–

Amikor Kriszta bejelentette, hogy akkor minimum két hétig home office (milyen bizakodóak voltunk), eldöntöttem, hogy én bizony nem maradok Budapesten Rupert kutyusommal, mert ha kijárási tilalom lesz és csak tíz percekre vihetem ki a kutyát a szabadba, na, akkor bizony cseszhetem. Szóval fogtam egy bőrönd ruhát, pár nélkülözhetetlen dolgot, na és persze a kutyát, és szépen hazajöttem Gyomaendrődre.

Itt kertes házban lakunk, szóval ha bármi történik, legalább az udvarra ki tudunk menni.

Egyelőre nem hallottunk helyi koronavírusos esetről, viszont folyamatosan felröppennek a pletykák, olyanok, mint például, hogy a szomszéd városban Ilonka már beteg, sőt meg is halt – majd feltámadt, mert a Lidlben felbukkant.

Egyébként a helyi önkormányzat mindent megtesz azért, hogy az idősek ne mászkáljanak az utcán, még be is vásárolnának nekik. Azért ez a feltételes mód, mert sajnos nem veszik komolyan, és sokan még mindig az utcán szöszmötölnek, beszélgetnek a szomszéd nénivel, vagy éppen sorban állnak a lángososnál szombaton a piacon, ahol parázs vita alakul ki a fiatalok és idősek között, hogy mit keresnek kinn. (Egyébként, ha lecseng a járvány, mindenkinek ajánlom a lángosunkat, Gyomán lehet kapni a legfinomabbat!)

A polgárőrünk, bevetve a technikai vívmányokat, Facebook-live videókat készít az utcákról, a gátról, a Harangról, hogy mindenki maradjon a fenekén, nézze inkább online a várost.

Szerencsés vagyok, hogy van hova elbújni, és kivárni, mi is lesz ennek az egésznek a vége.

Mindennap ki tudunk menni egy nagy sétára a Hármas-Körös partjára, és kiszellőztetni a fejünket. A nővéremékkel kertrendezésbe kezdtünk, anyával sütögetünk, apával szinkronban edzünk. Ez nagyon idilli kép, mégis ott motoszkál a fejünkben, hogy bármikor kicsúszhat az ember kezéből az irányítás, és valószínűleg a java még csak most kezdődik.

Végigszántja a hátam egy furcsa bizsergés, amikor végiggondolom ezeknek a szavaknak a jelentőségét. „Még csak most kezdődik.” Mikor lesz vége? Hány beteg van vajon igazából? Megtettünk mindent, hogy mi ne kapjuk el a vírust?

Itt este nyolckor nem tapsol senki az ablakban az egészségügyi dolgozókért.

Az utcák némák, van egyfajta feszültség a levegőben.

Nálunk, a WMN-nél, nincsenek elbocsájtások, egy ilyen pici városban viszont vannak. A munkáltatóknak le kell állítani a termelést, mert nincs felvásárlás, így nem tudják fizetni az embereket. Sokan félnek, nem látják a holnapot. Míg én azon gondolkodom, meddig tart vajon ez a helyzet, és mikor mehetünk vacsorázni valahova nyugodtan, addig valakinek a megélhetése a tét. Magamba nézek, és mardos belül a szégyen, hogy nem is fontos az az éttermi vacsora.

Megtanít ez a helyzet arra, hogy értékelnünk kell a kis dolgokat. Kimenni a kertbe, teljes tüdővel magunkba szívni az oxigént, és nyújtózni egy nagyot. Nyugodtan, pizsiben elfogyasztani a kávét a videómeeting előtt, smink nélkül lenni egész nap, futni a madárcsicsergős gáton délután, sétálni egy nagyot édesanyával és Rupival a Körös partján.

Hiányoznak a legidősebb nővéremék, az unokaöcsik, ők egyelőre még Pesten vannak. Hiányoznak a budapesti barátaim, de szerencsére skype-olni azért tudunk, így virtuálisan együtt borozhatunk esténként.

Hiányoznak a gyomai csajok is, hiszen amikor itthon vagyunk, mindig találkozunk vagy egy kávéra reggel, vagy egy felesre este a Harangban. A Harang, a város lelke, reggel kávézó, kedden és csütörtökön mozi, délutánonként kocsma, hétvégén pedig diszkó. De most még a Harang is csendes. 

Szerintem erőgyűjtés gyanánt érdemes picit magunkba nézni, és felsorolni minimum öt dolgot, ami miatt hálásak lehetünk ennek a helyzetnek. Talán a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk a jelenben élni, és kihasználni minden egyes percét a kényszerpihenőnek.

Ha minden visszaáll a rendes kerékvágásba, vissza fogjuk még sírni a pizsamás meetingeket, és a pihenős mindennapokat. Ha visszaáll minden, remélem, viszünk magunkkal tapasztalatot, és egy picit mindannyian jobbak leszünk.
Ülök a cserépkályha padkáján, és kifújom a levegőt. A családban mindenki egészséges, együtt vagyunk. A fura bizsergés a gerincemben megszűnik, a szavak picit könnyebbé válnak.

Itt vagyunk egymásnak, minden rendben lesz.

 Tóth Dominika