„A legtöbb nő császár után nem tűsarkúban parádézik, hanem dagadt bokával csoszog” – Beszélgetés Tóth Gabival és Kiss Verussal, a Császárvonal projekt ötletgazdájával

–

A szülés? Ja, az nem dráma!

Kétszer szültem, egészségesen, elég fiatalon, a meg nem nevezett fitneszguru által megadott súlykereteken belül. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy nem dráma. Sőt. Pedig műtétem sem volt (ami szerintem sokkal keményebb, de ez nem verseny).

Tóth Gabi ezt mesélte a nagyon friss császáros élményéről: „Én olyan szinten féltem előtte, amitől már nincs magasabb szintje a félelemnek. Csak növelte a kiszolgáltatottságtól való paráimat, hogy nem tudtam igazi információkhoz jutni, még a császárral szült barátnőim is inkább kíméltek, mint őszinték voltak velem, pedig szerintem ebben az ismeretlentől való félelem a legnehezebb. Éppen ezért tartom fontosnak az őszinte beszédet. Nekem a Császárvonal csoport segített, mert ott végre igazi infókat kaptam.

Maga a császár olyan volt testileg, mint egy frontális karambol. Valaki azt mondta, hogy olyan érzés, mintha elmosogatnának benned – nagyon röhögtem, de ez is jól visszaadja.

Az orvosom, aki egyébként csodálatosan csinálta végig velem az egészet, rendesen olyan hangokat adott ki közben, mintha éppen súlyokat emelne. Közben az oxytocin miatt van benned egy ilyen furcsa fojtogató érzés. És az egész mégiscsak trauma, mert minden mesterségesen indul be. Akkor is, ha a kórházban tényleg mindent megtesznek, hogy segítsenek. Viszont ott van benned az isteni erő, hogy a gyerekedet tizenöt centis vágással és ömlő vérrel is ellátod. Na, én ezt az érzést szeretném erősíteni az anyukákban.”

Kiss Verus is azt mondja, hogy igenis van dráma minden szülésben, születésben: „Nem dráma!? Vagyis a klasszikus értelemben ne lenne feszültségekkel, érzelmekkel teli esemény? Dehogynem, mindenképpen az. Egy nő anyává válik, ebben a teste támogatja, ezért dolgozik minden porcikája, gyermek és anya, illetve család születik általa, hatalmas metamorfózis. Legalább olyan jelentős esemény, mint a halál, még ha a párhuzam elég morbid is ilyenkor. De életkapu ez is. Mint ahogy egyébként sokan a császáros hegüket is életkapuként emlegetik. És igen, a szülés mindig különleges élethelyzet, a többedszer szülő nő is izgul és várakozással telik meg, mielőtt elindul a babája. De ehhez a »dráma/nem dráma« kérdéshez hozzátartozik a szüléssel kapcsolatos traumák témája is.

A szülészeti traumák ugyanis nem abból fakadnak, hogy a szülés »dráma«, és a nők nem tudják megugrani, hogy túlsúllyal mennek, vagy mozgásszegény várandósságból, hanem a kórházi, szülőszobai bánásmódból, annak megéléséből.

Császár esetén sem feltétlenül a műtét maga az, ami negatív élménnyé kovácsolja a kórházi eseményeket, hanem a közben tapasztalt bánásmód, az információ hiánya. És ezek a megélt traumák bizony tényleg kihatnak a további életünkre, lévén, a szülés egy egész életet, így a párkapcsolatot is átalakító jelenség. Ez tényleg hathat a házasságra, a szexuális életünkre, a gyermekünkkel való viszonyunkra, az önértékelésünkre, nőiségünkre (természetesen hozzá kell tenni, hogy nem minden szülés utáni félrehangolódás, elakadás mögött áll ez). Erről nagyon keveset beszélünk.”

Hogy miért kell erről újra és újra beszélni?

Leginkább azért, mert még mindig nem evidencia. Még mindig beleszaladunk abba, hogy sok ember előtt elhangzik, hogyan „kell” terhesnek lenni, szülni, lefogyni, szoptatni, nevelni… vagyis anyaként létezni.

Gabi arról is markáns véleményt fogalmazott meg Facebookon, élő videójában, hogy a kórházból hazafelé mik voltak a prioritásai, de most bővebben kifejti:

„Az összes olyan férfi, aki beleszól a terhességbe, aki azt mondja, nevezzük áldott állapotnak, és megmondja, hogy kinek hogyan kell kinéznie szülés után, tehet egy szívességet!

Ki kell mondani, ha valakinek a bomba külső az elvárása a frissen szült feleségével szemben, akkor ő nagyon komoly nárcisztikus személyiségzavarban szenved, és szakemberhez kellene fordulnia. Nem forradalmár. A császár után a legtöbb nő, anya, felvizesedve, fájó heggel csoszog haza. És ebben az időszakban a nők a hormonok miatt is nagyon sebezhetők, tehát elképesztően kártékony, ha ilyen dolgokat hallanak. Így is el vannak veszve, ettől meg szarabb anyának és szarabb nőnek érzik magukat.

Fontos, hogy a sok tip-top anyuka mellett megmutassuk az átlagos, valós arcát is ennek az egésznek, ami úgy csodálatos, ahogy van. Akkor is, ha nem minden része szép. Aki csak a szépet mutatja, az magának is hazudik, és nagyon nehéz lehet neki.”

Verus is csatlakozik Gabihoz abban, hogy meg kell mutatni a császár valódi arcát (ami szerintem összességében a szülés valódi arca), ezért a Császárvonal közösségben elindította a #acsászárvalódiarca hashtag-kampányt, méghozzá a saját fotójával. „Azért tartottam fontosnak megszólalni a témában, mert egy ilyen nyilatkozat tovább erősíti az amúgy is bizonytalan anyák bizonytalanságát, és csak eltávolítja egymástól a szereplőket: az édesapát és az édesanyát, illetve a babát is.

Ha egy édesanyának elefántnyira dagadtak a lábai még napokkal a beavatkozás után is, netán pont úgy néz ki, mintha nem is szült volna (akkora hasa maradt), az sem az igénytelenség jele, vagy annak, hogy elhagyta magát, és nem egészségesen élt a várandósság alatt.

Ezek ugyanis az ötvenkilós, mindössze a gyermeket »magukra hízó«, lazább kötőszövetű anyáknál is jelentkezhetnek, akiknek kevésbé jó a keringésük – én például pont ilyen vagyok, és szánom-bánom, de kellett például állítható szélességű papucsot kérnem a hazamenetelre, mert nem fért bele a lábam semmibe, nemhogy tűsarkúba a szülés utáni harmadik napon – miközben bárhol jelentem meg hullafehéren, azt kérdezgették, jól vagyok-e. Nem voltam jól, lévén császár esetén kétszer annyi a vérveszteség, mint egy hüvelyi szülésnél, és ez engem eléggé kikezdett. És rengeteg anyatársamat is – a kampányunk során kapott visszajelzésekből ítélve.

Azok az anyák, akik ezt a nyilatkozatot olvasták, szó szerint ilyenekről számoltak be a kommentekben az #acsászárvalódiarca kihívásunkban: hogy minden eszükbe jutott, csak a smink és a tűsarkú nem, vagy ha igen, nem a férjük, partnerük elvárása miatt.

És a férjük, párjuk így is elképesztő szeretettel ölelte őket a műtét után, mi több, nővéri segítség híján, akár ők segítettek mosakodni, minden undort, megjátszást, allűrt mellőzve. A fitneszguru azt nyilatkozta, »asszisztált« három szüléshez, de a hozzánk és felhívásunkhoz csatlakozó anyák egytől egyig arról számoltak be, mégsem tűnik úgy, mintha képben lenne azzal kapcsolatban, valójában mivel is jár a szülés, milyen is a császár, a szülés valódi arca, a császáros posztpartum-időszak, és mik egy frissen szült édesanya valódi szükségletei.”

Konklúzió: minden anya akkor kerázza ki magát szülés után, amikor akarja! Vagy, amikor tudja…

Mindenesetre ahhoz, hogy az anyák megtalálják a helyüket ebben a szerepben, és a saját döntésük alapján lecseréljék a kényelmes gyerekágyas holmikat valami másra, kell segítség is. Ami érkezhet akár az apától is… „Ideális esetben az apa asszisztenciája a valóságban nem abban merül ki, hogy várja anyát a kórház előtt, majd hazaviszi" – folytatja Verus.

„Ezek a mondatok nagyon károsak, mert hamis elvárásokat támasztanak sok ezer férfiban és nőben, és egy sor fontos apai feladatról, szerepről szó sem esik.

A friss édesanya sajnos eleve számtalan elvárás kereszttüzében keresi a helyét, hogy kinek, miképp feleljen meg. Bombázza a társadalom és a közösségi média is keményen, ebben pedig egyetlenegy úton tudja őt az apa, a partner támogatni: ha megteremti számára a biztonságos, elfogadó, megtartó hátteret. Szereti és elfogadja, elvárások nélkül, legalább a párkapcsolatukban. Szülés után az anya igenis lehet élethelyzetéből fakadóan érzékeny, felpüffedt arcú, ragyás, zsákpizsamás, tejfoltos pólós, de akár depressziós is, és ilyenkor fontos, hogy megélhesse, kibeszélhesse az esetleges rossz érzéseit, élményeit… Ha megengedheti ezt magának, az jó. És csak akkor fesse ki magát és öltsön csinos ruhát szülés után, amikor a külvilág elvárásaitól függetlenül, neki van belső igénye erre. Utána a közösen formálódó, egymást elfogadó és megtartó családban az újrarendeződő szerepekből anya is ki fog virágozni nőként, társként, ha már minden mozaik a helyére került.”

Gabinál például ez a pillanat hetekkel később jött el, nem véletlenül: „A korábbi függetlenségemet felváltotta egy börtönszorongás, mert tudtam, hogy életben kell tartanom a kisbabámat, az én felelősségem minden, ami történik vele. Először nagyon fostam még megfogni is, annyira kis törékeny volt. Az első időkben megjártam a poklot, kislánnyá változtam, és anyám vállán sírtam. Közben szerencsésnek éreztem magam, hogy megtehetem. Aztán, amikor először lefeküdtem etetés után, és otthagytam a lányomat anyukámra, hogy ő altassa el, ott motoszkált bennem, hogy szaranya vagyok. Pedig nem. De ehhez is idő kellett. Most már merek kérni, és amikor

hetekkel később elmentem kikerázva vásárolni, akkor, mint egy félőrült ugráltam a lakkok között, hogy én most veszek egy lakkot, és amíg a gyerekem alszik, kilakkozom a körmömet.”

Szerintem ezt az érzést minden anya ismeri. Csodálatos pillanatok ezek, és milyen szépen vissza tudunk találni teljesen egyedül a saját nőiségünkhöz.

Én például hat évvel az első gyerekem születése után, most, hogy végre senkit, semmilyen körülmények között nem kell cipelni, visszaszoktam a magas sarkú cipőkre. A kisebb gyerekem születéséhez képest négy évet kellett erre a pillanatra várni. Nem öt napot. Ettől függetlenül, ha valaki öt nap után saját maga miatt veszi fel a tűsarkút, az szerintem teljesen rendben van. Csak akkor legyen rendben az is, aki meg nem így csinálja.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció