Amikor már annyira gazdag valaki, hogy úgy öltözködik, mintha nem lenne az

–

A luxus néha csendes, a gazdagság pedig lopakodik

Steve Jobs egyszerű, letisztult, sőt már már végletekig konformista „egyenruhája”, Bill Gates és a többi techóriás utcai viselete, vagy Gwyneth Paltrow minimalista stílusa évtizedek óta ismeretes, és beégett már a retinánkba. Illettük már ezeket a különböző stílusirányzatokat a „normcore”, „old money” vagy a minimalista jelzővel, és most itt egy újabb: az angol „quiet luxury”, vagy más néven „stealth wealth”, azaz csendes luxus, avagy lopakodó vagyon. A kifejezések arra a jelenségre utalnak, amikor már annyira gazdag valaki, hogy úgy öltözködik, mintha nem lenne az. Eggyel szofisztikáltabb, hivalkodásmentes, drága elegancia, egyszerű színekkel és formákkal. 

A csendes luxus már önmagában nagyon bennfentes attitűdről árulkodik („aki tudja, az tudja”), hiszen az illető már nem az alsó és közép társadalmi osztályoknak öltözékével, hanem a vele egy szinten lévő, luxusjachtokon pihenő, magángépekkel és helikopterekkel repkedő, egész szigeteket birtoklóknak. Ők azon nyomban, ahogy az illető belép a teniszklub ajtaján, felismerik a maguk közül valót, csakúgy mint a másfél millió forintba kerülő bézs Loro Piana pulóvert. Igen, még ordító márkajelzés nélkül is.

Az hagyján, hogy valaki már nem akar az alsóbb társadalmi osztályokkal szimbolikus párbeszédbe elegyedni, de nem akar az azonos osztálybeli, ámde hivalkodó, „new money”, azaz újgazdagszagot árasztókkal sem.

Például a nemrégiben befejeződött, és a Golden Globe-on is taroló Utódlásban szereplő Roy família tagjai több mint valószínű, hogy orrukat felhúzva fintorognának, amint meglátnák a Kardashian klán bármelyik tagját, és tetőtől talpig végigmérve őket szemrevételeznék hivalkodó, sokat láttató, erősen márkázott öltözéküket. Nem én mondom, ők gondolják. Egyébként is, ki hallott már arról – veti fel a Telex cikke is –, hogy egy szupergazdagnak óriás Burberry táskát kelljen cipelnie a vállán? Hát nincs külön bejáratú sofőrje, aki megszabadítja őt ettől a közönséges szokástól?

Kinek készülnek valójában a márkázott luxustermékek?

Az ominózus, a sorozat egyik jelenetében is feltűnő Burberry táska körülbelül egymillió forintot kóstál, azonban ez az egymillió forint még mindig nem váltja meg azt a belépőt, ami átvezet valakit a többgenerációs vagyon kapuján: arra születni kell ugyanis. Egyébként is, a márkázott luxustermékek gyakran még csak nem is annak a rétegnek készülnek, amelynek tagjait elsőre megneveznénk a reklámok és hirdetések alapján mint célközönséget.

Az elmúlt évek egészségügyi, gazdasági, és háborús válságegyüttesének tükrében azt gondolhatnánk, hogy ha valaminek a fogyasztása visszaesett, akkor azok a luxustermékek, hiszen annyira magasan helyezkednek el azon a bizonyos piramison, hogy gyakorlatilag bármi előbbre való ilyenkor, mint egy Birkin táska. 

Az egyik első válságtünet, gondolhatnánk joggal, az inkább a reprezentatív, semmint praktikus funkciót betöltő termékek vásárlásának a visszaesése. Az olvasó azonban téved!

Az olyan luxusmárkákat, mint a Moët, a Louis Vuitton, a Dior, a Fendi és az említett Loro Piana összesítő LVMH-cégcsoport elnöke, Bernard Arnault jelenleg a második leggazdagabb ember a világon, a Forbes listája szerint. 

A jelenségnek pedig számos oka van, például, hogy a luxustermékek vásárlása nem racionális döntés, ilyenkor a vásárló gyakorlatilag érzelmi alapon igyekszik magát „bevásárolni” egy az övénél magasabban elhelyezkedő társadalmi státuszba. Erre utal az a statisztika, amely szerint a közép- és alsó középosztálynak számító ötvenezer dolláros bevétellel bíró amerikai háztartások teszik ki az előbb említett luxusmárkák vásárlóinak 27 százalékát. Érdekes adat továbbá, hogy ez a jövedelmi kategória közel annyit vásárol, mint azok, akik százötvenezer dollárt keresnek.

A luxusipar az egyik legstabilabb iparág tehát, amely még a jelenlegi vészterhes időkben is nagyon szép hozamot ér el, a vásárlók irracionális reprezentációs kényszerének tulajdoníthatóan. Az ebből következő okozat pedig, hogy a nagy luxusházak árai 25 százalékkal nőttek az elmúlt négy év alatt, és mindezt úgy, hogy a forgalmuk nem csökkent.

Ezek a márkák olyan erős státuszszimbólumok, hogy az emberek vállalták a takarón túli nyújtózkodást is akár, csak hogy karjukon, derekukon, lábukon ott ékeskedjenek a mindenki által jól ismert divatházak monogramjai, mintái és feliratai! 

A márkaismertség és a státusz részben olyan világsztároknak és celebritásoknak köszönhető, akik képesek arra, hogy elhitessék velünk, potenciális vásárlótömeggel, hogy az igazán stílusos, gazdag és sikeres emberek bizony ezekbe a márkákba borítják testüket. Azon már senki nem tépelődik igazán, hogy vajon mi volt előbb: a Fendi táska vagy az üzleti siker? 

Ezek a reklámok pedig már csak azért is álságosak, mert ameddig a hírességek csillogó-villogó dizájnerruhákat és kiegészítőket hirdetnek, ők, a menők, márkajelzés nélküli, alapszíneket tartalmazó, selyem-, kasmír- és gyapjútermékekbe burkolják magukat. Talán gúnyos mosollyal a szájukon figyelik a hiábavaló igyekezetet, ahogy mi, kisemberek hónapról hónapra kemény munkával végre kiizzadunk magunkból egy dizájnertáskát. És hogy miért hiábavaló? Mert mire mi kiizzadjuk, addigra rég kimegy a divatból, vagy mindig is nevetségesen hivalkodó volt köreinkben. 

Előnyei is lehetnek – vagy nem?

Ha hajlandók vagyunk félretenni a gondolatot, miszerint a szupergazdagok egyfelől azért tudják olyan sikeresen növelni bevételeiket évről évre, mert mi egy olyan életstílust szeretnénk mímelni, amelyet valójában nem birtoklunk, és soha nem is fogunk, másfelől pedig ők maguk valójában még csak nem is vagy csak részben öltözködnek így, akkor a quiet luxury irányzat előnyeit is felfedezhetjük. 

Az időtálló, minőségi ruhadarabokba való befektetés mind egyéni, mind össztársadalmi szinten bölcs döntés, hiszen sokkal fenntarthatóbb hosszú ideig jó minőségű ruhákban járni, mint rövid ideig silányakban.

A stealth wealth irányzat darabjai pedig gyakorlatilag annyira egyszerűek és letisztultak, hogy bármelyik gardrób alapdarabjául szolgálhatnak könnyű kombinálhatóságuk okán. A szabásuk, vonalvezetésük pedig szintén annyira klasszikus, hogy tíz év múlva sem megy ki a divatból, ezekre szokás mondani, hogy örök darab. 

Eddig csodás és egyben szemléletformáló is az a gondolat, hogy tekintsünk a ruhánkra is úgy, mint egy kiváló minőségű számítástechnikai eszközre, tömör fából készült bútordarabra vagy biztonságos gépkocsira: most sokat fizetek érte, hogy később majd ne kelljen. Ez szembemegy mindennel, amit a környezetpusztító fast fashion állít. 

Igen ám, de olyan ez, mint a jegy és bérlet dilemma: létezik egy olyan társadalmi réteg, amelyik hiába tudja, hogy jobban megéri a most drágább, de hosszú távon is jó minőséget képviselő ruha, ha sem ma, sem holnap nem áll rendelkezésére a vételár.

Cipő, zokni, kabát pedig igenis kell, nem fél év múlva, hanem most.

Így továbbra is privilégium marad a fentiekben vázolt gyakorlat, és hiába spórol valaki hosszasan egy-egy luxustáskára, ruha- és kiegészítőállományának nagy része a tömeggyártásból fog érkezni. 

Ami a további pozitívumokat illeti, az angolszász puritán erkölcsök között szereplő szerénységet ez az irányzat híven tükrözi, tehát visszanyúl a kulturális örökséghez is egyben, ebben a fogyasztói kultúrával megáldott légkörben. Szép dolog a szerénység, az alázat! Abban az esetben, ha történetesen valaki elképesztően gazdag, talán akkor igazán. Milyen figyelmes, és mélyen empatizáló gesztus egy szupergazdagtól, hogy ilyen vészterhes időkben nem dörgöli mások orra alá kivételezett vagyoni helyzetét! 

Vagy csak olyan neki a Loro Piana, mint nekem a fast fashion boltok, kényelmesen kijelöli, mi számít stílusosnak, és amennyiben maradok az egyszerű, egyszínű daraboknál, még azon sem kell törnöm a fejemet igazán, hogy mit mivel vegyek fel.

Eva Wiseman, a Guardian szerzője azonban ennél eggyel kevésbé megértő a „csendes gazdagokkal”, és cikkében őszinte kritikával illeti azt az attitűdöt, ami stílusirányzatot faragott pár seszínű, túlárazott pulcsiból. Nem csoda hát, ha egészséges kételkedésünket megőrizve felszalad a szemöldökünk, amikor megtudjuk, hogy Meghan Markle például képes volt megjelenni egy hátrányos helyzetű gyerekek által látogatott harlemi iskolában egy ötezer eurós kabátban. Álszent volna, elitizáló, sznob? Vagy csak figyelmetlen volt, miközben elegáns akart lenni?

Wiseman szerint mindegy is, mi a csendes luxus mögött húzódó motiváció, mert minket, közembereket csak eltávolít a lényegtől: attól, hogy

olyan mértékű gazdasági egyenlőtlenségek korát éljük,

amelyben a legkisebb gondunknak is nagyobbnak kéne lennie annál, mint hogy Sunakhoz hasonlóan egy ötszáz dolláros Prada mokaszinban csattogunk-e végig a körúton. Elvégre nem mi vagyunk a brit miniszterelnök.

Kiemelt kép: Getty Images / Taylor Hill / Contributor; Getty Images / Kevin Dietsch / Staff; Getty Images / Justin Sullivan / Staff

Wilson Luca