Both Gabi: Buta vagyok, csúnya vagyok, kövér vagyok, lusta vagyok, öregszem…

–

Iszonytató időprés

Az a helyzet, hogy eléggé kivagyok. Nem tudom, meddig lehet még fokozni ezt az őrült hajszát, ami valamikor szeptemberben kezdődött, és fogalmam sincs, meddig tarthat még. Most úgy érzem, tarthatatlan. December végén elutazom ugyan pihenni pár napra, de addig biztos, hogy eszelős hajtás lesz.

Persze, mindig sokat dolgoztam, most mégis úgy hiszem, hogy az erőm végén járok. Lelassultam, nem tudok koncentrálni, közel járok a kiégéshez, mégsem tudok pihenni, nem adok magamnak időt arra, hogy feltöltsem a lemerült elemeket.

Igazi „munkakutya” vagyok. Ezt láttam anyámtól, hogy a munkába bele kell szakadni. De van egy másik példa is előttem. Apám, aki amit csak lehetett, megúszott. A munkában is. Az életben is. 

Ha tetszik, ha nem, anyámból és apámból, kettejükből lettem összerakva

Ha egy mesével kellene jellemeznem ezt a bennem lakó kettős örökséget, akkor a Holle anyót látom magam előtt. Biztosan emlékeztek rá: a két lány közül az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Bennem lakik hát a szépség, de a szörnyeteg is.

A szorgos lány mindenkinek segít, épp csak magán nem tud segíteni.

A lusta meg nem csinál semmit. Illetve iszonyú sokat lóg a neten. Böngészi a közösségi oldalakat, olvassa a híreket, gyűjti az információkat, amelyekre az égvilágon semmi szüksége nincs. És nem tud leállni. Akkor sem, ha sok a dolga. 

Emellett minden egyes napon értékes órákat töltök azzal, hogy mások csip-csup ügyeit intézem, miközben a sajátjaimmal nem haladok előre. Ezért az éjszakából veszem el azt az időt, amit magamra kellene szánnom. (Most is este tízkor kezdtem el írni ezt a cikket, amit reggel le kell adnom. Ennél tovább már tényleg nem halaszthattam.)

Évek óta kialvatlan vagyok

Több mint egy évtizede, tizenhat és és fél éve, amióta megszületett az első gyerekem, alig volt olyan éjszakám, amikor öt-hat óránál többet aludtam volna. Mindig a hidegrázásig, a remegésig, a rosszullétig hajtom magam, és amikor végre lefekszem, akkor meg már nem tudok elaludni a fáradtságtól.

Mindenkinek meg akarok felelni, de magamnak mégsem felelek meg soha.

Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy „belőlem nem lesz senki és semmi”. És azt is, hogy „az olvasásból nem élünk meg, fiam”. Oké, erre keményen rácáfoltam. Talán pont ezért van az is, hogy az olvasással keresem a kenyerem. Olvasószerkesztő vagyok a WMN-nél szinte a kezdetektől fogva, mellette pedig könyveket szerkesztek, mesekönyveket írok.

Én vagyok a szorgos lány is meg a lusta is. Ez az örökségem. A munkámért jutalmul éppúgy megkaptam azt az üstnyi fekete szurkot, mint a csillogó aranyakat, akárcsak Holle anyó meséjében a lusta és a szorgos lány. Csak az a baj, hogy az aranyat nem tudom kiszedni, mert beleragadt a szurokba…

Mit mutat a tükör?

Nemrégiben egy találkozóra rohantam kora reggel, késve estem be (szokás szerint) a kávézóba, zavartan magyarázkodtam a nagyobb társaságnak, amely már csak rám várt, űzötten és izzadtan próbáltam megszabadulni a kabátomtól. Aztán amikor lerogytam a székre, két nem túl közeli nőismerősöm egyöntetűen kijelentette és a szemembe mondta: „Milyen szép vagy.” Azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Ez volt a nagyon őszinte válaszom nekik is.

Tényleg világomat sem tudtam, annyi tennivalóm volt, hogy szerintem még fésülködni sem maradt időm. Erre ketten is megegyeztek abban, hogy szerintük szép vagyok.

De én nem láttam magam szépnek. A jelenben sohasem. Akkor sem, amikor tényleg az voltam.

A régi fotóimról, amikor még nem voltam 50+-os, sem pedig túlsúlyos, mégis egy szép nő nézett vissza rám.

Visszatükröződöm a gyerekeimben

A gyerekeimet viszont gyönyörűnek látom. Figyelem rajtuk a gesztusaimat, arcvonásaimat, és persze látom visszatükröződni a gondolkodásomat meg a kellemetlen tulajdonságaimat is.

Nagyon tudatosan próbálom a rossz beidegződéseimtől megkímélni őket, nem szeretném átadni nekik például azt, hogy tulajdonképpen nem vagyok tisztában az értékeimmel.

Mégpedig azért, mert nem fogadtak el gyerekként olyannak, amilyen voltam.

Igazi könyvmoly kislányt képzeljetek el, akit eltiltottak az olvasástól a szülei, és titokban kellett csinálnia, bűnnek számított a betű, hiszen csak szidást kapott érte. Ezért van az, hogy sokszor még most is azt érzem, semmit nem tudok. Buta vagyok, csúnya vagyok, kövér vagyok, lusta vagyok, öregszem, és nekem semmi nem sikerül igazán.

Persze… ez nem igaz

Ha reálisan nézem a dolgokat, akkor nyilván tisztában vagyok vele, hogy valójában piszok mázlista vagyok, amiért három egészséges, szép, okos és kedves gyerekem született.

Az sem mindennapos, hogy valaki elváltan, negyvenen túl, három pici gyerekkel olyan társat találjon magának, aki még tíz év után is a tenyerén hordja.

(Az más kérdés, hogy mostanság két kézzel sem bírna el a pasim, mert e pillanatban épp többet nyomok, mint ő.)

És hát az is igaz, hogy hihetetlenül sokan pályáznak a WMN-es munkámra, hetente legalább egy tucat reménybeli munkatárs ír nekünk.

Szóval maradjunk annyiban, hogy ez a mesei és szülői kettősség végigvonul az egész életemen. Tudom, hogy nem olyan súlyos a helyzet, amilyennek néha látom, de mit csináljak, ha egyszer rajtam van az a rohadt szurok, és emiatt nem jutok hozzá az aranyaimhoz…

Jó és rossz

A legjobb barátnőm néhány hete küldött egy levelet. Leírta benne nagyon röviden, hogy mi volt abban a napjában a legrosszabb és a legjobb. Engem is arra kért, hogy írjam meg ezt neki mindennap, mert olyan keveset tudunk egymásról – még úgy is, hogy nagyon igaz és mély érzelmek kötnek össze bennünket.

Tanulságosak ezek az üzenetek. Arra késztetnek, hogy számot vessek a napomról, az életemről.

És azzal szembesítenek, hogy neki, aki ezerszer okosabb, szebb és sikeresebb, mint én vagyok, mennyi nehézséget kell leküzdenie nap mint nap. 

Folyamatosan tanulok tőle. Tanulom, „hogyan lehet elválasztani az ocsút a búzától”, hogy egy másik mesei példát hozzak Hamupipőkétől. Talán épp azért van ez így, mert komolyan hiszek a mesék igazságában.

Abban is bízom, hogy egyszer sikerül megszabadulnom attól a sok szuroktól, ami útközben rám ragadt, hogy hozzájuthassak végre az aranyaimhoz. Hogy elhiggyem, megérdemlem szurok nélkül is az aranyat.

Hogy bízhassak magamban, és tudjam, az arany én magam vagyok.

A levelek tanulsága

Sokat segítenek nekem ezek a levelek. Annyira egyszerűnek tűnik eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Mégis olyan nehéz.

Idézek az egyik levelemből, elég érzékletesen szemlélteti a helyzetet:

„Tegnap a legjobb volt egy szabad este, amikor teljesen egyedül lehettem. (Nagyon ritkán van ilyen.) És a legrosszabb is ez volt. Hogy semmit nem tudtam kezdeni a szabadságommal. Bámultam a tévét, amire szinte soha nincs időm. Azzal áltattam magam, hogy ez pihenés és kikapcsolódás. Pedig totál elvesztegetett, kiüresedett idő volt. Dolgozom rajta, hogy ne ez legyen. Fontos figyelmeztetés volt.”

És hogy mit teszek még? Mi az, ami szerintem a legfontosabb életfeladatom?

Megpróbálok szépen és szeretettel nézni a tükörképemre. Szeretném észrevenni az aranyat is, és nem folyton csak a szurkot keresem.

Szépen nézek azokra, akiket szeretek, szépnek látom azokat, akiket szeretek. Azt hiszem, a szeretetben lakik az igazi szépség. És amíg szeretet van bennem, addig a szépség nem múlhat el. Sosem.

Both Gabi

A két kiemelt kép között harmincnégy év telt el

A képek a szerző tulajdonában vannak