–

nemlányregény – harmadik

Abban mindig jó voltam, hogy nőket lerángassak a pasijukról.

És mind közül Julira emlékszem a legszívesebben.

Születésnapom volt. Talán a huszonharmadik.

Május, ez biztos, ez valahogy sosem változik.

Janka, aki az egyetem csipeszes üzenőfalán keresztül névtelenül udvarolt nekem heteken át, újabb és újabb cetlikkel bombázva, kitartóan, az egyetem botanikus kertjét és ezt a jeles napot választotta abból a kétségkívül fontos célból, hogy szakítson velem.

Rühellem egyébként ezt, én szeretek szakítani, megmondani, nézni, sírni látni, jobb úgy, ha én akkor bőgök csak, amikor én akarok, könyv fölött, tévé előtt, moziban, emlékezve.

Temetésen viszont sosem ment. Anyámén se, Tamásén se.

Napos délelőtt volt, a sörgyár összetéveszthetetlen illata keveredett a kertben játszó szagokkal. Nincs már meg a pontos mondat, nincsenek meg a ruhák sem, nincs meg az egész pillanat, csak mint egy furcsa álom, úgy dereng fel az emlék, bután elmosódva.

A fene se akarta ezt a lányt igazából, ő akart engem. De mégis kezdtem megszeretni.

Jó volt hajnalban eljönni a koszos és sivár főúton lévő albérletéből, és indulni vissza a kollégiumba, hogy aztán végtelenül nyugodt lélekkel ne menjek be semmilyen órára megint.

Nem boldog, elégedett voltam talán. Hogy így kell, hogy ez van rendjén.

De mégis. Szerettem, ahogy élt, szerettem, ahogy öltözött, és szerettem, hogy a MaNcsban üzengetett Mackókájának. Mackónak hívott, én Macseknak őt, a Macsek szerintem jó név, és tulajdonképpen tényleg sokkal inkább volt Macsek, mint Janka, nem is értem, miért kellett most ezen a néven gondolkodnom.

Mit is tehettem volna?

Nem akartam én olyan nagyon vele lenni, talán csak imponált, hogy ennyire akart, hogy tett érte, és hogy megszerzett.

De mégsem pont erre a születésnapi ajándékra vágytam.

Leültünk egy padra, rám nézett, és szokásos bolondos zavartsággal közölte a közölhetetlent.

Talán még ki sem mondta egészen, de én már tudtam, itt a lehetőség, hogy férfiasan inni induljak.

Két alapos okom is volt rá, és egy is elég lett volna bőven.

Egyedül, határozottan és a nagyfiúság büszke tudatában indultam életem legjobb színtere, a kollégium felé.

Tudtam, hová fogok útközben beülni, és azt is, mit fogok inni, két „viszkit” gyors egymásutánban, naná, ahogy a filmekben a hősök, ha baj van, és a hősökkel baj mindig van, egyet a szakításra, egyet a 23.-ra, vagy fordítva, s ha megittam, majd lesz valahogy biztosan.

Valahogy mindig van is.

Hát, éppenséggel úgy lett, hogy a kollégium lépcsőfordulójában a pingpongasztalnál találkoztam Zolival, aki megismerkedve rövidke aznapom addigi tragikus történetével, különösebb gondolkodás nélkül elindult a szobájában addig menedéket lelő jugoszláv konyakért.

És mi onnantól pingpongoztunk és ittunk. Ittunk és pingpongoztunk.

Dél is lehetett már, és mi még mindig ott álltunk fényes délelőtt az asztal két végén, és játszottunk. Ebből a monoton állapotból Juli zökkentett ki.

Elsuhant mellettünk, le a lépcsőn, vidáman, lebegve szinte már, és én éreztem az illatát, és gondolatban éreztem a száját az ajkamon, néztem utána, néztem a fehér bő szoknyát, amivel most beforgott az életembe újra, és egy szempillantás alatt vált teljesen értelmetlenné a délelőtt, Macsekostul, botanikus kertestül és vált értelmetlenné a Macsekkel töltött pár hónap, és magamban üvöltöttem, hogy te barom, te irdatlan nagy barom, hiszen még most is csak ez a lány kell neked, hiszen soha, de soha nem kellett senki ennyire, és legszívesebben szétvertem volna örömömben a pingpongasztalt, az addigra már kiürült konyakosüveget, a sörgyárat és egész Pécset is talán.

Pedig csak örültem, hogy szerelmes vagyok, és momentán nem abba a nőbe, aki pár órája bolondos-zavartan szakított velem.

Mert hiszen én Juliba voltam szerelmes, már egészen ősz óta, amióta idekerült Pestről.

Akkor még nem hittem magamban. Egy pizzériába jártunk el keddenként egy kisebb társasággal. Ebben a vacak meleg és sötét kis pincében éreztem először azt, amit érezni kell. Amikor tudod.

Elmeséltem egy ÉS-ben megjelent glosszám tartalmát, Juli pedig csodálkozva rám nézett, nem is nézés volt ez, olyan szemekkel nem nézni lehet, hanem titkot fürkészni csak, hogy ő ezt már olvasta valahol. Kevés ehhez fogható pillanat létezik.

Ott kellett volna felállni, összecsapni a bokámat és illedelmesen azt mondani, kisasszony, azonnal jöjjön hozzám feleségül!

Minket az isten is egymásnak. Hiszen ÉS-t olvas és engem olvasott. De nem álltam föl, nem csaptam össze a bokámat, hanem csak ostobán dicsekedtem.

Mondom, Julinál még nem hittem magamban.

Azt tudtam csak, hogy a pasitól, akivel gimi óta együtt van, meg kell szabadítani.

Vége is lett hamar.

Igen, mondta Juli jó tíz év múlva, én kellettem hozzá.

És hogy volt pillanat, amikor én kellettem. Volna.

És most csak lepörögnek a pillanatok, amelyek apróra tört mozaikokból állnak össze itt egésszé.

A hajnali vonat Pestre, ahol vállamra hajtja a fejét, az ajka, amikor a szobájuk előtt először és utoljára éreztem az ízét, vagy nem is az ízét, a húsát, a kis agyagszobor, Páratlan oldallal a kezében, amit még ma is őrizgetek, az Olaszországból írt levelei, a Halász Péter-előadás a Kamrában, amit a születésnapomra kaptam tőle és amire együtt mentünk el, a virágos ruha, amiben a Felszabon jött felém, a vers, amit arról a fényképről írtam, amin ő és két szobatársa az előadásomban hallgatja az Ódát, a hosszú gyalogút a Cseresznye utcáig, a vörösborba fojtott sírása a Moszkva tér egyik rég megszűnt éttermében, az egész nyomorult párhuzamos élete, és persze az a csodálatos nap, amelynek reggelén Macsek szakított velem.

Éhes voltam, logikus lépésnek tűnt, hogy elhívjam ebédelni.

Ültünk egy pécsi vendéglő teraszán, amely emlékeimben ötven méterrel odébb van, mint a valóságban, ám a terasz igazából lebegett ott, lebegett a város felett, és én néztem az embereket és néztem Julit és boldog voltam és szerintem ő is boldog volt.

Nem tudom már, miről beszéltünk, nem tudom, hány órán keresztül, de bizonyos, hogy elhatároztuk, egy hétre együtt nyaralni megyünk a Balatonra.

Pedig csak fel kellett volna állnom, össze kellett volna csapnom a bokámat és imigyen kellett volna szólnom: Kisasszony, azonnal méltóztassék hozzám jönni feleségül! De nem csaptam össze a bokámat akkor sem, ott sem.

Amikor este visszaértünk a kollégiumba, a portás néni szólt, hogy mindenki rám vár a sarki presszóban. Hiszen születésnapom volt.

Ide toppant be nemsokára váratlanul Janka is, tönkretéve mindent, mert számomra ő akkor már nem is létezett egyáltalán, ám valahogy mégiscsak ott állt, idegenül és kérdőn, hogy hiába várt rám délután a vasútállomáson, hisz esküvőre vagyunk hivatalosak Győrbe.

Homályosan még derengett, hogy a szakításkor nem dőlt el végérvényesen, mi legyen a másnapi esküvővel, hogy lehet, tudnom kellett volna, hogy ő ott ácsorog zavart bolondságával a vonatnál, miközben én Julival éppen a város fölött lebegek boldogan.

Reggel aztán mégis vonatra szálltunk.

Ma sem tudom, miért.

Még pár hónapig együtt voltunk, Janka kiment Írországba bébiszitternek, és hosszú leveleket írt, Juli lemondta a nyaralást, és valószínűleg lemondott rólam is.

Aztán ősz lett újra.

Olaszországba készültünk kollégiumi kirándulásra.

Jankával másodszor is szakítottunk, de ő még sokáig képtelen volt eldönteni, mit akar.

A kollégium folyosóján csöngött a telefon, hívott, azt mondta, kint vár rám.

Kimentem, szabadkozva és mézes-bolondos szavakkal kezembe nyomott egy kavicsot, hogy ezt nekem szedte.

Elvettem, majd pár méterrel odébb eldobtam.

Amikor visszaértem a kollégiumba, Juli jött szembe a folyosón.

Megállt. Rám nézett. Adott két puszit.

Nekem akkor ott össze kellett volna csapnom a bokámat.

Ehelyett elfelejtettem alsónadrágot pakolni az útra.

 

(péter)

Kiemelt kép: Unsplash/Tom The Photographer