–

Amúgy

„Én amúgy a kis mellű lányokat szeretem – de most már mindegy.”

A könyörtelen mondat úgy tolakodik az emeleti szobába, hogy ijedtemben magam elé kapom a pólómat. Mert amúgy meztelen vagyok, ennél meztelenebb tán soha nem voltam életemben. Hónapok óta járunk, ő az első „igazi” barátom, akivel szexelünk is meg minden. És ezek szerint ő hónapok óta úgy tekint a mellemre, a testemre, hogy „most már mindegy”.

Nézem a tetőablak előtt keringő porszemeket, és érzem, hogy valaminek most vége szakad. Annyi eszem persze nincs tizennyolc évesen, hogy ez a valami a kapcsolat legyen.

Snitt.

Belülről

Tízéves vagyok, nyári szünet van. Bicikliversenyt rendezünk, de nem a szokásos rend szerint, a kövesúton, hanem hátul, a kertek alatt. Esett az eső az éjjel, alaposan feláztatta az agyagos talajt, ami hol magába szippantja a biciklikerekeinket, hol úgy löki ki magából, hogy szinte képtelenség állva maradni. Papírforma szerint az én biciklim a legalkalmatlanabb az egészre: kempingkerékpár méretű, de súlyos vasból készült szovjet monstrum, nehéz kormányozni, ugratni vele meg egyenesen művészet. De mégis én nyerek. A pálya végén állva maradok. Zihálok. Érzem a mellkasom ütemes emelkedését-süllyedését, a verejték csorog a homlokomon, a combom pedig zsiborog a kemény izommunkától.

Ez a viszonyom a testemhez egy képben: büszke vagyok rá és hálás neki.

Repíti a korcsolyámat, gyorsan begyógyulnak a fára mászás közben szerzett sebeim, bírok futni (ráadásul gyorsan), tudok kézen állni, kúszni, ugrani, a törött csontjaim összeforrnak. Mindenre képes, amire csak szükségem lehet.

És a legfontosabb: belülről kifelé látom magam.

Nem tudom például felidézni a gyerekkori tükörképemet, sem az ahhoz fűződő érzelmeimet. Nem volt fontos egyik se, mert a testben benne voltam, általa láttam a világot, és mindent megadott nekem, amire szükségem volt. Biztonságot, erőt, gyorsaságot. Önmagam lehettem benne és általa: hangos, szaladós, kacagós, kerítésmászós és szánkóralizós önmagam.

Snitt.

Mindegy

Vissza a tetőtéri szobába! Ott állok az ablak alatt, a fény, ami addig melengetett, bántón, kíméletlenül törik meg a bőrömön, és érzem, hogy valami elmozdult. Ma már tudom, mi – akkor még csak a riadalmat éreztem, hogy valami történt, és én nem értem, mi, de nem kényelmes többé a testem. És mintha hirtelen mindenhol ott lenne, mintha ettől a pillanattól tükröket szereltek volna a világ összes falára, amelyekből ordít rám reggeltől estig, hogy „amúgy a kis mellű lányokat szeretem, de most már mindegy”.

Ma már tudom, hogy a nézőpontom mozdult el abban a kíméletlen pillanatban: a belülrőlből kívülről lett, és kíméletlenül sok idő tűnt el addig, amíg sikerült visszabillentenem. Vagy legalábbis résen tudok lenni, ha ismét kibillenni érezném.

Butaságnak tűnik, hogy egyetlen mondat ekkora károkat képes okozni, de attól még így van. Valaki, akit szerettem, akiben megbíztam, és akinek mindenemet odaadtam (magamat, hiszen semmi másom nem volt), kinyilatkoztatta, hogy nem vagyok elég jó neki, de most már mindegy.

És én onnantól csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mi mást utálhat még rajtam. Nagy a hasam? Fogynom kellene? Lehet, hogy a hajam se tetszik neki, csak még nem mondta? És ha a jövő héten szembejön vele valaki, akinek kicsi a melle és vékonyabb is, mint én?

Életemben először kívülről láttam a testem, és otthontalan lettem benne.

Snitt.

Bocs

Harminc vagyok. Állok a tükör előtt, és azon gondolkodom, mi lesz, ha. Ha mégis. Hogy most azt mondja a vérképem meg az ultrahangfelvételem, hogy nem, de mi lesz, ha mégis. Például hogy néznék ki egy mellel.

„Én amúgy a kis mellű lányokat szeretem, de most már mindegy.”

Van-e kisebb mell a nincsnél?

Egy borsószemnyi csomó még egy kegyetlen mondatnál is kisebb, mégis képes mindent megváltoztatni.

A zuhanykabinból kicsapódó pára elhomályosítja a tükröt, úgyhogy kénytelen vagyok letörölni. Kinyújtom a kezem, érzem, ahogy a tenyerem alatt lefolyik a hideg csapadék, s a kezem nyomán egy csíkban újra előtűnik a tükör.

És ekkor meglátom magam. Tizenkét év után újra meglátom magam úgy, ahogyan gyerekkoromban láttam: belülről.

Hát szervusz, kedves testem!

Bocs, hogy így elcsesztem ezt.

Hiányoztál. Kérlek, ne légy rám ennyire dühös.

Tudom, hogy te mindent megtettél. És bár érzem, mikor romlott el, nem tudom, hogyan kellett volna visszatalálnom hozzád. Nem sanyargatni téged. Nem szégyenkeznem miattad, amikor te vagy a legjobb, leghűségesebb test, amit csak elképzelhetek.

Mindent elbírtál. Mindenhova elvittél, és mindenből meggyógyultál.

Valahol persze nagyon vicces, hogy valaki, aki az öltözködésében, megjelenésében teljesen gátlástalan, s ez a gátlástalanság még szórakoztatja is, ennyit volt képes aggódni a teste miatt, nem? Jó, bocs. Neked ez nem vicces.

Hogy túl nagy. Túl kicsi. Túl széles. Túl alacsony. Lehetne barnább. Kecsesebb. Laposabb. Feszesebb. Hosszabb. Simább. Bármilyenebb, csak ne ilyen.

Ja, lehetne.

Meg lehetne az is, hogy már egyáltalán nincs.

Megértettem a leckét. Kérlek, ne haragudj, hogy el kellett jutnunk idáig.

Snitt.

Egyezség

Öt évvel később.

Hát szervusz, kedves testem. Megint én. Néha bejelentkezem, hogy tudd, nem felejtettem el az egyezségünket.

Igen, tudom, a múlt héten azt mondtam, nem akarok fürdőbe menni. De nem miattad. Mármint igen, persze, felszedtem öt kilót. De valójában már nem a látvány zavar, hanem a lelkiismeret-furdalás. Hogy egy kicsit most cserben hagytalak. Nem becsüllek meg. De tényleg nem fog sokáig tartani ez az állapot, megígérem. És már nem azért van, mert mások szerint jobban néznék ki így vagy úgy, hanem mert azt akarom, hogy a legjobbat kapd. Hogy tudd: ha diétázom, azt azért teszem, hogy egészséges legyél. Hogy szépnek látlak. Mert belülről látlak szépnek, és azt látom, mi mindent megtettél értem az utóbbi harminc évben.

Te tudod a legjobban, hányszor hallottam ezeket a marhaságokat.

Fú, biztosan jól állna neked a hosszú haj, ez olyan fiús!

Jaj, nehogy már unalmas, hosszú hajú nő legyél!

Nahát, hogy megasszonyosodtál!

Úristen, hova fogysz? Ijesztően nézel ki!

Az excsajomnak olyan szép, kreol bőre volt.

Minek fogyózol, te mindig ilyen is dömper voltál.

Ja, persze, mindig is.

Tudod, kedves testem, megértem, hogy kiakadtál. De szeretném, hogy tudd: tartom magam ahhoz, amit öt éve egyszer és mindenkorra tisztáztunk: már nem érdekelnek ezek a mondatok.

A saját felelősségem érdekel, az, amit érted tehetek. Eltűnt a szégyen, a hasonlítgatás, a méregetés – csak mélységes hálát érzek. Hogy egyben vagy, és még vagy, én pedig, ha hosszú idő után is, de még időben felfogtam, mi a fontos.

A bicikliverseny, például. Ott állni a célnál sárosan és izzadtan, és érezni, ahogy a combizmom zsiborog a munkától. Belebújni a kedvenc pólómba, és anélkül viselni, hogy azt mustrálnám, hogy áll. Felvenni a legszebb nagyestélyimet, és nem azt nézni, hogyan festek a többi bálozóhoz képest. Nem belecsavarni magam a takaróba, nem lekapcsolni a villanyt, nem behúzni a hasam. Élvezni, hogy van testem, és nem rejtegetni. Elfogadni, hogy most ilyen – lehet jobb és lesz majd kevésbé jó is. De az enyém, engem szolgál rendületlenül, és az én feladatom megbecsülni.

Milyen okosakat mondok ahhoz képest, hogy mekkora hülye voltam abban a tizenkét évben, ugye?

Pedig olyan rohadt egyszerű.

Az a szép, ami van.

Úgy, ahogy van.

Épp azért, mert van.

Köszönöm, hogy lehet.

Csepelyi Adri

A sorozat korábbi cikkeit az alábbi linkeken, a szerzői nevekre kattintva olvashatod el:
Szentesi Éva; Gyárfás Dorka; Kurucz Adrienn; Both Gabi; Szőcs Lilla

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna/WMN