–

„Gondolod, hogy egész életedben Methanán maradsz majd?”

Ezt kérdik tőlem sokan, én pedig – bár mindig türelmesen és készségesen válaszolok, bevallom –, a kérdést sem értem. Főként, ha társul a „Tel-Avivról is azt mondtad, neked találták ki – aztán hogy kinőtted. Tuti, hogy a falusi létet is megunod majd” kommentárral.

Milyen bolygón jelent egyet a változás és változtatás iránti elkötelezettség és lelkesedés azzal, hogy „unom” a helyet, a helyzetet, amelyből kimozdítottam magam? És miért akarnék választ adni – magamnak vagy bárki másnak – arra a kérdésre, hogy „örökre” ugyanott lakom-e majd? 

„Ez a világ legkényelmesebb cipője” – jelentettük ki jó néhányszor életünk során, amikor ráleltünk egy tökéletes lábbelire, amely úgy simult a talpunkra, mintha ráöntötték volna. Ám a szilárd meggyőződés ellenére kevesen vannak, akik a perfekt topánka meglelése után soha többé nem bújnak másik cipőbe, és az is ritka, hogy valaki rátalálván a szenzációs darabra, feltankol belőle tíz párral, hogy ha majd tönkremegy, azonnal elővehesse a hajszálpontosan ugyanolyan cipőt. Miért?

Mert bármennyire szeretjük a kedvenc pár cipellőnket, egészen bizonyosan változásra vágyunk majd. Még akkor is, ha a másik, amibe átbújunk voltaképp kényelmetlenebb.

Amikor tizennégy évesen először álltam kamera előtt Szabó István A napfény íze című filmjében, meggyőződésem volt, hogy megtaláltam a helyem, és most már színész leszek – életem végéig. Zsigereimben éreztem: színésznek születtem, és ez a lelkesedés hajtott egészen húszéves koromig, amikorra már két kőszínházban játszhattam egyszerre, évente forgathattam minimum egy új filmben (olyan színészek mellett, akik a példaképeim voltak, amióta az eszemet tudom), és egyik szinkronstúdióból rohantam a másikba a hét minden napján. Huszonegy éves koromra pedig – megteltem. A kényelmes, szeretett cipőm, a színészmesterség továbbra is az egyik kedvenc gúnyám volt, de tudtam: másikat (is) akarok.

Volt, aki hálátlannak nevezett

Akadt, aki szerint nem is voltam soha igazi színész, hiszen a színész függ a színpadtól, képtelen élni nélküle, lételeme. Erre mindig azt feleltem: a csokoládétól is függök, a legjobb barátaim nélkül sem tudnék élni, és az utazás is a lételemem, de ez korántsem jelenti azt, hogy minden áldott nap, a nap huszonnégy órájában jelen kell lenniük az életemben. Így hát igent mondtam egy televíziós ajánlatra, immáron pontosan értve és érezve: imádni fogom – egy darabig –, aztán majd eljön egy pont, amikor azt kérdezem magamtól: „oké, hova tovább?” A „miért tűntél el a képernyőről?”, és „Steiner úr, hova lett a médiából?” kérdések máig megmosolyogtatnak – nem tűntem el sehová, csak nem kérek belőle abban a dózisban, amelyben korábban jólesett.

Miért volna mércéje annak, hogy mennyire vagyok elhivatott valami iránt az, hogy mekkora mennyiséget fogyasztok belőle?

Az írói „szakma” (bár én inkább nevezném pályának vagy hivatásának) csodálatosan példázza: aki többet ír, egyáltalán nem feltétlenül jobb író, mint aki akkor ír, amikor van mondandója (szívből, lélekből), és megértek a gondolatok a fejében. Mi több, aki magára erőlteti az írást, mert egy „igazi írónak” kutya kötelessége nap mint nap körmölni, várhatóan kiég, lemerül, ismétli önmagát és untat másokat – ez pedig senkinek sem jó. Éppen ezért számomra a tökéletesen kényelmes „cipő” nem lehet egyféle, és hiszem, hogy nem csalom meg a felhőszivaccsal kispárnázott sportcipőmet, ha néhány hét napi szintű viselése után úgy rúgom le a lábamról, mintha középkori kínzóeszköz volna, és a pár hónapja ugyanezen folyamaton átesett szalmapapucsomat veszem fel, amelyben sétálva egyszeriben ismét olyan érzés tölt el, mintha rám szabták… vagy fonták volna. 

Ha pedig majd ez is bántani kezdi a lábamat, az is lehet, hogy történetesen mezítláb kívánok majd flangálni, míg ismét kedvem támad felhúzni valamelyik szeretett, kedvenc cipőmet. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak