Egy Google-keresés… és ezernyi kérdés

„Valóban kevés a szép és okos nő, vagy csak tagadjuk a létüket?”, „Egy szép nő nem engedheti magának, hogy okos legyen!”, „A férfiak tényleg félnek a szép és okos nőktől?”, „Csak az okos nőktől óvjon meg minket az isten!” Íme, néhány izgalmas cím a közéletből a szép és okos nők keresésre. De miért van ez még mindig így? Mit tehetünk a beskatulyázás ellen? És hogyan lehet lavírozni az előítéletekkel teli munkaerőpiacon?

Ami a munkahelyi öltözködést illeti, sosem tudtam eldönteni, mi a helyes. Egy szép nő gyorsan kivívhatja a többi nő ellenszenvét, mások viszont azt mondják, ezáltal gyorsabban kerülnek pozícióba. Én azzal az előítélettel találkoztam, hogy aki szép, annak minden bizonnyal üres a feje. Úgyhogy sokszor kaptam jótanácsként, hogy ne kérkedjem a nőiességemmel, mert ronthatja a szakmai hitelemet.

Mindig is vívódtam legbelül, hogy szabad-e hangsúlyozni a nőiességemet, vagy inkább rejtsem el, nehogy a megítélésem bánja… Vagy egyszerűen csak szarjak rá magasról, és öltözködjem úgy, ahogy nekem tetszik.

Mi a helyes?

Tornacipő csak a sikereseknek jár?

Kreatív, szabad szellemű, szabad lelkű emberként én ezt a kérdést mindig is nehezen éltem meg, mert nem szerettem, ha keretek közé szorítanak az önkifejezésben. Legszebb éveim – ma azt mondom: húsz-huszonöt éves koromban – azzal teltek, hogy rengeteget dolgoztam, minden szembejövő munkára lecsaptam, és megpróbáltam mindenből pénzt fakasztani. Üzletkötésnél biztosra akartam menni, hogy én kapjak meg egy-egy megbízást, ezért rettentően odafigyeltem a megjelenésemre. Erre tanítottak. Azt tapasztaltam, hogy csak igazán sikeres szakemberek engedhetik meg maguknak, hogy lazán, tornacipőben jelenjenek meg egy megbeszélésen. Például, ha te vagy Steve Jobs – különben tessék szépen felöltözni.

Egy elvem volt, hogy sosem élek olcsó húzásokkal, nem öltözködöm kihívón. Ha azt szeretném, hogy rám figyeljenek, akkor ez már nem fért bele.

Úgy tekintettem erre az egészre, mint egy színházra, amiben a profi üzletasszonyt alakítom. De egy idő után a második bőrömmé vált a jelmezem, és hiányozni kezdett a régi énem. Nem akartam normcore lenni, betagozódni.

Abban az időben sokat merengtem azon, mennyire jelenti önmagam feladását, ha elfogadom egy cég íratlan öltözködési szabályait, hogy jobban érvényesüljek, vagy szakmailag hitelesnek tűnjek. Hol húzódnak a határok? Ha a szépség „fegyver”, akkor etikus-e élni vele? Köthetek-e kompromisszumot az önazonosságom kérdésében? Kínozzam-e magam azzal, hogy ha rossz napom van, akkor is legyek szuper nett? Van-e középút aközött, hogy elrejtem a nőiességemet és hogy taktikai fegyverként használom?

Ilyen és ehhez hasonló dilemmák szerint formálódtam hosszú évek során, és nem állítom, hogy mára minden kérdésre pontos válaszaim vannak. De azért alakulok.

Mi a normális?

Életem első leckéjét a stílusról általános iskolában kaptam, egy szép tavaszi napon, angolórán. Tizenkét évesen úgy döntöttem, hogy mostantól nadrágra szoknyát fogok húzni – feltalálva ezzel az úgynevezett „nadrágszoknyát”. Mai szemmel nézve ez talán teljesen átlagos, sőt uncsi divatinnovációnak tűnik, de akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy mennyire egyedi a stílusom.

Sajnos az osztálytársaimtól csodálat helyett heteken át tartó gúnyolódást kaptam, mert egyszerűen nem fért bele a világnézetükbe a nadrágszoknya mint viselet. Erre válaszul kitartóan kezdtem hordani a frissen feltalált szettemet, mert azt gondoltam, majd megunják, elfáradnak, és megbarátkoznak a darabbal. Nem így lett.

Csak még jobban elkezdtek szívatni, mindenféle sértő, bántó megjegyzésekkel bombázni. Voltak még később is próbálkozásaim, de idővel azért ritkultak.

Aztán jött végre a középsuli, és ott már tényleg szabadjára engedhettem magam.

A nadrágszoknyás esetből megtanultam, hogy ha ki akarod fejezni az egyéniséged, könnyen megkaphatod, hogy „túl sok” vagy.

Olvadj be inkább! Ez volt az üzenet. Nem is kellett kimondani, magamtól összeraktam a képet. Villámgyorsan megtanultam, hogy nincs rosszabb annál, mintha csoporton kívül rekedsz.

Azt mondják, a gyerekek társadalmánál nincs kegyetlenebb. Van benne valami, bár – jó néhány éve a felnőttek társadalmában élve – azért tudnék ezzel vitatkozni. Látom, ahogy ők is méregetik egymást, ahogy összesúgnak egymás háta mögött, ahogyan az anyukák a gyerekzsúrokon felvont szemöldökkel kacagnak a másik háta mögött: „Láttad, miben jött? Jesszusom!”

És hát, mondjuk ki: temérdek dolog múlhat a megjelenéseden. A jegyeid, a közösségben betöltött helyed, a tudásod megítélése, később akár a szakmai hiteled is. A ruházat eszközeivel (is) tanulod a nőiességedet, ezen keresztül kezded megélni az identitásodat és nézel szembe azzal is, hogy valójában kinek öltözködsz, kinek csinosítod magad, és miért.

Törvényszerű, hogy egy szép nő buta?

Szerintem a kislányok esetében a szépség a viselkedéssel is összefügg.

Én például mindig jobban szerettem fiúkkal játszani, mint lányokkal, mert az ő világukban nem volt annyi konvenció. Bármiről beszélgethettünk, bármilyen butaságot kimondhattam. Ha akartam, fejen állhattam, nem ellenőrizték a szüleink, hogy rendesen játszunk-e, mert megbíztak bennünk, hogy tudunk magunkra vigyázni. A fiús szülők mintha eleve lazábbak lennének, így tűnt nekem.

Ezzel szemben egy tipikus „lányos délután” számomra maga volt a parttalan unalom: illatosan, szép ruhában, kedvesen játszottunk főzőset vagy házasságosat, vagy csak úgy, valami történetet a babáinkkal. Ha a szép kislányoknak ez a dolguk, akkor én köszönöm, nem kérek belőle – gondoltam.

Érdekes tapasztalásom volt az is, hogy a szépség és az ész egyidejűségét mintha csak gyerekkorban „engedélyezné” a társadalom. Amint elkezdesz kamaszodni és ezzel együtt nővé érni, onnantól már nem lehetsz egyszerre okos és szép is.

Ha az eszeddel akarsz érvényesülni, akkor nem illik hangsúlyozni a nőiességedet. Kicsit sem. Eltűnik az a testvéri-baráti szeretet is, amit gyerekkorban megéltetek a fiúkkal a játszótéren. Pályakezdőként pedig, úgy éreztem, jobb ha elrejted a kiemelkedő külső adottságaidat, különben nemhogy előnybe nem kerülsz, de szinte láthatatlan leszel.

Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek

Én a mai szépségideált tekintve jó adottságokkal születtem, bár nem vagyok modellalkat. Inkább úgy fogalmaznék – hogy egy kocsmai beszélgetést idézzek a fiúktól –, amolyan B+ kategóriás vagyok, de ha odateszem magam akár az A csoport alját is súrolhatom.

Mint megtudtam tőlük: pattintsam ki magam, öltözködjem „picit kurvásabban”, feltétlenül hordjak magas sarkút (satöbbi), és akkor akár föl is minősíthetnek. Persze csak ha be akarnék vágódni náluk, férfiaknál.

Ha szakmailag érvényesülni szeretnék, akkor viszont az egyetemi professzorom tanácsait kellene megfogadnom. Szerinte csak úgy tudom áttörni a láthatatlanság falát, ha bejutok az úgynevezett „férfiklubba”. Ehhez, állítása szerint, kell egy mentor, aki hivatkozik rád, aki feltesz a térképre, és akitől folyamatosan tanulhatsz. És persze ezen a terepen is rettentően fontos, hogyan nézel ki – csakhogy itt épp az a cél, hogy ne légy „kurvás”, ne légy feltűnő, a sminked maradjon természetes, a mosolyod visszafogott.

(Ritka kivételnek számítanak azok, akik olyan nagymesterei a női eszköztárnak, hogy nem kell lejjebb csavarniuk a külsőségeket, sőt: éppen azzal tudnak előrébb jutni. Ilyen is van. Van, akinek ez belefér, van, akinek nem.)

És persze hiába népszerű a mai világban a „sisterhood” szemlélet, ne legyünk álszentek – sokszor nemhogy a férfiklubba, de a nőibe is nehéz bejutni.

Persze nem lehetetlen, de rengeteget kell még azért dolgozni, hogy mi, nők is képesek legyünk tisztelni és elfogadni egymást. Az egymást önzetlenül, lelkileg és a gyakorlatban is nagyvonalúan, elnyomás és intrika nélkül segítő női közösségek ritkaság- ha nem utópiaszámba mennek.

De akkor mit tegyek, ha nő vagyok, fiatal, jól nézek ki, szakmai céljaim is vannak, érvényesülni szeretnék, de sem elidegeníteni, sem megtagadni nem szeretném magamat?

A konvenciók formálhatók, az előítéletek leküzdhetők

Csak meg kell hozzá találni a megfelelő, neked való eszközt.

Nekem határozottan segített az érvényesülésben és abban, hogy kitűnjek a tömegből, hogy amit öltözködési stílusban „megtagadtam magamtól” a munkám kedvéért, azt viselkedési szabadságban, a véleményem vállalásában visszaadtam.

Igaz, ennek következtében gyakran megkaptam baráti-szakmai jótanácsként, hogy „nő létemre” túl határozott és túl nyers vagyok. Ha sikeresebb szeretnék lenni, legyek puhább, kedvesebb, szeretettelibb… mondjuk ki: „nőiesebb”. Mosolyogjak többet, mert nagyon flegma az arcom.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor már tényleg úgy éreztem, nem lehet mindenkinek megfelelni. És akkor megtaláltam legjobb barátomat, azóta is legfontosabb kommunikációs eszközömet: a humort.

Ráéreztem arra, hogy az embereket szórakoztatja, ha kimondok mindent, amit gondolok. Sőt, nekem is jót tett – felszabadító volt. Talán azért, mert akárhová mentem, mindenki rettentően komolyan vette magát, és üdítően hatott rájuk, hogy én vállaltam magam. Persze mindent megfelelő arányérzékkel kell csinálni – a humort sem szabad túltolni. És azt sem hagyhatjuk, hogy a társadalmi szerepünk határozzon meg minket.

Az önazonosság pedig hozta magával a többit, például a hozzám passzoló munkát, ahol úgy öltözhettem, ahogy jólesett.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy minden helyzetben a vélt vagy valós elvárásoknak megfelelően viselkedj, hogy olyasvalakinek öltöztesd magad, aki nem vagy. Csak gondolj bele, mennyire költséges egyszerre két gardróbot fenntartani: egyet, amiben önazonos vagy, és egyet, ami a szerepeidhez kell. Nem igaz?

Szőcs Lilla