Eljött az én Disney-hercegnő-pillanatom! – Ilyen a bécsi operabál New Yorkban

–

Nem vagyok egy kimondott hercegnőalkat, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. A szalagavató előtt én voltam az első, aki lemondta a keringőzést – eszem ágában sem volt menyasszonyi szettben parádézni, már akkor sem éreztem stílusomnak az abroncsos, hófehér ruhakölteményeket.

Pedig imádom a keringőt. Mármint hallgatni. Életem egyik fő küldetése, hogy egyszer bejussak a bécsi újévi koncertre.

Tulajdonképpen magam sem tudom megmagyarázni, miért – talán, mert kislányként mindig úgy esett, hogy január elsején, miután szánkóval bementünk a városba a nagyszüleimhez, mindig a bécsi hangverseny (meg az operettgála) ment a tévében, és csupa kellemes emlékem kapcsolódik a háromnegyedes lüktetésű dallamokhoz, amiket amúgy kívülről fújok.

De azt egészen januárig nem bírtam elképzelni, hogy valaha is lehetőségem lesz átélni, milyen a bécsi operabál. Pláne New Yorkban! Ekkor érkezett az Esterházy Alapítvány meghívása, hogy beszámoljak a New York-i Metropolitan Múzeum nagyszabású kiállításáról, amelyen az Esterházy-gyűjtemény darabjait is megtaláljuk. És a meghívóban az állt: szeretettel várnak a 65. Bécsi Operabálra – New Yorkban.

Diplomácia és jótékonyság

Noha a New York-i Bécsi Operabált az idén rendezték meg 65. alkalommal, bevallom, nekem utána kellett néznem, mi is ez pontosan – sajnos eddig nem mozogtam valami otthonosan Manhattan előkelő köreiben. Amint azt megtudtam,

a rendezvény célja az amerikai-osztrák kapcsolatok ápolása, emellett pedig minden évben egy nemes cél érdekében gyűjt pénzt a bálozó közönség. Az idén ez a Gabrielle’s Angel Rákkutatási Alapítvány zeneterápiás projektje volt.

A megjelentek az est egy pontján értékes kikiáltási tárgyakra, illetve élményajándékokra licitálhattak (ékszerek, bécsi utazás és a Metropolitan Opera exkluzív programja is volt az elvihető tételek között). Emellett persze „csak úgy” adakozni is lehetett – és anélkül, hogy ezt bárki nagydobra verte volna, sokan meg is tették, így sok tízezer dollárnyi adomány gyűlt össze a Memorial Sloan Kettering Rákközpont számára, ahol az alapítvány a terápiás programot működteti.

A bál művészeti vezetője, Daniel Serafin, akit a hazai operarajongók is jól ismerhetnek például a magyar határhoz közeli Szentmargitbányai Kőfejtő színpadán futó előadások művészeti vezetőjeként. Ő állítja össze a műsort, találja ki a tematikát – az idén ez a fent említett szabadtéri színpad Puccini-előadása miatt a Turandot volt. És persze minden mást is ő álmodott meg: a Bécsi Operabálon van opera, keringő, polka, tánc – de ne szaladjunk ennyire előre.

Nincs egy rongyom, amit felvegyek!

Miután mindent kigugliztam, rámtört a pánik: mégis mi a jó eget fogok én felvenni egy white tie-megjelölésű eseményre?! Noha rendszeresen járok operába meg hangversenyekre, egyetlen igazi, mesebeli bálba illő nagyestélyi sem lapult a szekrényemben. A környezetem felbolydult a hír hallatán, hogy Hamupipőke bálba megy, így aztán kisvártatva azon kaptam magam, hogy a Szasenka márka tervezője, Balázsfi Alexandra igazítja méretre a kis testemre tervezett, egyedi estélyiruhát.

Hát, lehet, hogy nem vagyok egy kimondott hercegnő-alkat, de tulajdonképpen Demónát is tekinthetjük Disney-hercegnőnek, nem? Akkor meg mégiscsak az vagyok!

És nem akarok álszent lenni: isteni érzés, amikor egy ruhát kifejezetten rád álmodnak meg. A viselni szó egész más értelmet nyer, mint amit addig tulajdonítottam neki. Intim és különleges érzés. 

Demóna menni vörös szőnyeg

A 65. bécsi operabált a 42. utcán lévő (igen, a musicalből ismert 42. utca!) lévő Cipriani báltermében rendezték, amely (a fenti képeken jól látszik) harminc méteres belmagasságával egészen impozáns volt a több ezer rózsával, a pazarul megterített asztalokkal. Érkezéskor tényleg olyan volt, mintha csak egy tündérmesébe cseppentem volna – de azt ki a fene gondolta, hogy a hercegnőknek igen komoly feladataik is vannak egy bálon? Mármint nem az üvegcipellőre meg a tökhintóra gondolok, hanem valami sokkal komolyabbra: a vörös szőnyegen pózolásra.

Aki abban a tévhitben élne, amiben mindeddig én is, annak hadd meséljem el: a vörös szőnyegen pózolás pokoli műszak. Mármint, hogy néhány másodperc alatt (mert több nincs, mindenki sorban áll) megtalálj egy beállást, amiben nem úgy nézel ki, mint az útlevélképed, és a fotós is lehetőleg ezt a pillanatot kapja el.

Ha a jó sorsom legközelebb valami hasonló eseményre pottyant, esküszöm, előtte gyakorolni fogom tükör előtt, mit is kell tennem ahhoz, hogy vállalhatóan nézzek ki.

Ma éjjel táncolnék

A bálon hagyományosan a legendás New York-i Metropolitan Opera művészei, és a jövő nagy operasztárjai lépnek fel. Ez szerintem nálam jobban senkit sem hozott lázba, hiszen a program szerint az egyik áriát Angel Blue énekelte volna, akit pár nappal korábban hallgattam tátott szájjal a Porgy és Bess című Gershwin-opera címszerepében a Met in HD közvetítéssorozatában a Müpában. Az egyetlen pechem az eseményen vele kapcsolatos: sajnos betegség miatt kénytelen volt lemondani a fellépését. Érkezett viszont helyette az este egyik tenoristájának, Michael Spyersnek a húga, Erica Spyres, aki a Ma éjjel táncolnék című dalt énekelte el a My Fair Ladyből, de olyan csodálatosan, hogy egészen odáig voltam. (Ja, nem csak úgy brahiból rántották elő beugrani: a Broadway-n énekel, legutóbb például épp a Molnár Ferenc Liliomjából készült Carousel című musicalben.)

A két Spyres mellett fellépett Corinne Winters, akiről ódákat zengenek a világ vezető napilapjainak kritikusai, a lengyel Ewa Plonka pedig a legkedvencebb áriámat adta elő Puccini Toscájából – de olyan intenzitással, hogy megkönnyeztem. Az est sztárja még így is az amerikai tenor, Limmie Pulliam volt, aki (mi mást) az est Turandot-tematikájához illőn Kalaf áriáját, a Nessun dormát adta elő, de olyan lúdbőröztetően, hogy amikor másnap kiposztoltam Insta-storyba, sorra kaptam az üzeneteket az ismerőseimtől, hogy ilyen csodálatosat még életükben nem hallottak. Hát, én se nagyon.

Gondolom, nagyjából az egyetlen tagja voltam a társaságnak, aki soha életében nem járt még ehhez hasonló kaliberű bálon, úgyhogy taktikaként a csendes megfigyelést választottam. A programfüzetet lapozgatva látszik, milyen rangos esemény ez: a bálozókat Bécs polgármestere, Michael Ludwig mellett, dr. Alexander Van der Bellen osztrák szövetségi elnök és Sebastian Kurz kancellár üdvözli a kötet elején.

Rövid beszédek és egy formális megnyitó után következik a híres nyitótánc, amelyet hagyományosan elsőbálozók járnak. A New York Times néhány nappal később úgy fogalmazott: az ilyen tradicionális bálok az Instagramnak köszönhetően ismét reneszánszukat élik, egyre több fiatal szeretne keringőt táncolni.

Az rögtön világossá vált, hogy a Bécs-New York tengely igen megbízhatóan beleáll a dolgokba, ha keringőről van szó: a nyitótánc végén azonnal megtelt a parkett, és egész este folyamatosan ropta valaki. Kulisszatitok: a vendégek között volt jó néhány profi táncos is, akinek az volt a feladata, hogy jelenlétével kedvet csináljon a keringőzéshez, illetve felkérje az egyedül érkezőket.

A mi asztalunknál ült egy anya-fiú páros, amelyik olyan gyönyörűségesen keringőzött, hogy majdnem elaléltam. Nem szépítem: én ugyan megtanultam keringőzni, de nem tülekedtem a tánctérre. Azt viszont tényleg imponáló volt látni, hogy a rendszeres bálozók nem riadnak meg a polkától sem: ezt, mondjuk, kicsit hiányolom most, hogy belekóstoltam. Szerintem pompás mulatság lehet évente néhányszor ilyen szépen puccba vágni magunkat, és Straussra andalogni!

Apropó, andalgás: a műsorszámok között csendesen és olyan profin szervírozták a vacsora fogásait (marinált lazac tonhaltartárral, spárgás rizottó, egy tökéletes steak, aztán egy mennyei háromcsokis parfé), mintha láthatatlan pincérek járnának fel-alá a teremben. 

Éjfélkor pedig felpezsdült az egész, de tényleg az egész bálterem: a karmester és a nyitótánc koreográfusa az összes résztvevőt megtanította quadrille-t járni. Idősek és fiatalok együtt gyakorolták ennek a páros-helycserés táncnak a lépéseit, amelyet a zenekar egyre gyorsabban és gyorsabban játszik, míg végül az egész hecc óriási nevetéssé alakul.

Nagyon szeretem, ha valaki ilyen ízlésesen, mégis ennyire határozottan ragaszkodik a hagyományaihoz, ahogyan ennek az estének a szervezői és résztvevői. Jó volt látni, hogy generációról generációra öröklődnek a lépések, az elegancia, hogy nem csökken a bál jelentősége, legfeljebb a fiatalabb lányok már le mernek ülni a földre a csodaszép ruhájukban a táncparkett mellé, hogy közelebbről csodálhassák az operaénekeseket, akikből a következő években jó eséllyel sztárok is válhatnak.

Shirley Temple személyesen

Az elején kicsit féltem, hogy feszengeni fogok. Hogy esetleg úgy érzem majd magam, mint a kis hableány az első szárazföldi ebédjén, amikor a villára azt hiszi, hogy fésű. (Én azért nem hiszem ezt, de lehet, hogy a csigaevő készlettel nekem is meggyűlne a bajom, mint Viviannek a Micsoda nő!-ben.) 

Szerencsére azonban az asztalunknál ülő osztrák-amerikai üzletasszony pillanatokon belül pártfogásába vett, vázolta, a látóterünkben, ki kicsoda, és már fel is engedtem. Kisvártatva pedig megérkezett az egyik pincér, akinek szerintem soha életemben nem tudok elég hálás lenni, amiért lyen remekül végezte a munkáját.

Kérdésére ugyanis, hogy milyen koktélt iszom, hazai tapasztalataimnak megfelelően rávágtam, hogy á, hagyja csak, semmilyet – hosszú évek óta felhagytam azzal, hogy alkoholmentes koktélokat rendeljek bárhol, mert annak vagy az a vége, hogy rám akarnak tukmálni valami alkoholosat, vagy afelől érdeklődnek, terhes vagyok-e, beteg, netán gyógyulófélben lévő alkoholista.

Ez a gáláns pincér azonban megállította a mentegetőzésemet, és olyan elegánsan, mintha csak egy Humphrey Bogart-filmből lépett volna elő, azt kérdezte:

– Egy Shirley Temple esetleg?

Hát, röhögjetek ki, de nekem ez a kis mondat olyan örömöt szerzett, mintha megnyertem volna a Metropolitan Operát tombolán! Igazi koktél, igazi kiszolgálás! Akinek koktélt kevernek, amiből semmit sem kell kihagyni, azt egyenrangú félként tisztelik, nem egzotikus rovarként, akit meg kell győzni arról, hogy márpedig alkohol nélkül nem élet az élet!

Bólintottam, és a pincér perceken belül hozta ezt az isteni, gyömbéres-gránátalmaleves koktélt, amely a gyermekszínész-legenda nevével ellátva feledtetett minden tukmálást, feszengést és tapintatlan érdeklődést, amelyben valaha részem volt.

Emelem poharam mindazokra, akik lehetővé tették nekem, hogy átélhessem a saját Disney-hercegnő-pillanatomat!

Csepelyi Adri