–

Sokáig villogott előttem a monitoron az üzenet, egyszerűen nem bírtam kitalálni, mit válaszolhatnék rá.

„Nahát, nem gondoltam volna, hogy egyszer belőled is épkézláb nő lesz.”

Egy középiskolai évfolyamtársam küldte, gondolom, úgynevezett bóknak szánta. A srác véletlenül bukkant rám sok év után a közösségi oldalon, és úgy érezte, okvetlenül közölnie kell velem, milyen rusnya voltam gimiben. Folytatta is, mire összekapartam volna magam a válaszhoz: „azok a szánalmas bő nadrágok meg melegítőfelsők, úgy néztem ki, mint egy fiú!”

Nem mentem bele

Nem kezdtem el magyarázni neki, hogy te seggfej, tudod, milyen érzés, amikor tizenhárom éves korodban azon élcelődnek a fiúk a suliból, mekkora a melled, te meg nem mered kihúzni magad a tornasorban? Amikor azon csámcsognak, megjött-e már, és vajon szőrösödsz-e? Minek is magyaráznám, milyen az, amikor egyszer csak nem férsz bele a jól megszokott kontúrjaidba? Amikor a tükörben elfolynak az addig ismert határok, és hirtelen hülyén áll rajtad minden ruha, amit addig szerettél, bumfordi vagy és félkész, se nem gyerek, se nem nő, és úgy érzed, mindenki téged bámul, aki addig észre sem vett?

Nem kezdtem el magyarázni, hogy milyen érzés volt átvágni a parkon a kollégium felé elsős koromban, és belebotlani a farkát verő szatírba. Vajon akkor is követett volna az a másik férfi az Északi körúton, ha nem szoknya van rajtam? Hisz épp azok hivatkoztak erre (meg aztán az összes hasonlóra), akiktől védelmet reméltem… Minek is magyaráznám az állandó, tompa félelmet, hogy van-e valaki a bokorban, amikor hazafelé tartasz télen, sötétben?

Nem kezdtem el ecsetelni, milyen érzés, amikor szex után azt mondja életed első „igazi” pasija, hogy „én amúgy a kis mellű lányokat szeretem, de most már mindegy”.

Hogy milyen, amikor azzal jön valaki, aki tetszik neked, hogy „szerintem sokkal jobban állna neked a hosszú haj” – de hát neked rövid van, mert eddig úgy szeretted. Most meg már abban sem vagy biztos, mit szerettél, mit szeretnél, és kinek akarsz tetszeni valójában.

Nem mentem bele, hogy amikor „fiús” dolgokat akarsz csinálni, és „nőiesen” öltözködsz, akkor automatikusan rád sütik, hogy mindez csak álca, mert valójában pasizni akarsz. Nem részleteztem, miféle módszereket fejlesztesz ki az évek során, hogy ne kérdőjelezzék meg a tudásodat, a hozzáértésedet, hogy ne mínusz kettőről kelljen indulnod, és hogyan kezeled, ha mégis, – minden gürcölésed ellenére – onnan indulsz, újra meg újra.

Nem mentem bele, milyen érzés volt, amikor az éhenhalás szélén elutasítottak a puccos körúti butikban, mert „nem megfelelő a megjelenésem”. Néha még ma is eszembe jut, hogy felveszem a legszebb ruhám, és beköszönök, mint Julia Roberts a Micsoda nőben. Azt se magyaráztam el neki, hogy

amikor ezek után egy kávézóba vettek fel, egyes férfi vendégek minden egyes reggelen végigmustráltak, mintha csak ez is járna a rántott húsos szendvicsek mellé, és megjegyzéseket tettek az aznapi öltözékemre. Egyszer egyikük le is taperolt a kávéja után.

Kapott egy átszállót, engem meg csak a főnöknőm karakánsága mentett meg attól, hogy a hely tulajdonosa kirúgjon. Amiért tiszteletlen vagyok a vendéggel, aki ugyan engem egy darab húsnak nézett, de hát ez már csak így van, nem? A csini pultos lányok direkt a férfiak kedvéért öltözködnek így vagy úgy.

Hát persze…

Nem írtam meg neki, hogy milyen érzés, ha már nem „a nagymellű büféslány vagy”, de akkor is a külsőddel vannak elfoglalva, amikor beleszakadsz a melóba: ha az éjszakai anyaggyűjtés miatt karikás a szemed, arra kapsz megjegyzést, kivel mit műveltél az éjjel. Ha gondosan sminkelsz, arra, hogy tutira fel akarod szedni valamelyik kollégádat. Az, hogy amúgy több férfikolléga is a melledet bámulja az értekezleten, mindegy. Nekik szabad, ez csak természetes.

Nem kezdtem el magyarázni azt sem, hogy az egyik pasim ruhákkal és fodrászati javaslatokkal traktált, mintha valami elcseszett öltöztetős baba volnék, aki az ő kénye-kedve szerint változtatja a külsejét. És persze én voltam a hálátlan cafka, amikor jeleztem, hogy ez annyira nem oké. Azt sem meséltem el neki, hogy egy másik pasim konkrétan meg akarta tiltani, hogy tűsarkúban járjak, mert hát mi vagyok én, kurva? Ha eddig jó volt a deszkáscipő, akkor legyen jó ezután is, „ő nem mutatkozik egy ribanccal az utcán”. Nem megyek bele, miért kezdtem el ekkoriban dühből magas sarkúakat venni, meg egy felsőt, ami teljes egészében csipke volt, és tulajdonképpen sohasem tetszett igazán, de mégis állandóan hordtam.

Mert én így lázadtam. Ha „normális nőnek” kellett volna kinéznem, akkor fiúnak öltöztem. Ha valaki fiúsnak akart, akkor túltoltam a nőiességet. És én a nők azon kisebbik részéhez tartozom, amelyik mer lázadni, nem csak csendben emészti magát, összeroppanva az elvárások súlya alatt.

Mi van a többiekkel?

Akik talán soha életükben nem merik többé kihúzni magukat a csúfolódó osztálytársak miatt? Akik nem merek visszaszólni, akik próbálás nélkül visszaakasztják a nekik tetsző ruhadarabokat a boltban – hiszen „mit szólnának ahhoz, ha én ilyenekben járnék”?

Egyszer raportra hívtak, mert állítólag túl kihívóan öltözködtem aznap a munkahelyemen. Nem volt rajtam semmi különös: fekete ceruzaszoknya (térdig érő), fekete felső, ami még csak ki sem volt vágva, de áttetsző volt teljes hosszában egy öt centis csíkban középütt. Az égvilágon semmit sem mutatott, de valaki felnyomott a főnöknél. Évek óta hordtam azt a felsőt, soha senkinek nem tűnt föl, hogy gond lenne vele.

Hogy ezután „visszafogtam-e magam”? Eszem ágában sem volt. Jeleztem a főnökömnek, hogy ha a szakmai kvalitásaimmal van probléma, nyugodtan csesszen le, de az ilyesfajta játszmáknak én nem leszek résztvevője. Különösen nem, amíg a férfikollégák egy részénél már annak is örülnénk, ha naponta fürödnének, és nem kellene szagolnom őket. A főnökömnek nem voltak érvei: tudta, hogy igazam van. A munkámat a legjobb tudásom szerint végeztem, mégis végignézte mindenki, hogy engem raportra hívnak, és bevonulok a főnök irodájába. Az öltözékem miatt.

Régen sokat kattogtam az ilyen dolgokon. Egy időben vettem „normális” cuccokat is, amikben konszolidáltabbnak, komolyabbnak tűntem.

Soha nem éreztem magam olyan kényelmetlenül a bőrömben, mint akkoriban, amikor ezeket a göncöket hordtam. Pedig kaptam dicséreteket: „Nahát, milyen jó, hogy végre nem feketében jársz! Végre valami nőies! Na, látod, tudsz te konszolidált is lenni, ha akarsz!”

Csakhogy minél többször hallottam ezeket a mondatokat, annál erősebben feszített belül, hogy márpedig én nem akarok konszolidált lenni. Sosem akartam, ez van. Szeretem a feketét, mindig szeretni fogom: megnyugtat, otthonos, én vagyok. És szeretem a lassan muzeális értékű melegítőimet meg a féltve őrzött sportcipőimet, akár nőiesek, akár nem. És a szakadt Sex Pistols-pólómat meg a mélyen dekoltált felsőimet is szeretem, sőt néha megpakolom bizsukkal a nyakam, mint Mr. T a Szupercsapatból. Teszek rá, hogy bárki szerint mi a konszolidált.

Ma már teszek

Ebben a cikkben már leírtam, hogy ez milyen felszabadító. Mert egy ponttól már az – de addig a pontig eljutni elég keserű tapasztalás. Gréta írása pedig azon gondolkodtatott el, vajon miben gyökeredzik az én lázadásom.

Hogy lázadtam volna-e akkor is, ha nem akarják folyton-folyvást megmondani nekem, mitől lennék szép meg nőies.

„Nahát, nem gondoltam volna, hogy egyszer belőled is épkézláb nő lesz”

Gyakran eszembe jut ez a suta mondat, amikor az Operába készülve felveszem valamelyik szép ruhámat. Azért veszem fel, mert jólesik felvenni, nem azért, hogy normális nőnek nézzek ki. Mert ha úgy tartja kedvem, zenekaros pólót viselek a szoknyámhoz az Operettbe is. Akkor vajon már nem számítok normálisnak?

Vajon van a „normális” nőnek egy meghatározott tartománya, és minden, ami azon kívül esik, az hiba, selejt, tévedés és deviancia? Végül mindenkinek „megjön majd az esze”, és behódol az íratlan szabályoknak?

És persze annyit az én lázadásomról, hogy miután jó ideig bámultam a képernyőt, nem azt írtam válaszul, hogy elmész te a picsába, hát tényleg azt gondolod, hogy az én egyetlen küldetésem az ebben a rohadt életben, hogy elnyerjem a tetszésedet?

Hogy még bókolni is béna vagy, de mustrálgatod a fotóimat, mert az neked evolúciós jogod?

Azt hiszed, haver, hogy te talán szebben néztél ki az osztályképeken?

Visszatöröltem párszor az elkezdett válaszomat, aztán valami béna emotikon kíséretében annyit gépeltem be neki: „Hát, ja, látod, miből lesz a cserebogár?”

Még csak azt sem tettem hozzá, hogy én már azt is látom, miből nem.

Csepelyi Adri

Kiemelt képünk illusztráció