzelni az életemet az új jövevény nélkül. A gyerek mindent felkavar maga körül – az állóvizet és örvényeket egyaránt, és kényszerít, hogy magunkba nézzünk, hogy a világot élhetővé tegyük számára. Közben pedig megajándékoz olyan mély boldogságpillanatokkal, amelyek szinte misztikusan szépek. 

Szóval nem azt akarom mondani, hogy ez nem kell. 
Azt akarom mondani, hogy tudnunk kell róla, mi vár ránk, és fel kell készülnünk rá.

Meggyőződésem, hogy nemcsak fizikailag van szükségünk szülés-előkészítőre, hanem lelkileg is. Hogyan úszhatjuk meg ezt az egészet anélkül, hogy nehezen áthidalható távolságok ékelődjenek közénk? Hogyan kerülhetjük el, hogy egymás ellenségeként vagy pusztán „üzlettársakként” végezzük? Hogyan találhatunk új egyensúlyt anélkül, hogy rámenne a kapcsolat? Hogyan kezelhetjük ezt a nagy erőpróbát anélkül, hogy úgy érezzük, boldogtalanok vagyunk? Tényleg mindannyiunknak azzal a meggyőződéssel kell belevágnunk, hogy megy ez (látszólag) mindenkinek, tehát nekünk is mennie kell?

Nincs megoldásom, csak kis tippjeim. 

Beszéljétek meg előre, hogy milyen kép él bennetek a baba születése utáni hetekről. Ezek álmok, amelyeket valószínűleg felülír a valóság, de legalább tudni fogjátok, a másik mit is gyászol. Nekem például csalódás volt, hogy nem üldögéltünk egymás mellett halkan beszélgetve, amíg szoptatok, vagy hogy nem sikerült végtelen sétákat tennem a kisbabámmal (ugyanis nem szerette, a séták egy része ordítással telt).

Buzdítani szeretnélek, hogy ha van megbízható családtag vagy barát, igenis egy fél órára menjetek el kettesben a pároddal alkoholmentes sört inni, és meghitt, fáradt némaságba burkolózni, együtt. Akkor is, ha kegyetlenül nehéz egy pillanatra is elengedned ezt az új valakit, akinek annyira végtelenül szüksége van rád. 

Néha hármasban csináljatok valamit, akkor is, ha alig bírtok nem gondolni a hegynyi intéznivalóra. Például toljátok együtt a babakocsit, akkor is, ha esetleg a ház nem lesz kitakarítva vagy elmarad a fűnyírás. 

Készüljetek fel előre, hogyha valaki kiejti a száján a szót, hogy „segítek”, fogjátok a szaván. 

Jusson eszetekbe azt mondani a párotoknak, hogy „köszönöm”, akármilyen kis dolog sikerült jól. 

Tudjátok, hogy a hiba nem kizárólag a ti készüléketekben van, hogy a legtöbben küzdünk, hogy nem az a szabály, hogy minden megy, mint a karikacsapás, mint a világ legtermészetesebb dolga. Legyetek elnézők magatokkal és másokkal.

Tímea

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / monkeybusinessimages