–

Kétéves volt, amikor felmerült a gyanú

Gyermekpszichológus nővérem (aki Áron kétéves korában először jelezte: elképzelhető, hogy a fiam ADHD-s) azt szokta mondani, hogy a szülőkön általában messziről látszik, ha ADHD-s gyereket nevelnek. Ezek a kölykök ugyanis, ahogy elindulnak, rögtön megállíthatatlanul szaladnak. Sokszor szemben a forgalommal.

Ez elég jó metafora az életükre nézve is: a legtöbben kilógnak a társadalomból, kreativitásukkal, egyedi gondolkodásukkal szembemennek az árral.

Konfliktusok

A szüleik pedig próbálják őket elkapni, megtartani, körülölelni, megóvni mindenáron, ami persze hamar nyomot hagy az arcunkon. Mély táskákat (vagy inkább bőröndöket) a szemek alatt, akcióhősöket meghazudtoló reflexeket, és vastag bőrt az arcon. Ugyanis ezek a gyerekek már a kezdetektől nagyon gyakran konfliktusba keverednek a világgal. Először a játszótéren. (Volt egy időszak, amikor ha a játszón valami hangos szóváltás alakult ki, már indultam is a hang irányába, mert tudtam, hogy az én gyerekem valamilyen formában érintett a helyzetben.)

Aztán az iskolában jön a következő nehézség, ahol nem tudnak negyvenöt percig koncentrálni, különösen, ha nem érdekli őket az adott tantárgy.

A szülő pedig igyekszik megoldani a feszültséget, keresi a megoldást, hogy a gyerek tudjon létezni a társadalomban, közben pedig a személyisége, az egyedi karaktere is megmaradjon.

Olyan ez, mint egy artista egyensúlyozó trükkje

Kiélezett és erős idegek kellenek hozzá, de a végén – ha minden jól megy – tapsol a közönség. Ezek a kölykök ugyanis – épp a szabálytalanságuk okán – olyan dolgokra képesek, amire nagyon kevesen. A már emlegetett gyermekpszichológus nővérem szokta azt is mondani, hogy nagy kedvencei az ADHD-s páciensei, mert eredetiek, viccesek, okosak, szórakoztatók, és mindig meg tudják lepni.

Ha ezeket a gyerekeket jól támogatja a környezetük, ha ölelve, elfogadva szeretik őket – a nehézségekkel, hiányosságokkal együtt is –, és ennek hála megtanulják értékelni a saját különlegességüket, egyediségüket, nagy dolgokat képesek véghez vinni.

A túlmozgást, a túlságosan aktív, különleges módon huzalozott agyat ha megfelelően trenírozzák, a hátrányból hatalmas előny kovácsolható. Példa erre az ezzel a tünetegyüttessel küszködő világsztárok sora, mint például Justin Timberlake, Michael Phelps, will.i.am vagy épp Adam Levine.

Az én fiam lassan tizenhárom éves

Mostanra már elég sokat írtam arról, milyen nehézségeken, megpróbáltatásokon mentünk és megyünk keresztül az ADHD-nak (is) köszönhetően. Sokszor kapok leveleket anyukáktól, akik hasonló problémákkal küszködnek, tanácsot kérnek, vagy épp a sikertörténetüket osztják meg velem. Ezeknek mindig nagyon örülök, mert az ADHD-s gyerekek szüleinek – tapasztalatból tudom – hatalmas segítség az a tudat, hogy nincsenek egyedül.

Nagyon vacak érzés, ahogyan a külvilág reagál egy megfoghatatlan tünetegyüttesre. Ahogy a társadalom, a nagymama, az unokanővér vagy a tanárnő megkérdőjelezi, hogy a gyermek ADHD-s lenne, és arra célozgat, hogy valamilyen módon a szülő a hibás, a felelős, a gyerek pedig egyszerűen neveletlen.

Frusztráló, amikor a külvilág azt sugallja, hogy te vagy a felelős azért, mert a tied más, mint a szomszéd pedáns, eminens gyermeke.

Mélypontok

Kristálytisztán emlékszem arra a mélypontra, amit akkor éltem meg, amikor Áron hároméves volt. Úgy éreztem, tévedés a sorstól, hogy nekem gyerekem született, én ugyanis alkalmatlan vagyok erre a szerepre. Pedig dehogy. Csak épp a legelveszettebb, legkezelhetetlenebb periódusban voltunk, én pedig végtelenül egyedül éreztem magam. Nem azért, mert nem voltak körülöttünk támogató, szerető emberek, hanem azért, mert ezt az érzést, ezt a terhet senki nem tudta rólam levenni. Mindaddig, míg egy erre szakosodott kórházban szembetalálkoztam tíz hasonszőrű gyermekkel és a szüleikkel.

A tudat, hogy mások is keresztülmennek ugyanazon, amin én/mi, hogy nem vagyok egyedül, ez önmagában is segített túllendülni. Akkor még nem tudtam, hogy ezután minden évvel kicsit mindig könnyebb lesz.

Az ADHD jellegzetessége, hogy általában az idegrendszer fejlődésével egyenes arányban javulnak az ezzel járó tünetek

Ahogy a gyerekek mindinkább képesek uralkodni az agyukon, átvenni az irányítást a végtagjaik fölött, és megtanulnak egy dologra hosszabban koncentrálni, a sikerélmény egyben meg is erősíti őket. És ahogy elkezdik érezni a különlegességükben rejlő erőt, a frusztrációjuk is csökken.

Áronnal mi megjártunk ezer és egy helyet, ahonnan támogatást, tanácsot reméltem

A már említett szakkórház mellett voltunk különféle képességfelmérésen, jógáztunk, meditáltunk, és volt időszak, amikor gyógyszeres kezelést is kapott. Menet közben mindezek fogódzót is adtak, és segítettek megérteni, hogy nem vagyok hibás, nem vagyok rossz szülő, egyszerűen egy kicsit nehezített feladatot kaptam a fiammal. És neki is kapaszkodót adtak ahhoz, hogy egyes nehezebb periódusokon kicsit könnyebben túllendüljön, majd a saját ütemében, de magabiztosan fejlődhessen. Ha most újra kéne kezdenem, ugyanígy megragadnék mindent, amiben hiszek, ami segít abban, hogy kicsit könnyebb legyen az életünk.

Én is ilyen gyerek voltam

Szülőként nagy tanulság volt, hogy Áron esetében nem várhatok tőle tökéletes „akadémiai” fejlődést, eredményeket. Nagyon korán kiderült, hogy egészen hasonlóan „van bekötve az agya”, mint anno gyermekként nekem: szenvedélyesen szeret olvasni, érdekli az irodalom, a történelem, a művészetek, de sosem teljesít majd jól matekból vagy épp fizikából. Egész egyszerűen van, amire képtelen koncentrálni. Nem volt nehéz ezt elfogadnom, hiszen én is az alapján választottam egyetemi szakokat, hogy hol nem lesz szükségem reáltárgyakra. Mert végre megadatott a szabadság, hogy ezektől a „béklyóktól” megszabaduljak.

Mára nemhogy nem frusztrál a gyerek kétséges matekérdemjegye vagy év végi bizonyítványa, épp ellenkezőleg: végre sikertörténetnek élem meg a fiammal való eddigi göröngyös, de csodálatos utat. 

Áron elkezdte a saját történetét írni

Szociálisan lassabban fejlődik, mint a kortársai, a cipőjét még a mai napig sem tudja bekötni, és a hónapok sorrendjével is zavarban van. De kiemelkedően értelmes, intelligens kis(nagy)fiú, csodálatos szókinccsel, jó lélekkel és szívvel. Mostanra szinte teljesen „normálisan abnormális” kiskamasszá cseperedett.

Lusta, videójátékokat játszik, mémeket küldözget a barátjának, és szeret elbújni a világ elől, ha teheti.

Szépen lassan megérkeztünk oda, hogy már minden külső támogatás nélkül, önállóan is remekül elvan, saját személyisége és jól kifejezett véleménye van. Látom, ahogy nő az önbizalma a világban szükséges boldoguláshoz, miközben megőrizte a szabálytalanságát is.

Eszméletlenül kreatív és szórakoztató, eredeti a humora és úgy egyáltalán: olyan kiskrapek, akivel öröm időt tölteni, sokan keresik is a társaságát. Én pedig elkezdtem igazán odafigyelni a véleményére, mert időnként már nagyon okos meglátásai vannak.

Higgyétek el, volt idő, amikor egyáltalán nem hittem abban, hogy ez az áldott állapot eljön!

Előfordult, hogy Áron elviselhetetlenül sok volt, vibrált, fel-alá szaladgált, olyan is, hogy a forgalommal szemben szaladt a főúton, vagy a lépcső tetején fogtam meg a grabancát, hogy ne zakózzon egy hatalmasat.

Rendszeresen kaptuk el az utolsó pillanatban, mielőtt lelépett volna egy autó elé, mert a gondolataiba merülve teljesen lekapcsolódott a valóságról egy pillanatra.

Ma már önállóan közlekedik a suliba, edzésre (ami számunkra hatalmas eredmény), megbízhatóan bezárja maga után az ajtót, és bejelentkezik, amikor hazaért. Ezek talán apróságnak tűnhetnek, de egy ADHD-s gyermeket nevelő szülő pontosan tudja, hogy mindezek meghatározó mérföldkövek.

A viselkedése persze bizonyos mértékben a mai napig hullámzó: van, amikor abszolút fókuszált, összeszedett, máskor egész nap „pillangók repdesnek a szeme előtt” épp a saját világába merülten tölti az időt, nem lát, nem hall.

Máig sem sikerül egyes mindennapos rutinokat megvalósítania, a ruhájára, értékeire vigyáznia, vagy épp idejében beérnie a suliba. De mindezek már kezdenek normális mértékűvé és abszolút kezelhetővé válni.

Úgyhogy, ha egyetlen tanácsot adhatnék a sorstársaimnak: ragadjátok meg a támogatást, segítséget, az összes alternatív eszközt, amiben hisztek és ami menet közben könnyebbséget nyújthat.

De elsősorban, amikor a legelkeserítőbb a helyzet, akkor szeressétek a gyerekeket egy kicsit még jobban.

Ezt találtam ugyanis a legmegbízhatóbb módszernek: átszeretni a gyerekemet minden nehézségen, feltételek nélkül.

Kégl Ágnes

A képek a szerző tulajdonában vannak