–

Tóth Flóra/WMN: Azért vágtál bele a könyvírásba annak idején, mert nem találtál elég információt. Most ennek éppen az ellenkezője van. Minden tele van mindenféle információval, és azok ellenkezőjével is. Te is érzed ezt a változást?

Heidi Murkoff: Persze, kicsit féltem is a mai anyukákat. Ugyanúgy nehéz megtalálni a hiteles és pontos információkat, különösen egy ilyen témában.

De még most is gyakran érzem azt, hogy zavarban vannak, amikor feltesznek egy kérdést. Azzal kezdik, hogy „ez talán hülye kérdés…”, de én erre mindig azt mondom, hogy nincs hülye kérdés. Mert ez olyan helyzet, először a terhesség, aztán az élet egy kisgyerekkel, amibe úgy kerülünk bele, hogy tényleg nem tudjuk, mire számíthatunk.

[A könyv eredeti, angol címe az, hogy What to Expect, when you are expecting, ami magyarra fordítva talán az: Mire számíthatsz, amikor várandós vagy?] Nagyon sok váratlan dolog történik a testünkkel és a hormonjainkkal, meg ezeknek tulajdoníthatóan a lelkünkkel. És a terhesség alatt ezt könnyebb megosztani egy másik nővel, aki már átélte ezt. Vannak anyukák, akik átküldik a nyákdugójuk fotóját, ezzel a kérdéssel: „Ez a nyákdugó?”

És aztán vannak, akik a gyerekük kakiját fotózzák le nekem, mert furcsa a színe. De ez nem baj, mert megértem őket. Kikerül ebben az időszakban a kezünkből az irányítás, és ezzel nehéz megküzdeni. Nem tudjuk, hogy mi a normális.

Egyébként ez a leggyakoribb kérdés, amellyel találkozom: „Ez normális?” Mert rengeteg dolog van, ami történik velünk, a testünkkel, aztán a kisbabánkkal, és fogalmunk sincs, hogy normális-e. És amikor felmerül egy tünet vagy probléma, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy megguglizod, mert akkor biztosan találsz valami olyan információt, amitől megijedsz. Ennek ellenére sokat tud segíteni az internet, mert találhatsz olyan anyukaközösséget, amelyben kapsz megerősítést abban, hogy ez már mással is megesett. És ez sokszor elég.

T. F.: Azért az anyukák között versengés is van…

H. M.: Hát igen, jól kell megválasztani az anyuka barátnőket.

Mert sok az ítélkezés, a megszégyenítés, és az is, hogy az anyukák túl komolyan vesznek nem olyan fontos dolgokat, tüneteket. De hiszem, hogy az anyaság az igazi alapja a női testvériségnek („motherhood is the real sisterhood”), és sokat tudunk tenni egymásért.

Azt érzem, ahogy hallgatom a különböző országok különböző nőinek a szüléstörténeteit, hogy még nagyon távol vagyunk az ideális helyzettől. Információban sokkal jobban állunk, de abban sok országban nem történt változás, hogy a szülések körül még mindig van orvos- és férfidominancia, ami akkor is megvolt, amikor én voltam várandós. Félreértés ne essék, semmi bajom a férfiakkal. Azzal viszont van bajom, hogy a nők szülés előtt, közben és után, sok helyen nem kapják meg a kellő tiszteletet. Ezzel kapcsolatban az Egyesült Államokban is van feladatunk. Sőt, a közelmúltban jártam Dél-Szudánban, ahol egy vajúdó nő tizenöt mérföldet gyalogolt, hogy egy áram nélküli szülőházban, egy szülésznő segítségével hozhassa világra a gyermekét. De ott ő több tiszteletet kapott, mint sok nő a fejlettebb országok viszonylag jól felszerelt kórházaiban. Nemrég Romániában jártam, ott is és itt is elképesztő szüléstörténetekkel találkoztam.

Tegnap egy olyan anyukáéval, akinek azért kellett megszülnie a hatalmas babáját úgy, hogy közben eltört a farokcsontja, mert aznap már túl sok császármetszés volt a kórházban, amelyben szült. Ez nem infrastruktúra vagy szegénység kérdése, hanem az odafigyelés és a tisztelet hiánya.

Nagyon sok a verbális abúzus, és még fizikai is előfordul, a fejlett országokban is. Szerintem a női közösségek egyik feladata, hogy hallassuk a hangunkat ezekkel a problémákkal kapcsolatban. Csak így érhetünk el változást. Az Egyesült Államokban, ahhoz képest, amit Magyarországról hallottam, az a legnagyobb probléma, hogy az anyáknak nem jár fizetett szülési szabadság. Szinte semmi. Így a pár hetes babáikat kénytelenek másra bízni – ez főleg az órabérben dolgozó családokat érinti, amelyekben nem tudnak megélni egy fizetésből. Alapvetően optimista vagyok, szerintem sok minden változott pozitív irányba azóta, hogy én először várandós lettem, de még sok teendőnk van.

T. F.: Az egyik nagy változás, ami a könyved új kiadásában elég erőteljesen jelen van, az az, hogy az apák egyre jobban részt vesznek már a terhességtől kezdve a gyerekük életében.

H. M.: Igen, ez például nagyon pozitív dolog. Nekem szerencsém volt, mert a férjem, Eric maximálisan a partnerem volt. Bár a terhesség ténye nagyon váratlanul ért bennünket, úgy is mondhatnám, hogy Eric felkoppintott, de az első pillanattól együtt csináltuk. Eric például nem ivott alkoholt a terhességeim alatt, pedig megtehette volna. De ezzel is támogatott.

És azt tapasztalom, hogy egyre több apa szeretne részt venni az első pillanattól. De ebben nekünk, nőknek, anyáknak is fontos szerepünk van. Egyrészt, hogy beengedjük őket, már a terhesség alatt. Másrészt, hogy aztán meg be is tudjuk vonni őket, miután megszületett a baba.

Ennek van hormonális háttere is, ha a baba születése után az apával is megtörténik a bőrkontaktus, akkor a férfiak kevesebb tesztoszteront termelnek. Ez pedig segíti a gondoskodó énjük felszínre hozását. Hiszen, ez már közhely, a szülésen és a szoptatáson kívül mindent meg tud csinálni egy apa.

T. F.: Ha jól tudom, miközben a gyerekeid kicsik voltak, te könyveket írtál, és ezzel kapcsolatos eseményeken vettél részt, nem volt dadátok vagy bébiszitteretek.

H. M.: Jól tudod. És fogalmam sincs, hogy hogyan oldottuk meg. De muszáj volt. Nem volt pénzünk bébiszitterre, szóval nem volt kérdés. És amikor először el kellett utaznom a könyvek miatt több napra, a kisfiam egyéves volt, a kislányom pedig négy. Eric tartotta a frontot. Ebből is látszik, hogy az apukák mindenre képesek.

T. F.: Ma már nemcsak anya, hanem nagymama is vagy. A lányod ráadásul veled dolgozik a könyveken, a honlapon és a közösségimédia-oldalakon. Volt egyáltalán bármilyen kérdése, amikor először babát várt?

H. M.: Nagyon sok kérdése volt. És semmit nem fogadott meg abból, amit mondtam. Mindennek az ellenkezőjét csinálta, mint amit tanácsoltam neki. Aztán volt olyan, amit megbánt. Amikor babát várt, mondtam, hogy csinálja a Kegel-gyakorlatokat. Nem tette, aztán szülés után mondta, hogy ez hiba volt. De alapvetően azt gondolom, hogy ezek részletkérdések.

Mert az alap az, hogy minden szülő biztonságban, szeretetben és egészségben szeretné felnevelni a gyerekét. Amíg ez megvan, addig a többi apróság nem olyan lényeges.

Éppen ezért általában ki is bírom, hogy ne szóljak bele a lányom dolgába. Néha látom, ahogy a férjem rám néz, hogy meg ne szólaljak. És sokszor sikerül is. Egyébként imádom a nagyszülőséget, és ezzel Eric is így van. Annyival könnyebb, hogy az újszülött babát már természetesen tudod tartani, nem keresgéled rajta a fogást. Amikor a lányom a második kisfiát várta, kicsit hamarabb beindult a szülés, mi akkor még az ország másik végében voltunk. Rohantunk hozzá, ő pedig azt mondogatta a kórházban, hogy „az anyukámat akarom, addig nem szülök, amíg ő nem ér ide”. Hát nem édes? És pont odaértünk, mint a filmekben. Szóval tudom élvezni a nagymamaszerepet.

T. F.: Ha már a filmeket említed, van egy hollywoodi film, a Várandósok – Az a 9 hónap, amit társszerzőként jegyzel. Kint is voltál a forgatáson?

H. M.: Igen, kint voltam, találkoztam azokkal a szupersztárokkal, akik játszottak benne (Cameron Diaz, Jennifer Lopez, Chris Rock, Dennis Quaid, Joe Manganiello – a szerk.). De a rendező néha kifejezetten kérte, hogy menjek el, mert egyfolytában azért küzdöttem, hogy minél realisztikusabb legyen a várandósság szempontjából a film. Ez nem mindig sikerült (nevet).

A másik fontos élmény nem is az enyém, hanem a férjemé. A forgatáson találkoztunk Jennifer Lopezzel, összeölelkeztünk, semmi extra nem volt. Nekem. A férjem szerint ő a világon a legjobb illatú ember. És nemrég találkoztunk valakivel, aki szintén ismeri, szintén férfi. És ugyanezt mondta. Szóval megöleltem a világ legjobb illatú emberét, és fel sem tűnt.

T. F.: Köszönöm szépen, élmény volt. És köszönöm a sok hasznos infót a könyvben.

H. M.: Én köszönöm! És nagyon cuki, hogy elhoztad ezt a régi kiadást.

 

Így utólag kicsit sajnálom, hogy annak idején nem küldtem fotót Heidinek a nyákdugómról, de már bekövettem Instán, szóval bármikor megtehetem, ha még aktuális lesz.

Tóth Flóra

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography