Pohárral a kezében ül előttem két diák is a vonal másik végén. 

A videóhívások elején még látjuk egymást, mindenkinek mondania kell valamit arról, hogyan telt az elmúlt pár napja. A pohárban, nem is tagadják, vörösbor van. Nem is rossz bor. 

Egy nagyon kicsit bosszant. De talán csak azért, mert én is szívesen meginnék egy pohár bort. És én vagyok, ugye, a tanár, tehát én nem ihatok velük. Vagy mégis? Tulajdonképpen, erre jutok, én is ihatnék velük. Csak nincs itthon bor. Lehet, hogy csak ez bosszant: hogy nálunk nincs itthon bor. 

Az online órákat nem tartom olyan hatékonynak, mint a személyesen tartottakat.

Azt, hogy miért nem, az egyik órámon az Up in the Air, vagyis az Egek ura című Jason Reitman-film egyik jelenetével ábrázolom. Áradozom egy kicsit a rendezőről, elbeszélgetünk az édesapjának a nyolcvanas–kilencvenes évek ízlés elleni terrorjában aknavetőket bevető életművéről, arról, hogy lám, az alma nem esett messze a fájától, de mintha ez mégis egy másik fa lenne, mint amiről az alma leesett, és az apa és fia életművén keresztül próbálom érzékeltetni, hogy nem feltétlenül igaz az az állítás, hogy a filmművészet válságban van. 

A film főszerepét George Clooney alakítja. Jól hozza a munkavállalók rémét. Ő az, aki – ahol egy vezető gyáva ezt kimondani – közli az alkalmazottakkal, hogy el vannak bocsátva. Utazó, hivatalos elbocsátó, aki arra gyúr, hogy neki legyen a repülőtársaságnál a legtöbb törzsutaspontja. Ebbéli célját erősen veszélyezteti egy ambiciózus lány, aki a fejébe vette, hogy nem kell minden egyes munkahelyre odautazni repülővel, ki lehet rúgni mindenkit akár Skype-on is. Akkor sem fognak perelni, nem lesz nagyobb kára attól egy cégnek, ha így tesznek. 

Aztán egy nap elrepülnek Denverbe, és találkoznak Bobbal. Bobot nem olyan egyszerű kirúgni, mert Bob ellenáll. Heves anyázásba kezd, amint ez az ambiciózus lány közli vele a rossz hírt, és csak olaj a tűzre, amikor az ifjú pszichológus lány azt mondja, nem is kap olyan rossz végkielégítést. Kend a hajadra!, mondja Bob. Illetve ennél durvább. És elmondja, hogy két lánya van, egyetemisták, az egyetem mennyibe kerül. A kocsiját fogja eladni először, hogy a tanulmányaikat fedezni tudja, majd szép lassan mindent: a bútorait, a könyveit, a házát – neki itt és most vége. És ekkor a főhős belenéz Bob aktájába.

George Clooney előveszi azt a lenyűgöző, a legnagyobb hollywoodi férfikaraktereket idéző, Errol Flynn és Cary Grant mosolyáig visszavezethető mosolyát. Ilyenkor mindig kicsit balra dönti a fejét. Mert állítólag a jobb fülére süket. De ez mellékszál.  

Nézi az iratokat, és azt mondja: látom, maga a Francia Kulináris Művészeti Akadémián végzett, és ebben és ebben a luxusétteremben dolgozott. Igen, mondja meghökkenve Bob. Ez nem a KFC, mondja erre hősünk, magának ezzel célja volt. Igaz, bólint Bob. Majd hősünk feltesz egy kérdést, egy nagyon hangsúlyos, kemény kérdést, amitől Bob is megnyugszik: „Mennyit fizetett magának ez a cég, hogy feladja az álmait?” Hátborzongató jelenet. Bob csak egy összeget tud kinyögni. 

Jelenet az Egek ura (2009) című filmből

Nem, a mosoly mégsem mellékszál. 

Clooney mosolyog: menjen haza, és először is főzzön valami finomat a lányainak, mondja. 

A mosoly nélkül nem lenne ez olyan hatásos. 

Ezt nem lehet Skype-on ilyen jól csinálni. Skype-on ez nem hat.  Ehhez a személyes jelenlét kell. 

Hősünk meggyőzi az ifjú hölgyet is. Gyűjtheti tovább a törzsutaspontokat. 

Bele kell nézni a másik szemébe, ha tanítunk. 

Van egy haszid történet, ami arról szól, hogy a hívek a rabbi beszéde után összevesznek, kihez is beszélt a rabbi, mert mindenki azt hajtogatja, hogy a rabbi végig az ő szemébe nézett. 

Egy hatásos óra után mindenkinek azt kell hinnie, hogy az előadó csak hozzá beszélt, őt szólította meg. Személyessé kell tenni az órát. Ez Skype-on nem megy. 

Ez a helyzet. Mindent megpróbáltam, minden rendszert kipróbáltam az utóbbi pár napban, mindenhol, ahol tanítottam. Felhasználóként is. Úgy tanítok, hogy itthon van a kamaszkorba lassan beérő két gyerekünk. 

Szüksége is van az embernek arra a borra, az az igazság. 

Mire kibogarászom a leckét a Krétából – amit nem vagyok hajlandó szidni, különösen azért nem, mert egy barátomra szakadt a fejlesztés feladata, és látom, hogy éjt nappallá téve dolgozik rajta, hogy működőképes legyen, majd megszakad, és nem ő, nem a Krétán dolgozó informatikusok tehetnek arról, hogy összeomlik a rendszer, nem bírja a terhelést –, lemegy a nap. A leckék jönnek e-mailben is, minden platformon ömlenek ránk. Egy nap alatt nem lehet átállni digitális oktatásra, ez világos. 

Ami a legjobban hiányzik, az a koordináció. A tanárok mintha nem tudnák, mennyi leckét, feladatot ad a másik. Ma például a tizenkét éves fiunk többet tanult, mint egyébként a suliban szokott. Sokkal többet. 

Rengeteget másolt. Rengeteg volt a matek. A rajzhoz nem is ért oda. És beírtak neki rajzból rögtön egy hiányzást. Ez azért baj, mert pontosan érzi, hogy ezt mi is igazságtalannak tartjuk, tehát most kellene megtanítani az igazságtalanságokat kezelni, de nem szívesen fordulunk ebben a helyzetben egy tanár ellen sem. Bár ez a tanár pont megérdemelné, mert ő az a rajztanár, aki szigorúan számonkéri, hogy a megrajzolt kockának nem egyenlően hosszúak az oldalai. Ilyen helyzetben nem elegendő azt mondani, hogy: ne törődj vele.

A Redmenta nagyon jó kikérdezésre, nagyon vicces, nagyon jól lehet használni, de azt gondoljuk (a feleségemmel), hogy a gyerekeink kezében így is túl sokat van az iPad, ne kelljen már a tanuláshoz is azt használni. 

A Discordot, amit videójátékokhoz fejlesztettek, a gyerekek jobban tudják kezelni, mint mi. A Discord remek. Ez a helyzet. Jó, hogy felfedeztem.

A Google Drive-ban eddig is megosztottam dokumentumokat, az nem újdonság, de a Classroom, a Google tanulószobája igen. És örülök, hogy megtanultam használni: remekül működik feladatkiosztásra, házifeladat-ellenőrzésre. Csak az a baj, hogy nálunk az egyik gyereknél Classroom van, a másiknál Kréta, elég gyorsan elfáradunk, miközben ugrálunk a rendszerek között.  

Beletanulunk a programokba, és egyre nagyobb biztonsággal használom a számomra eleddig ismeretlen Zoomot is videóhívásra. Egyre jobban kiismerem a Skype-ot, egyre jobban értem, melyik órához mit érdemes használni. 

A Skype például azért nagyon jó, mert meg tudom osztani másokkal a saját monitorom képét, látják, melyik szövegben mit javítok éppen. El tudunk társalogni arról, miért nyúlok bele a szövegekbe éppen ott, ahol. Közben mutatok Prezi-prezentációt, vagy mutatok egy PDF-et. 

Egy csomó olyan tudást felszedtem alig egy hét alatt, amit már egy ideje fel kellett volna szedni egy modernebb, érdekesebb oktatáshoz. Egy csomó mindent fogok használni akkor is, ha véget ér a fogság, ez a karantén, ez a járvány. 

Ez az áldatlan, de mégis, néha, nem is olyan kevés alkalommal, derűre is okot adó állapot. 

Kimegy egy másik hallgató is egy pohár borért. Nem szólok bele. Mert jó a Skype. Jó a Classroom, jó a Hangouts, jó az egész. Valakinek nem kell feljárnia Szegedről az órámra. Tudok különórát adni. De nincsenek ott. Egy üres teremnek beszélek. 

Sokáig azzal voltam elfoglalva, amikor elkezdődtek az online órák, hogy minél kevesebbet lássanak a dolgozószobámból. Nem mintha nem lenne vállalható. Csak nem akartam mindenkit beengedni az otthonomba. 

A falnak beszélek. Konkrétan. 

Nem haldoklik Hollywood, de érezni rajta, hogy egyre több olyan film készül, amit úgy vesznek fel, hogy a színész csak egy zöld vászon előtt játszik. Nincs ott a háttér. 

A másik színész, akihez beszélnie kellett egy színésznek, régebben se mindig volt ott, ha dialógot vettek fel, de sosem volt ilyen élettelen a háttér. 

Ha csak egy zöld függöny van Clooney előtt, azt a mosolyt biztosan nem sikerül előcsalnia. 

Egy ideje minden bejelentkezéskor megkérem a hallgatókat (akik valóban hallgatók, mert a Skype jobban szuperál, ha kikapcsolják a hangot, a képet), mondjanak valamit, jelentkezzenek be mint asztronauták a Nemzetközi Űrállomásról a houstoni központnak. Mondjanak bármit. Mindegy, mit. Lehet butaság is.  

Tegyünk úgy, mintha közösség lennénk. Mert a Skype-on keresztül valahogy nem vagyunk azok. 

Vagy rendben, ha másképp nem megy, mutassák meg, mit isznak. Mert csak akkor lehet elkezdeni az órát, ha legalább egy kicsit úgy érezzük, hogy együtt vagyunk. Nem külön-külön. Bezárt szobákban. Egyedül. 

Ha egy kicsit közösség tudunk lenni, akkor meg lehet hatni őket, akkor el lehet érni, hogy nevessenek. Máskülönben nem. És ha ezt nem lehet elérni, nincs értelme órát tartani.  

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció