–

Általános iskolában anyukám fülklipszeit vettem kölcsön, mert az osztályfőnökömnek csodálatos fülbevalói voltak, és hasonlítani akartam rá. Én voltam a harmadik legkisebb a tornasorban, de hatalmas fülönfüggőkben vonultam a folyosón – a tanárok legnagyobb derültségére. Anyukámat még azzal is nyaggattam, hogy varrja meg az általam megálmodott ruhakölteményeket. Mondanom sem kell, a többségük tragikusan állt – de anyukám becsülettel teljesítette a kéréseimet.

Amikor a kilencvenes évek közepén ledöntött a lábamról a futball-láz, minden pénzt, amit a ballagásomra kaptam, angol válogatott cuccokra költöttem, hogy kifejezzem rajongásomat. Évekig hordtam a lábamnál három számmal nagyobb papucsot, mert már csak ebben a méretben lehetett kapni a boltban. Elsős gimis koromban csak úgy neveztek: „az umbrós csaj” – mivel minden cuccom angol válogatottas volt, és a csapat mezeinek szponzora az Umbro.

Kicsivel később már bő gatyában, „deszkáscipőben” jártam iskolába, és az egyik legnagyobb kincsem az anyukámtól elkunyerált, oldschool Adidas melegítőm volt (tulajdonképpen ma is az, de ez most nem tartozik a tárgyhoz). Nyíregyháza összes turkálóját végigjártam régi melegítőkért, a walkmanemet a derekamon hordva, hiphop-zenére bólogatva róttam a várost, és úgy éreztem magam, mintha én lennék Compton királynője.

A hajamat rövidre nyírattam és felzseléztem, az egyik évkönyves fotómon pont úgy nézek ki, mint Harry Potter. Ennek – az olcsó szemüvegkeretemen kívül – két oka volt: egyrészt tetszett ez a fajta esztétika, másrészt

mivel „fiús” zenét hallgattam meg focimeccsekre jártam, az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha nem hívom fel túlzottan a figyelmet arra, hogy nő vagyok. Így is épp eleget kellett magyarázkodnom a fiús hobbik miatt.

Később, amikor már igényem volt arra, hogy nőnek nézzek ki, a deszkás cuccokról viszont nem akartam lemondani, csodálatos megoldásokat ötlöttem ki. Például horgoltattam egy hálós felsőt a nagymamámmal, amelynek az egyik ujja hosszú volt, a másik meg rövid. Vettem egy hálós atlétatrikót a turiban, és haspólóvá alakítottam. Ja, és a tangám pántja mindig kilátszott kétoldalt a bő gatyámból. Ez esztétikailag roppant fontos volt. (A kollégiumi nevelőtanáraim, mondjuk, erről mást gondoltak.)

A húszas éveim elején aztán divatba jött minden, amitől addig menőnek éreztem magam, így másfajta lázadás után kellett néznem. Vettem egy magas sarkú cipőt. Aztán vettem még ötöt. Lettek szoknyáim! Életemben először csipkét viseltem – igaz, konkrétan az egész felső áttetsző csipke volt, tökéletesen lehetett látni a melltartómat alatta. Kissé túlkompenzáltam, na, de úgy voltam vele: ha az utcán mindenki plüss melegítőben meg sportcipőben rohangál (Paris Hilton után szabadon), akkor én a lehető legmagasabb tűsarkat és legcsipkébb csipkét akarom.

Később volt hollywoodi díva-korszakom (igazából ez még ma is előfordul), hordtam tizenkét centis tűsarkakat és limitált szériás edzőcipőket, a gyöngyökkel kivarrt flapper-ruha mellé egész kollekciónyi halálfejes kiegészítőt táraztam be. Bizonyos években a fél NATO-haderőt fel tudtam volna öltöztetni terepszínű cuccokba, és külön gyűjteményem volt értelmezhetetlen bizsukból.

Aztán persze arcpirító mennyiségű ruhát, cipőt és kiegészítőt ajándékoztam el, amikor néha a tükör előtt kitisztult a kép, és felfogtam, mennyire előnytelenül állnak bizonyos kedvenc darabjaim.

Hogy úgy nézek ki egyes régi fényképeken, mintha jelmezbálból szalajtottak volna? Igen. Hát nem vagyok hülye, én is látom.

Hogy megbántam-e?

Dehogy! Öltözködni felszabadító.

Úgy van ez, mint a pasiknál: mire az ember rájön, mi/ki való neki igazán, jó esetben már túl van a legnagyobb ballépésein. Viszont pont azért, mert csinált pár jókora marhaságot (meg néhány kevésbé nagyot és kellemeset is), nem lesz hiányérzete.

Tarajséró? Megvolt, köszi. Nullásgép? Szintén. Áttetsző talpú platformcipő? Apámtól lenyúlt, majd kézzel zöldre festett XXXL-es kordbársony nadrág? Wu Tang Clan-póló? Mondjatok újat!

Sosem felejtem el, amikor egyszer feketére festett szájjal mentem iskolába. A tanárok már az első óra után reklamáltak az osztályfőnökömnek, hogy a hibbant Csepelyi a 10. B-ből most még a szokásosnál is borzasztóbban néz ki, csináljon valamit. És az én osztályfőnököm bejött a terembe, és megkérdezte, mi ez a rúzs. Én azt feleltem, sajnálom, tanárnő, de borzasztó hangulatban vagyok, kikapott a csapatom, így nagyon is indokolt, hogy feketére fessem a számat. És akkor az én osztályfőnököm azt mondta: hát, jó. Máig imádom érte: ez volt az első alkalom életemben, amikor valaki, akinek hivatásszerűen joga lett volna kritizálnia a megjelenésemet, nem tette.

De hát nem véletlen, hogy erre tizenöt év távlatából is ilyen élesen emlékszem: számomra felfoghatatlan okokból idehaza sokkal vaskalaposabban viszonyulunk a divathoz, mint sok más országban. Nagymamám például meg van győződve róla, hogy az ember bizonyos kor fölött nem hordhat pirosat.

Egy-egy erősebb szettemben a mai napig megbámulnak az utcán, míg például Londonban vagy Bécsben szinte észre sem vesznek.

És ez jó: a „furcsán” öltözködő emberek többsége egyáltalán nem figyelemre vágyik, egyszerűen csak attól érzi jól magát, hogy különleges ruhadarabokat visel, hogy bizarr színűre festi a körmeit, hogy a kiegészítőinek története van, és az aznapi hangulata alapján bátran öltözhet dívának, de Nirvana-rajongónak is.

Szerintem részben ezért lett ennyire sikere a Szex és New York: mi, nők azt láthattuk, hogy egy kis bátorság sohasem árt. Hogy szabad össze nem illő darabokat párosítani, hogy egy-egy hangsúlyos, kirívó cucc tulajdonképpen többet elmond rólunk, mint a legjobb önéletrajz.

Hogy néha mellényúlunk? Óhatatlanul. És akkor mi van? Tulajdonképpen mitől félünk? Hogy valaki kinevet? Hogy kövérebbnek tűnünk néhány kilóval? Az én bevált receptem erre az önirónia. A barátaim imádják, ha megjelenek valahol a Koreából rendelt szegecses váll-lapjaimmal felvértezett fekete-fehér blézeremben. Simán Michael Jacksonnak nézek ki benne, úgyhogy ilyenkor általában bemutatok egy kis „moonwalkot”. Szakadt Sex Pistols-pólóban megyek be komolyzenéről beszélni a diákoknak. A múltkor fekete-fehér csíkos punknadrágban érkeztem egy reggeli tévéműsorba – optikailag akkora feneket csinált, hogy Nicki Minaj sírva könyörgött a receptért. És? Csináltam róla egy képernyőfelvételt, aztán jót nevettünk a szerzői FB-oldalamon a látványon.

Nemrég egy pódiumbeszélgetésre indulva be kellett ugranom a kisboltba. Szegecses-láncos övet viseltem, fémmel kivert dominacsizmát, fekete szövetkabátot, rajta katonai kitüntetésnek tűnő kitűzővel. Az eladólány kissé zavartan szólalt meg:

– Hú. Jó ez a… ez a szerkó.
– Köszi, kedves vagy.
– Jelmezbálba mész?
– Nem. Ez az utcai ruhám.

Szegénykém nem győzött bocsánatot kérni, de én szívből, őszintén nevettem, hiszen bebizonyosodott, hogy a koncepcióm elérte a célját: hoztam a dominát.

Szerintem sokkal szórakoztatóbbak és vidámabbak lennének a szürke hétköznapok, ha mindenki fel merné venni azt, amire titkon vágyik.

És főleg, ha kevésbé élesen kritizálnánk azt, aki kicsit kirí a tömegből.

Jó kedved lesz tőle? Vedd fel!

Nincs kedved sminkelni? Ne tedd!

Mindig is szerettél volna egy tüllszoknyát? Ki mondja meg, hogy „a te korodban már nem illik az ilyesmi”?

Feltupíroznád a hajad, de a barátod szerint az nem divat? Kit érdekel?

A divatvilágot mindig is a bátor emberek mozgatták. És ha már a Nirvanánál tartunk – Kurt Cobain mondta egyszer:

„Ők kinevetnek, mert más vagyok. Én kacagok rajtuk, mert mind ugyanolyanok”.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció!

A belső képek a szerző tulajdona!